Tamás Zsuzsa     Elmehetnék mesekönyvhősnek A kéményseprő hóember - ahogy Tamás Zsuzsa látja     A Pagony kiadó ízig-vérig mai kiadó, a szó minden értelmében: nem tudom, a „tíz év, száz könyv” hány szerzőt takar, de abban biztos vagyok, hogy valamennyien kortársaink. Annál meglepőbb, hogy a kiadó százvalahányadik kötete, A kéményseprő hóember ránézésre ugyan nagyon is mai könyv – ki ne ismerné fel Molnár Jacqueline rajzait? –, szerzője, Végh György azonban három évtizede nincs köztünk. Vajon fel tudja-e venni a versenyt a legfrissebb könyvterméssel ez a hagyatékban maradt mese? A „hagyatékban maradt” nem is pontos kifejezés: az író özvegye három változatot vetett össze, és ezekből hozta létre ezt a végső formát. Ám mindez nem érinti a kérdést, vajon meg tudja-e szólítani a mese a mai gyerekeket. Többre megyünk, ha a címből indulunk ki: a kéményseprő hóember önmagában ellentétek játékát ígéri: fekete-fehér, hideg-meleg, fönt-lent játékát, és ezt az ígéretet be is váltja, sőt megtoldja a kicsi-nagy ellentétével is (hiszen a kimelegedő hóember olykor olvadni kezd, ám hol varázslat, hol újabb hóesés következtében visszanyeri eredeti alakját, sőt hízni is kezd), ráadásképpen a változó fényviszonyokban rejlő lehetőségeket is kihasználja. Ennyi játék és varázslat önmagában elég lenne egy mesekönyvbe, főhősünk is joggal állapítja meg, hogy „[e]lmehetnék akár mesekönyv-hősnek is” – ám ami különösen izgalmassá teszi a könyvet, az éppen a mesealakítás, a főhős öntudatra ébredése és a szerző párbeszéde művével és olvasóval. Ez az igazi játék, s ez már nem babra megy: akárhogyan bolondozik Hó-Kuszpók Istók, a tét a történet megszületése, s így a mese tulajdonképpen magáról az írásról szól. „Van egy nagyon kis történet a fejemben” – kezdődik a mese (és itt még nem sejtjük, hogy tulajdonképpen nem kezdődött el). Elmesélné, mondja a szerző, de ma este egyedül lesz, így nem tehet mást, leírja. A hallgatóság nélküli mese tehát mindenképp meg akar születni, ám hogy hogyan, az még kérdés (vagy már meg is született?). Mesekönyvtől szokatlan módon a szerző rögtön fel is vázol három lehetséges indítást – ez nem a hagyatékrendezés következménye, hanem írói koncepció –, majd egy még szokatlanabb gesztussal a harmadik, érvényesnek tűnő változatot is érvénytelenítni! „[B]ármelyik mondattal kezdeném el a mesét – nem lenne igaz, egészen más történet kerekedne ki belőle, mint ami megtörtént.” „Elölről kezdem az egészet, mintha ezt az oldalt meg sem írtam volna” – ígéri a szerző, ám cselekményre hiába várunk. Négy „festménnyel” és négy „fényképpel” illusztrált felsorolás következik, melynek során több hagyományos hóemberrel ismerkedhetünk meg (előbbieket a Városligetben festette meg a Festő- és Rajzolóművész, utóbbiak pedig fényképes bemutatkozást küldtek), legfőképpen azért, hogy bebizonyosodjék, a mi hóemberünk aztán nem mindennapi. Ám itt még mindig nem Hó-Kuszpóké a főszerep: a szerző az olvasókat is szerzővé teszi, írásra-rajzolásra ösztönzi őket, és még egy üres lapot is hagy a számukra. (a képen Banyó Liza hóembere - a szerk.) A második fejezetben aztán elkezdődik a mese, „de tényleg”; 999 vagy 999 999 hópehelyből megszületik Hó-Kuszpók Istók, aki többek közt azért nem mindennapi, mert sovány. „Nézzétek meg jól!” – buzdít a szerző, és a nyolc hagyományos hóember után szemügyre vehetjük Istókot is. A történet egészén végigvonul a vizualitás: a szerző nemcsak lelki szemeinkkel láttatja a mesét (s buzdít minket is rajzolásra), de szinte instruálja az illusztrátort is (aki, szerencsére, mégis szabad utat engedett saját, s így az olvasók fantáziájának). A második fejezetben megtudjuk, hogy Hó-Kuszpók Istók egyébként varázsló, és innen már gördülékenyen alakulhat a történet. A harmadik fejezetben neki is áll repülni és kötéltáncolni, viszont a Tejútra mégsem röpül el, mert egészen mást csinál, mint amit a szerző elképzelt róla. (Hogy mennyire így van ez az életre kelt főhősökkel! Igazi ars poetica ez a rész.) Szóval a Tejút helyett a kéményeket választja, és egy lángocska segítségére siet – na persze úgy, hogy ő maga ne olvadjon el. A saját korlátait átlépő hóember többszörös metamorfózison megy keresztül: ennek külső jele, hogy kormos lesz, pepita, lényege azonban, hogy éppen a tűzön segítve megtalálja önmagát, meleget visz az emberek (különösképpen a gyerekek) életébe. Hogy még a Budapesti Kéményseprők Országos Szövetsége is hivatásos kéményseprőnek nevezi ki, egy kis döccenővel rántja a történetet a realitás talajára; ám hogy Nevesincs cicában barátra lelt, méltó mesei befejezés. Befejezés? Természetesen az sem megy olyan egyszerűen: egy tavaszi változatban Istók olvadásnak indul… de ezt a szomorú véget visszavonja a szerző („[b]ár nem árt néha egy kis szomorúság”). Az alternatívákat most nem sorolom fel, már csak azért sem, mert ahogy mindenki rajzolhatott, verset-mesét írhatott a könyv üres oldalaira, úgy a saját befejezését is elképzelheti… Tehát hogy mennyire mai ez a mese? Talán a névadásokon érhető tetten némi avíttság (s itt nemcsak arra gondolok, hogy Hó-Kuszpókról már több generációnak a hupikék törpikék főgonosza jut eszébe). De merész gesztusaival (amelyek elsősorban az önállóan olvasó gyerekeknek okozhatnak örömet), „interaktivitásával”, budapesti helyszíneivel és legfőképp a hóember szívének melegségével időtlen.