A szöveg egyes szám harmadik személyű narrációs technikát alkalmaz, az elbeszélés jelen idejű. Történetvezetése nagyrészt lineáris, sok kisebb narratívából épül fel, bővelkedik az epizódokban. A cselekményt nem annyira az idő, mint inkább a térbeliség határozza meg, a különböző epizódok azonban helyenként felcserélhetők. Almond az idő és tér által kijelölt haladási irányt két helyen töri meg határozottan: egyszer a tizenötödik fejezetben, amikor Davie egy rajzórára emlékszik vissza, utána pedig a tizenharmadik fejezetben, ahol a „mese a mesében” metanarrációs technikájával töri meg a történet egyenes vonalú előrehaladását. Az elbeszélő nemcsak Davie tetteit, hanem érzéseit és töprengéseit is elénk tárja. Már az első fejezetben látjuk, hogy Davie két világ között lebeg, a senkiföldjén, amikor az ember már nem gyerek, de még nem is felnőtt: „Idősebb akar lenni, hogy egy lánnyal lehessen, vagy inni mehessen a srácokkal. Fiatalabb akar lenni, hogy rohangálhasson, és ordibálhasson, mint a hülye.” A népmeséket felidéző vándorlás és útkeresés szükséges, a főszereplőben megfogalmazódik egyfajta öndefiniálási vágy, hogy elhelyezze magát a világban. Keresi azt a Davie-t, aki gyerekként a régi önarcképeket és szörnyeket rajzolta a rajzfüzetébe, és eközben szétrágta színes ceruzái végét; keresi a mostani Davie-t, a jövőbelit, és azokat a dolgokat, amelyek mindegyik Davie-ben közösek. Amire minden kamasz, arra keresi a választ: ki is ő valójában. Almond képszerűen jeleníti meg ezt az utat. A fiú vállára kapja a régi katonai hátizsákot, amelyet az édesapjától örökölt, beledobálja a régi játékait, színes ceruzáit és a rajzfüzetét, és eleget tesz édesanyja kérésérnek: „Most pedig Davie-m, kifelé. Ne siess vissza. Hosszú a nap, széles a világ, fiatal vagy, és szabad.” A belső útkeresés, vagyis a belső nyomozás történetét az író bravúros megoldással egy kriminarratívára fűzi fel. A történet szerint a Craigek és Killenek generációk óta harcban állnak egymással, így Jimmy Killen megölésével mindenki Zorro Craiget, az ellenség családjából származó fiút gyanúsítja. A valós, megfogható rejtély, Jimmy Killen halála, és az eltűnt gyanúsított, Zorro Craig jelöli ki az útirányt Davie bolyongásához. A két család régóta tartó ellentéte és a két fiúnak a családi viszályt felülíró barátsága Shakespeare Rómeó és Júliájának alapszerkezetét idézi meg. A mű egyértelműen kalandregény (is), a már idézett első mondat a pikareszk egyik jellemző jegyére utal vissza; a fejezetek elején található, néhány összegző sorra, amelyben a következő szövegrész (általában fejezet, itt a teljes mű) tartalmát olvashatjuk. Ezen kívül a történetben mesei elemek is megjelennek: fontos szerepet kap az elbeszélésben a fantasztikum (a bokrok mögött leskelődő koboldok a csókkapunál, a kislányok tündérkertje), valamint a szimbólumok széleskörű használata.  