Hintafa blog Nagyon szeretem azokat a könyveket, amik utóéletet élnek az olvasókban. Különösen a fiatal felnőttekben. Méginkább, ha a könyv egy sokszor feldolgozott, súlyos témával foglalkozik, mint a világháború és a holokauszt. Pláne akkor, ha mindezt úgy teszi, mint A kék kabátos lány. Monica Hesse magyarul elsőként megjelent regénye egyszerre szívbe markoló, megrendítő és elgondolkodtató. Dehát az olvasó ne is reméljen kevesebbet, ha egy holokauszttal (is) foglalkozó könyvet vesz a kezébe. Mert az érzékeny témával foglalkozó történet pulzushergelően izgalmas. A háború hétköznapokba beszivárgó rémségei és a zsidóüldözés borzalmai mellett helyet kapnak a kamaszkorral járó fájdalmas feldezések és arcpirítóan nehéz időszakok Hesse könyvében.  Amszterdam, 1943. A 17 éves Hanneke a háború nehéz körölményei között edződött öreg róka tapasztalatával mozog a feketepiac és a városban posztoló náci ellenőrzőpontok között. A beszerezhetetlennek tetsző árukra is rábukkan. Hanneke fegyelmezett, tettei kiszámítottak és mintegy kívülről, távolságtartóan kezeli- figyeli klienseit. Évek óta nem sír, pedig oka éppenséggel lenne rá. Elvesztette világának két fontos tartópillérét. Mostanra azonban elfogytak a könnyei. Hanneke igazi antihős, akit csak a saját és családja túlélése hajt, távoltartja magát mindentől, ami bajba sodorhatná: érzelmektől, barátságoktól, véleményalkotástól. Aztán egy szép nagy az egyik ügyfél megkéri, hogy keressen meg egy bújkáló zsidó lányt. És Hanneke vonakodva bár, de elfogadja a megbízást. Egy baj van csak, a razziák száma sokasodik, lassan kifutnak az időből, neki pedig nyomoznia kellene egy olyan világban, ahol a mindennapokat a rettegés szövi át.  A Tilos az Á könyvek első, holokauszttal és a II. világháborúval foglalkozó regénye okosan irányítja az olvasót  az adott történelmi keretben. Hesse beleásta magát a kordokumentumokba és a holland hétköznapokba, így a hitelességére nem lehet panaszunk. A több, mint hetven évvel ezelőtti eseményeket egészen közelivé teszik a főszereplők nagyon is ismerős vívódásai, a felnőtté válás kínjai, melyek keverednek a holland ellenállás és a náci terror eseményeivel. A nyomozással párhuzamosan bontakozik ki Hanneke visszaemlékezései során egy első szerelem története. Eközben Hannekének állást kell foglalnia, önmaga és a körülötte lévő világ dolgait illetően saját kamaszkorával, felnőtté válásával vívódva, szembenézve rossz döntésekkel, hibákkal, azok következményeivel. Hesse olyan átéléssel tolmácsolja mindezt, hogy az olvasó akartlanul is részesévé válik a belső polémiának. Talán a könyv egyik legnagyobb erénye (azon kívül, hogy emléket állít a korszak izgalmas és talán kevéssé ismert jelenségeinek, mint az Underground Kamera), hogy a történelemkönyveinkből kimaradó részletekről is olvashatunk. Csupa olyasmiről, amitől megelevenedik, egy halom tényből, valóságossá válik a korszak. Miközben a szereplők egyfelől számunkra is ismerős kamaszos küzdelmeiket vívják, állnak sorba a jegyre adott élelmiszerért, elkopott cipőjükbe talpbetétet vágnak és náci razziák elől menekülnek, esetleg kisgyerekeket csempésznek.   