Kiss Ottó verseit sokszor sokan lesvédezik, aminek három oka lehet, vagy nagyon sok a svéd Gyulán, és így borzasztó egyszerű a dolga a szerzőnek; vagy titkos tanulmányutakat folytatott messze északon; esetleg csupán a távcsőnek arra az oldalára áll, amelybe a gyerek belenéz, és az amerikai elnöktől eltérően leveszi a lencsét védő kupakot is. Mi, nem kizárva a tévedés lehetőségét, az utóbbira voksolnánk. Az alaphelyzet ismerős, a gyerekhősnek a ritkán látott nagyiékkal kell töltenie két hetet, ám nem „vidéken”, hanem saját terepen, otthon. Mi sülhet ki ebből? Ráadásul a nagypapa hiába ugyanolyan, mint az unokája, mégis egészen más, és még felnőtt is, így sok értelmetlen dologról beszél. Az hamar kiderül, hogy a legegyszerűbb útvonalak nem járhatók, „a nagypapa nem ért a számítógéphez”, így hiába is lenne három élete a játékban, vele nem lehet ilyen időtöltést folytatni. Nagymama egész délelőtti előadása pedig, míg a sokmozgásos unoka a történethallgatásra/semmittevésre összpontosított, igencsak fárasztó volt, hősünk alig várta az ebédet… Ám a közös hangot mégis megtalálták, ehhez a nagypapa olyan régimódi szerkezetei kellettek, mint az iránytű, a távcső vagy épp az ajándékba hozott sárga játék autó, illetve a nagyi nagyszerű főztje. Kiderült, a nagyiékkal nemcsak a templomba lehet menni, hanem még a vidámparkba/vurstliba is dodzsemezni. És csak rá lehet venni a nagypapát az e-mail küldésre is. Kiss Ottó történetei most egy teljes családba visznek, ahol az anyuka morog ugyan a vendégek miatti többletmosogatásért, de elnéző mosollyal (homlokráncolással?) gurítja be apa súlyzóit tréning után az ágy alá (a családfő balfék sárgaautó-ügyben is). A vidám élethelyzetek közt persze a mindennapi élet hoz kellemetlen perceket is: a nagy dinnyeevésből nem lesz semmi, mert olyan az íze, mint a töknek; vagy a levessel lelögybölt, majd piros tussal eltüntetni vélt foltos terítőt ki kell dobni. Ám a mogorva, hivataloskodó („megállapítást nyert”) felső szomszéd, Kovács bácsi is megszelídül a nagypapa-gyerek kettőstől, családi fényképet készít, azaz kis híján barátságossá válik. És a kibővült családban a férfiak – nagypapa, apa, gyerek – is elmehetnek sétálni, hogy legyenek egy kicsit egymás közt, bár „…akárhogy is mentünk / ketten közülünk mindig a szélére kerültek.” A sajátos gyereklátásmód végigvezet az egész köteten, amely történetként is ívet rajzol, a fenntartásokkal várt nagyiékkal töltött két hét után hősünk záporesős könnyekkel búcsúzik az állomáson. Talán a kötet legszebb sorai foglalják össze a látogatás eredményét: „Mert aki nincs velem, az hiányzik, és aki hiányzik, azt szeretem.”   A szerző nagyon jól ismeri a gyerekgondolkodást és a gyerekbeszédet. Hőse a nagypapával „felslisszol” a harmadik emeletre, ám nagyon frappáns gyermeki definícióval „elég jó nagy sárga autó”-t kap ajándékba, ebben minden fontos információ benne van. A gyerek sok mindenen gondolkodik, a nagyléptékű dolgokon kívül például azon is, hogy az angyalkáknak hiába a szárnyuk, olyan kövérek, hogy emiatt nem képesek repülni; jó-jó a nagypapa iránytűje is, de ha mégsem használható, nagymama mindig kész a nagypapa feltételek nélküli irányítására… A kedvenc ide passzoló versem: Délelőtt elestem Délelőtt elestem, Beütöttem a térdem, És leborotválódott a könyököm. Két helyen is fájt,  de én mégis csak egy helyen sírtam!   A sajátos Kiss Ottó-s humor szinte mindegyik versből kikandikál, például a verscímek a címtelen népdalok formájára többnyire az első sorokból adódnak, de ettől néha eltér, s a címben lerövidíti a sort (Nagymamának annyi mindent megadott az élet, ebből ennyi lett a cím: Nagymamának annyi). A szerelmes hasonlat, miszerint a szerelem állandóan üldözi az embert, az illusztrációval együtt egészen fergeteges. Megint tudatosan él a szövegrontás eszközeivel is (korábban például: „Hálló Istvá” a Mindenki…-ben), az egyik versben az emberi hibákat hátránnyá nemesíti. A versek nagyon fontos világlátó/érzelmi töltete mellett a szerző zsáknyi finom humort sűrített a kötetbe, aki pedig egyszer rákap a Kiss Ottó-s stílusra, nehezen jön le róla, ne is próbálkozzon!   A szöveggondozás a Mórától megszokottan jó, Paulovkin Boglárka pedig az új Csillagszedő alakjainak mintájára formálta meg a kötet szereplőit. Jó és jelen idejű az új vonat a borítón; tökéletes a kövér angyalka, Kovács bácsi, apa súlyzózása, miközben anya feltekint a könyvéből; a szerelem árnyéka és a „semmittevés” illusztrálása fergeteges; de. De nagypapa fizimiskájával és orrával nem tudok kibékülni – lehet, hogy a blendémben van a hátrány.