A kalandos fejlődésregény a horror (például amikor Davie egy késsel a kezében ellenőrzi, hogy Mrs. Meyer hentesboltjának a hűtőjében van-e a gyilkos), a szellemtörténetek (az édesapa szellemének a megjelenése, Will Pew karaktere, a Cooper-gödörnél a halott bányászfiúk szellemének a beemelése) és az indiántörténetek hagyományát is kiaknázza (amikor Davie letér a biztonságos útról, a festett arcú Craig gyerekek elfogják, megkötözik és ki akarják végezni). A szöveg folyamatosan reflektál önmagára, poétikai eszközeire. Közvetlen és közvetett önreflexióra is bőven találunk példát. A magányos lovas műcímként kétszer is felbukkan, ami pedig a közvetett utalásokat illeti, a mű bővelkedik az olyan mondatokban, mint Kelly atya megjegyzése: „Rossz mesében szereplek, Davie”. Davie nemcsak arról sző terveket, hogy egyszer majd megírja ennek a napnak a történetét, hanem azt is mérlegeli, miként, milyen műfaji kódokon keresztül beszéli majd el ezt a történetet, és a címadási lehetőségek számbavételével saját történetének különféle értelmezési lehetőségeivel is szembesíti az olvasót: „Már tudja, hogy meg fogja írni ennek a napnak a történetét. Az lesz a címe, hogy Jimmy Killen halála vagy Hulla az építkezésen, vagy Vér a zöld kockás ingen vagy A pitében lakó lélek.” A fiú azon is elgondolkodik, hogy ír egy horrortörténetet A Cooper-gödör szörnye címmel. Almond regénye összetett és következetesen felépített szimbólumrendszerek szövevénye. Akárcsak egy mesében, az irányok, térbeli viszonyok itt is szimbolikusak: Davie pénzfeldobással eldönti, hogy lefelé indul el a szülői házból. A „lenthez” kapcsolódó érzései negatívak: „Megrohanja az érzés, ami mostanában meg szokta, hogy gyűlöli ezt a helyet, ezt a zsákutcát, ahol semmi nem történik, semmi nem változik.” Itt szerez tudomást a gyilkosságról, majd látja a tolongó lakosokat, a pletykaéhséget (ingyen húsos pitét kap, mert elárulja, ki az áldozat), látja a kirakatot krimikkel és bűnügyi könyvekkel átrendező könyvárust, és a boldog kocsmárost, aki felvidult a gyilkosság hírétől, ugyanis „mindig sok fogy, amikor valami nagy dolog történik, vagy különleges alkalom van. – Felnevet. – És egy gyilkosságnál nemigen találni nagyobb dolgot.” Davie ebben a „lenti” világban találkozik a két karakterrel, akik rejtélyes kísérőként szegődnek mellé. Az egyikőjük Wilf Pew, egy féllábú öregember, aki mindig azokon a pontokon tűnik fel a történetben, amikor Davie elcsügged vagy gyengének érzi magát ahhoz, hogy folytassa az utat. Wilfet mindenki szánja a lába elvesztése miatt, holott ez a baleset szabadította meg őt attól, hogy egész életében egy bányában kelljen robotolnia. Miután a sötét bányából felvitték a fényre, úgy érezte, újjászületet, és azóta a világ az ő szemében „tündökletes”. Ezt a rácsodálkozást, ezt az életörömöt próbálja meg átadni Davie-nek: „Nézz körül! – mondja. – Körbe-körbe kéne rohangásznod, és szanaszét kéne énekelned a fejed, annyira tündökletes ez az egész!”. Davie másik útitársa egy csúnya, nyáladzó kutya, aki a misztikus vezető funkcióját látja el. Amikor Davie nem tudja, merre induljon tovább, megjelenik a kutya, akit Wilf Pew Büdösszájnak nevezett el. Davie goromba az állattal, próbálja elüldözni, de az nem hagyja el őt, hanem elvezeti a céljához, vagyis Zorro Craighez. A kutya nemcsak Davie, hanem Wilf vezetőjeként is funkcionál, így az elbeszélő egy transzcendentális, világok közötti közvetítői szereppel is felruházza őt. Lent „[m]inden olyan színtelen, minden olyan mozdulatlan, minden olyan üres, minden olyan sivár.” Ahogy azonban Davie elindul felfelé a hegyre, a táj egyre szebb lesz, a szürke épületeket felváltja a zöld fű és a pipacsmező, a nap pedig egyre