A hétköznapi emberek gyáva (vagy annak tűnő) tettei mellett jól megférnek a hősi cselekedetek. Ráadásul sokszor csupán pillanatokon múlik, hogy valakiből hős lesz, vagy áruló. Egy dühös, sértett kifakadás, ami számunkra talán egy barátság végét jelenti, akkor és ott fatális tragédiához vezet. Vajon ebben a helyzetben van megbocsátás, jóvátétel? Mert ahogy az élet legtöbb dolga sem fekete-fehér, a háború sem csak egy valami. Sokféle rétege van, sok kérdést vet fel. Hanneke tépelődése például nagyon is húsbavágó, ahogy látja az elhurcolt embereket, mégsem tud/mer rájuk gondolni, bár azzal is tisztában van, hogy őt is csak a szőke haja és kék szeme védi meg a hasonló sorstól. De vajon hol van az a pont, amikor úgy dönt, hogy saját érdekei kevésbé fontosak, mint a másoknak nyújtott segítség. Nagyon fontos és feszült az a pillanat, amikor Hanneke és Ollie elkezdenek vitatkozni azon, hogy miért  és mikor lép ki valaki a magánszférája biztonságából, hogy másokért kockáztassa az életét. Ezek a súlyos és távolról sem idejétmúlt kérdések  alkották számomra a könyv a legnagyobb varázsát. Magam elé képzelem Amszterdam romantikus kis utcácskáit, ahol szinte folyton biciklizörgés hallatszik a kockaköveken. Közben ezt az idilli és a háború előtt megbolygathatatlannak tűnő nyugodt világot a nácik és szimpatizánsaik néhány év leforgása alatt  tökéletesen kifordították sarkaiból. Persze az emberben rémülten dereng fel a balsejtelem: nehogy valaha meg kelljen tudnom, hogy én mit tettem volna a helyükben! Csak remélhetem, hogy lettem volna olyan bátor és jó színész, mint de Vries asszony. Egyáltalán bátorság, vagy őrületes és vakmerő bolondság zsidó szomszédjait bújtatni a kétgyermekes családanyának? Na, hát ilyen és hasonló kérdések miatt tetszik nekem annyira ez a könyv, mert a történelemnek nem elsősorban az évszámok ismerete a lényege (remélem), hanem a tanulság, amit magukban hordoznak. Részlet a könyvből   1943. január Kedd – Helló, szép kislány! Mit cipelsz te ott? Nekem hoztad? Megállok, mert a katona fiatal és jóképű, és mert a hangjában ott bujkál egy kis kacsintás, és mert bármibe lefogadom, hogy megnevettetne, ha egy délután moziba vinne. De ez hazugság! Azért állok meg, mert szükségem lehet egy ilyen ismeretségre, mert hozzásegíthet olyan dolgokhoz, amikhez mi már nem jutunk hozzá, mert a szekré­nye valószínűleg telis-tele van csokoládéval meg zoknival, és közülük egy sem lyukas. Bár ez sem igaz! Rég nem számít, mi a teljes igazság, de könnyebb úgy tenni, mintha a döntéseimnek valami észszerű oka lenne. Mintha lenne választásom. A zöld uniformis miatt állok meg. Ez az egyetlen ok. A zöld egyenruha azt jelzi, hogy nincs más vá­lasztásom, meg kell állnom. – Túl nagy csomag ez egy ilyen csinos lánynak! Enyhe akcentussal beszéli a hollandot, de meglep, milyen jól fejezi ki magát. A zöld egyenruhás rendőrök közül szinte senki sem tud hollandul, az pedig bosszantja őket, ha nem beszélünk folyékonyan németül, mintha egész az országunkat. Megállítom a biciklimet, de nem szállok le róla. – Ez pont a megfelelő méretű csomag, szerintem. – Na, és mi van benne? – A kormány fölé hajol, egyik keze lustán kotor bele a rá erősített kosárba. – Nem akarná megnézni? Esetleg kinyitni az összeset? – nevetgélek, aztán lesütöm a szememet, hogy ne lássa, mennyire begyakorolt a szövegem. Ahogy a biciklin állok, a szoknyám feljebb csú­szik, és a katona ezt észre is veszi. Tengerészkék