fényesebb. A világosság, a fény tudással, boldogsággal való azonosítása egyértelmű a műben, a fény felé haladás mint a megvilágosodás, a tudás, a megváltás felé vezető út jelenik meg. A Davie-t körülvevő világ és a fiú belső világának leírása összefonódik egymással. Ahogy Davie közeledik a céljához, amelyet a regény topográfiájában a hegytető jelenít meg, a táj megtelik élettel, színnel, hanggal. Ahogyan a város szürkeségét és ürességét felváltja a természet színes elevensége, Davie maga is felvérteződik derűvel és tudással. A színek különösen jelentésesek a történetben. Wilf Pew színes rágógumikat ad a fiúnak, és ezt mindig akkor teszi, amikor Davie elveszíti a motivációját, vagy vissza akar fordulni. Davie annak ellenére színes ceruzával rajzol, hogy számot vet vele, „mit szólnának a Zorro Craighez hasonló fiúk, ha látnák, hogy színessel rajzol, mint egy gyerek? Mit szólnának a lányok?” A fiú táskája olyan dolgokat rejt, amelyeket szó szerint és átvitt értelemben is cipel a hátán. A gyermekkort jelentő rókamaszk és szarvasagancs, a világ megismerését, az én kiterjesztését szolgáló rajzfüzet és az édesanyjától kapott püspökkenyér, ami az anya gondoskodó szeretetére emlékezteti, az útravaló, amivel a fiú elindul az útra. A táska tartalma az út során gyarapszik. Amikor Davie elindul felfelé a hegyoldalon, találkozik a fiatal, szerelmes Paddy atyával, aki fel akarja adni papi hivatását. A pap önmagát látja a fiúban, ezért ajándékozza neki az imakönyvét: „Belevághatod az első sötét árokba, ami szembejön. Mindenesetre nagy segítség volna, ha odaadhatnám neked. Segítene a célom elérésében.” Ebben a jelenetben tárgyiasul a regény egyik legfontosabb kérdésfelvetése, a hit, Isten és a teremtés kérdéshármasa, amely az olvasás során folyamatosan visszatér. A regény precíz, szimbólumokra építő, bonyolult narrációs technikája mellett világos világkép, érték- és normarendszer bontakozik ki előttünk. A regény első mondata, amelyet a kritika elején már említettem, mindjárt felidézi a Bibliát. Jimmy Killen, akár csak Jézus Krisztus, „meghal és feltámad”. Davie pedig már a második fejezetben, amikor széttárja a karját, „Jézusként látja magát, a kínban, a kereszten, a templomban.” A Megváltó alakjára, vallási elemekre, Istenre és a szentekre tett utalások bőven akadnak a szövegben. A bibliai utalásrendszer több szereplőre is kiterjed. Wilf a negyedik fejezetben a színes rágógumit „úgy nyújtja [Davie] felé, mint a papok nyújtják az áldozó ostyát.” A Kelly atyával való találkozás után megismerkedünk két kislánnyal, akik tündérkertet rajzolnak a járdára, a bokor mögött megbúvó szörnyekkel, félig ember, félig állat teremtményekkel. Felvetik a kérdést Davie-nek: „Olyanok vagyunk, mint két isten, nem?”, a következő mondat pedig Noé és az árvíz történetét idézi meg: „És ha megint esni fog, és mindent elmos – mondja Lara –, kezdjük elölről, és újrarajzoljuk az egészet.” Isten és a teremtés értelmét az elbeszélő az alkotás és az eltörlés emberi eseményein keresztül közelíti meg. A regényben a teremtés és az eltörlés eszköze is a művészet: amikor Davie meg akar szabadulni a mellé szegődő kutyától, lerajzolja őt, majd áthúzza a képét, és így szól: „Nézd! – mondja. – Megalkottalak, aztán megszabadultam tőled. Halott vagy, akárcsak