színű, és már így is szűkebb, mint kellene. Kirojtosodott a széle, régi, háború előttről való darab. Úgy mozdulok, hogy az alja még feljebb csússzon, egészen a lúdbőrös combom közepéig. Sokkal rosszabbul esne a találkozás, ha a katona idősebb lenne, vagy ráncos, vagy ha foltosak volná­nak a fogai, ha lógna a hasa. Rosszabb lenne, de akkor is ugyanígy flörtölnék vele. Ezerszer tettem már meg. Közelebb hajol. A Herengracht-csatorna zavaros vizének halszagú bűze érződik mögötte, belelökhetném, és mire kievickélne a vízből, már szinte haza is érnék ezen a szégyentelenül ócska biciklin. Szeretem ezt a játékot, minden zöld egyenruhással eljátszom, aki megállít. Hogy tudnálak megbüntetni, és milyen messze jutnék, mire elkapnál? – Ezt a könyvet az anyukámnak viszem – mutatok az első, újságpapírba tekert csomagra. – Ez meg krumpli az ebédhez. A pulcsit most hozom a javí­tásból. – Hoe heet je? – kérdezi. Tudni akarja a nevemet nem hivatalos módon, egyszerűen csak megkérdezi, olyan magabiztosan, ahogy a fiúk kérdezik ezt egy kapafogú lánytól egy partin. És ez jó hír, mert jobban járok, ha én érdeklem, nem pedig a kosaramban lévő csomagok. – Hanneke Bakker! – Máskor hazudnék valamit, de most, hogy mindenkinek kötelező magánál tartania a személyi igazolványát, nincs értelme. – Hát téged hogy hívnak, katona? Kidülleszti a mellkasát, mikor „katonának” szó­lítom. A fiatalabbak még szerelmesek az egyenruhájukba. Ahogy megmozdul, aranylánc csillan a nyakában. – És ki az ott a medálon? – kérdezem. Eltűnik a vigyor az arcáról, és odakap a gallérja felett fityegő lánchoz. A szív alakú aranymedálon talán egy almaarcú, német lány portréja van, aki megígérte, hogy hűséges lesz hozzá a távoli Berlinben. Merész játék, amikor a nevét kérdezem, de többnyire jó a szimatom, és bejön a dolog. – Csak nem az édesanyád fényképe? Nagyon szerethet, ha ilyen szép ajándékot adott neked. Elpirul, és visszadugja a képet a keményített gallér mögé. – Vagy a nővéredé? – faggatom tovább. – Vagy a kiskutyádé? – Kényes a helyzet; nagyon naivnak és ártatlannak kell hangoznia mindennek, amit mondok, éreztetni vele, hogy nem haragudhat meg rám. De közben faggatózásnak is kell hatnia, hogy ne kérdezősködjön tovább a csomagjaimról, hanem inkább gyorsan meg akarjon szabadulni tőlem. – Még nem láttalak errefelé – folytatom. – Ebben az utcában szoktál járőrözni? – Nincs időm a butaságaidat hallgatni, kislány. Indíts haza, Hanneke! Továbbindulok, és alig remeg a kezem a kormá­nyon. Nem hazudtam neki, többnyire az igazat mondtam. Tényleg van nálam egy könyv, egy pulcsi és néhány szem krumpli a három felső csomagban. De a krumpli alatt négy szalámijegynyi felvágott van, amit egy elhunyt férfi jegyeivel szereztünk, azok alatt meg rúzs és testápoló krém, amik ugyan­ így kerültek hozzám, azok alatt pedig cigaretta és alkohol. Kreuk úr ma reggel adott rá pénzt, hogy beszerezzem őket. De egyiket sem magamnak szánom. Néhányan úgy mondanák, a feketepiacon csereberélek, így hívják az illegális beszerzőhelyeket. De jobban szeretek úgy gondolni magamra, mint aki „rátalál” dolgokra. Merthogy találok ezt-azt: egy kis krumplit, egy kis húst vagy disznózsírt. Kezdetben még sikerült cukrot vagy csokoládét is szereznem, de azokat egy ideje már nehezebb beszerezni, és csak nagy ritkán jutunk hozzájuk. Néha találok még teát, esetleg szalonnát. A jómódú amszterdamiak csakis miattam maradhatnak kövérek. Olyan dolgokat találok, amikről már megtanítottak minket lemondani, hacsak nem tudja, hol keresse az ember. Bárcsak választ kaptam volna a kérdésemre, hogy ebben az utcában járőrözik-e! Mert ha így van, akkor döntenem kell: barátkozom-e vele, vagy mostantól inkább más útvonalon járok. Ma reggel először Akkerman kisasszonyhoz megyek, aki a nagyszüleivel él egy régi házban a mú­zeumok közelében. Ha Akkerman kisasszony, akkor harisnya és rúzs. Múlt héten parfüm volt. A nők kö­zül szinte már senki nem ad az ilyesmire, de ő egyszer elmesélte, hogy reményei szerint a vőlegénye megkéri a kezét még a születésnapja előtt. Hát, költöttek már pénzt furább indokkal is emberek. Ajtót nyit, és látom, vizes haját feltűzögette, hogy hullámosra száradjon. Biztos Theóval találkozik este. – Gyere be, mindjárt megkeresem a tárcámat! – Mindig talál valami okot, hogy behívjon. Azt hiszem, unalmas neki egész nap otthon, egyedül a nagyszüleivel, akik nagyon hangosan beszélnek, és káposztaszagot árasztanak. Egy áporodott levegőjű és sötét lakásban élnek, az ajtóból látni, ahogy Akkerman kisasszony nagypapája a reggelizőasztal mellett ül. – Ki van odakint? – kiabál ki az előszobába a bácsi. – Csomagot hoztak, Opa – kiált vissza Akkerman kisasszony. – Kinek jött? – Nekem – fordul vissza felém Akkerman kisasszony, és halkan így folytatja: – Hanneke, segítened kell. Theo ma este átjön, hogy megkérje a nagyszüleimet, hogy odaköltözhessek hozzá a lakásába. És nem tudom, mit vegyek fel. Maradj itt, mindjárt megmutatom, melyik két ruhán gondolkodom! Nem tudok elképzelni olyan ruhát, amitől a nagyszülei a jóváhagyásukat adnák, hogy az esküvő előtt együtt éljen a barátjával, bár azt is tudom, hogy nem ez az első alkalom, hogy egy fiatal pár szakítson a hagyományokkal. Visszajön a hallba, és úgy teszek, mintha alaposan szemügyre venném a két ruhát, de valójá­ban a faliórát figyelem. Nincs időm beszélgetni. Megmondom neki, hogy a szürkét vegye fel, aztán átnyújtom a csomagot, amit a megérkezésem óta a kezemben szorongatok. – Ez a magáé. Bontsa ki és ellenőrizze! – Ó, biztos vagyok benne, hogy minden rendben. Maradsz egy kávéra? Meg sem kérdezem, hogy valódi-e a kávé. Ahhoz csak egy módon juthatnának, de valódi kávém nekem sincs; ezért amikor kávéval kínál, őrölt makkot meg fakérget ért alatta. Ebből van a pótkávé. Más oka is van, hogy sietek, ugyanaz, amiért sokadszori kérésére sem hívom őt Irene-nek. Nem akarom, hogy a kapcsolatunkat összekeverje a barátsággal. Nem akarom, hogy azt higgye, ha egy nap majd nem tud fizetni, úgy is rendben lesz minden. – Sajnos nem maradhatok. Ebéd előtt még van egy kiszállításom. – Biztos? Velünk is megebédelhetnél. Mindjárt nekiállok a főzésnek, és azután együtt kitaláljuk, mihez kezdjünk a hajammal a ma esti találkozóra. Furcsa viszonyban vagyok a klienseimmel. Ők azt hiszik, cinkostársak vagyunk a bajban, hogy összekötnek minket a közös titkok, a sok tiltott dolog. – Mindig a szüleimmel ebédelek – válaszolom. – Igen, persze – zavarban van, amiért túlságosan erőltette a dolgot, de amikor legközelebb jövök, ugyanígy fogja erőltetni. – Igen, Hanneke, értem. Akkor a viszontlátásra!