Stew. Úgyhogy tűnj el.” A felnőtté válás határán álló, már nem gyermek, de még nem is felnőtt Davie Istent művészként, sőt, egyenesen íróként képzeli el: „Eltöpreng, hogy az Isten, ha létezik, lehetne művész, teremthetne világokat a járdán vagy a füzetlapon színes ceruzával vagy krétával. […] Lehet, hogy az Isten író, aki vég nélkül találja ki a történeteket.” Nemcsak a meghalt és feltámadt Jimmy Killen alakját hasonítja az elbeszélő Jézus Krisztuséhoz, hanem a vélt gyilkosét, Zorro Craigét is: „Olyan vagyok, mint azok a képek a templomban – mondja. – Mint az egyik szent, tele nyilakkal, vagy amelyiknek lenyúzták a bőrét. Vagy mint Jézus azon a hatalmas kereszten az oltár mellett.” – mondja Davie-nek, amikor megmutatja neki a vágást a karján, amit Jimmy Killen ejtett. Ezután veszi elő Davie a táskájából Paddy atya imakönyvét, és kezdi el olvasni belőle a Jézust megszólító imádságot, hogy azután eldobja az imakönyvet, amely könyvtárgyként az ima közvetlenségét akadályozza. Jimmy Killen első megszólalása a regényben saját, már előre megjósolt feltámadásához kötődik („Feltámadtam, mint az Úr!”). A fiú újjáéledése – amelyhez nem csoda, hanem egy figyelmetlen orvos és pap, és egy téves diagnózis kellett csupán – viszonylagos békét teremt a kisváros életében („Lehet, hogy valakinek meg kellett halnia és fel kellett támadnia ahhoz, hogy észhez térjünk – mondja. – Mit gondolsz, fiam?”). Jimmy „halálát” és „feltámadását” ezért is értelmezhetjük egyszerre profán és abszurd megváltástörténetként. A regény zárlatában a kiugrott Paddy atya szintén újjászületésként, feltámadásként értelmezi saját sorsfordulatát, amikor szerelmével kézen fogva összetalálkozik Davie-vel: „Visszatértem az életbe, akárcsak a halott fiú.” A történet egyik kulcseleme az átváltozás, a metamorfózis. Davie első átváltozása, amikor megtalálja és felpróbálja a régi rókaálarcot és az agancsot, ami négy-ötéves kora óta a szekrényben porosodott: „Kinéz a róka szemén, a karmát meresztgeti, morog, azt képzeli, hogy beront a tyúkólba, és lemészárolja a csirkéket. […] „Kisvártatva az agancs igazinak tűnik. A szoba erdőnek. Lassan belefeledkezik a régi játékba, kisfiúvá válik, aki közben vadállat is.” A rókaálarc és a szarvasagancs a játékban jeleníti meg a természetbe való visszalépést, a vadságot, a felnőtt világ konvencióinak az eltűnését. Amikor Davie úgy dönt, magával viszi ezeket a tárgyakat, még nem tudja elengedni gyermeki énjét, holott benne is megfogalmazódik, hogy „ki kéne már vágnia ezt a sok gyerekes marhaságot.” Az álarcok az út a végén kerülnek újra elő, amikor a hegy tetején az óriási sárga rekettyésben újrajátssza a régi játékot. Míg az előző metamorfózis részleges volt, hiszen Davie egyszerre volt kisfiú és vadállat, itt már egyértelműen teljes az azonosulás, ő maga is állattá válik: „Davie róka, Davie vad. A sárga rekettyésben ólálkodik […] Érzi, hogy szarvasszív dobog a mellkasában. Érzi, hogy sűrű, durva szarvasszőr nő ki a bőréből. Davie szarvas, Davie vad.” Ez a második metamorfózis kell ahhoz, hogy Davie végleg el tudja dobni gyermeki énjét, és el tudja hajítani mindkét álarcot. A következő átváltozás-jelenet Davie „madárrá válása”. Már a második fejezetbenmegfogalmazódik a fiú vágya a szárnyalásra, gyerekkora óta kedves gondolata az, hogy karjai helyett szárnyai vannak. Ahogy Davie halad a hegyre felfelé, egyre tisztábban látja a hegytető felett köröző ölyveket. Ezeknek a madaraknak a szerepe Letita Spall meséjében körvonalazódik az olvasó számára. A mese szerint egyszer egy ölyv elvitt egy kisbabát, és mire a szülei a hegyen megtalálták a kisgyereket, már nem voltak biztosak abban, hogy az ugyanaz a kisbaba volt, akit a madár elrabolt tőlük. A mű végén Letita Spall szintén idézi a mesét, amikor így szól Davie-hez: „Nézd csak, mit hozott vissza nekünk az ölyv. Ez ugyanaz a baba? Vagy egy másik ölyv hozott, és egy másik baba vagy?” Ez a mesebetét a regény magja, itt reflektál a szöveg legerősebben önmagára, vetíti előre Davie sorsát és vonja le a tanulságot a mű végére vonatkozóan: „Ami elvész, újra előkerülhet, csak más alakban, és ez az alak lehet akár mese is, ami lehet hazugság és lehet igazság, és lehet egy kicsit mind a kettő.” A várva várt, madárrá való átlényegülés az álarcok eldobása után, a hegytetőre felérve következik be: „szétnyitja az ujjait, és rövid, magas, éles rikoltás jön ki a torkán, egy ölyv szabad, boldog rikoltása.” Ezzel a metamorfózissal Davie nemcsak a kisbaba, aki elveszett és megváltozott, hanem maga az ölyv is, aki cselekvő és változtat, hiszen a fiú egyedül, saját elhatározásából ment fel a hegyre, vagyis fejlődésének nem elszenvedője, hanem aktív részese, alakítója. ntos adalék a madármotívum értelmezéséhez, hogy Davie töprengéseiben a tojás mint a világ metaforája jelenik meg, a madár pedig mint cselekvő, aki a világ megismerése felé tör: „Kialakulnak a szárnyak, gondolja. Aztán a csőr kilyukasztja a héjat, kijáratot vés a héjon túli felfedezésre váró, el nem képzeld világra.” Az utolsó metamorfózisban Davie Zorro Craig kérésére Jimmy Killenné alakul át. Hogy Davie megértse, mi történt a reggeli harcban, Zorro arra kényszeríti, játsszák újra a végzetesnek tűnő párbajt. Jimmy és Zorro, akik barátok, a családjaik közti viszály miatt kényszerülnek arra, hogy harcoljanak egymással. Az egymás iránt érzett szeretetet próbálják gyűlöletté formálni. Ahogy Davie Jimmy Killen szerepébe lép, eluralkodik rajta az erőszak, és ahogy délelőtt Jimmy, most ő akarja megölni Zorrót. A harc közben Davie fejében feltolulnak édesapja temetésének a képei, a düh és a fájdalom, és azáltal, hogy átéli Jimmy Killen kétségbeesett haragját, sikerül szembenéznie a saját gyászával is. Ezzel a metamorfózissal lesz teljes Davie felnőtté válása. Almond nem törekszik a valóságillúzió megteremtésére, a különböző fantasztikus elemek, a gyakori önreflexió arra hívja fel a figyelmünket, hogy a szerző számára a történetmondás az elsődleges. A regény talán legfontosabb konklúziója, hogy a világ megismerése lehetetlen, a valóság pedig megfoghatatlan, folyamatosan változó valami. Minden nap egy új nap, a világ minden napon másmilyen, ahogy mi is másmilyenek vagyunk benne, és ezt David Almond magával ragadó történettel és érzékeny karakterekkel mutatja meg nekünk. Davie világa nem tökéletes, tele van csodálatos dolgokkal és rémisztő szörnyekkel, ahogy az a világ is, amelyben élünk. Amit tehetünk, hogy újra és újra rácsodálkozunk, és létrehozzuk a mi „saját, gyönyörű, tökéletlen világunkat.” Katona Alexandra Forrás: tiszatajonline.hu