Eljött a Mikulás, aztán a Karácsony, később a decemberhuszonnyolcadika, amikor Rufusz Rafael névnapja volt. Csupa-csupa olyan ünnep, ami a csokoládéról szól. Rufusz Rafael legalábbis ezt szűrte le a sok ünneplésből. Akár a Mikulás fehér szakálláról énekeltek, akár a kisjézusról, vagy éppen neki énekeltek névnapi dalt, a vége mindig ugyanaz lett. Hatalmas zsák csokoládéval bújhatott be a szobájába.   És ha elég ügyes volt, az egészet elrejtette az ágya alá, és akkor nem a mamája adagolta neki egereknek való kis adagokban, hanem ő oszthatta be magának. ami azt jelentette, egy nap alatt tömte magába az egész zsák csokit. Csakhogy az idei mikulás-karácsony-névnapkor annyira ráérzett a csokoládéevésre, hogy nem is akart már szilvesztertől mással táplálkozni. Január elseje van, illatozó újévi ebéd az asztalon, de a kisfiú csak ül, és unottan turkálja a lencsefőzeléket. nem beszélve a csillogó pirosra sült malacról, aminek olyan omlós a húsa, hogy szinte fel sem kell szeletelni. Hamar kibújik ám a szög a zsákból, mert Rufusz Rafael papája egyszer csak azt kérdezi a fiától: – És mondd csak, Rufusz Rafael, tettél-e újévi fogadalmat? Mit fogsz másképp csinálni idén, mint tavaly? – Tettem bizony – és Rufusz Rafael fásultsága hirtelen eltűnik. – Azt határoztam el, hogy ezentúl nem eszem mást, csak csokoládét. – Akkor én gyorsan megyek, olvasztok egy kis csokoládét levesnek, meg főzeléknek. Rendben? – jegyzi meg mosolyogva Rufusz Rafael mamája, majd elbizonytalanodva visszanéz fiára: – Vagy meghallgassuk esetleg Bögreurat, hátha tud valami jó kis történetet ezzel kapcsolatban? – Meghallgathatjuk, de azért kérem a csokilevesem – jelenti ki ellentmondást nem tűrően Rufusz Rafael, aki hajthatatlannak tűnik csokoládéevés terén. Bögreúr is csak ráncolja a homlokát, érzi, hogy ez most nem olyan egyszerű eset. Időhúzásképp megtisztítja még a csíptetős szemüvegét, megfésüli elegánsan ritka hajzatát, majd amikor már nem tud mást kitalálni, nekidurálja magát, és mesélni kezd. A labdatündér „A tündérekről mindenki azt hiszi, hogy karcsúak. Legtöbbször persze ez így is van, hiszen a sok mozgás és repkedés jó formában tartja őket. Kivéve egy tündért. Ő pedig a réttündérek nemzetségéből volt való. A réttündérek a füvek és virágok közt éltek, gondozták a réteket, csinosították az ott élő növényeket. Ha eljött a tavasz, nagy levegőt vettek, és telefújták bimbókkal a mezőt. Ha eljött a tél, nagy levegőt vettek, és puha hótakarót fújtak a vadvirágokra, hogy ne fázzanak annyira a hidegben. Ha eljött a nyár, esőcseppeket fújtak a növényekre, hogy a hűs permet felfrissítse őket a nagy hőségben. Ha eljött az ősz, akkor pihentek egy kicsit. Mohazöld indakarjaik, páfrányzöld levélfüleik, és fűzöld sziromszárnyaik voltak. Ők maguk is úgy néztek ki, mint egy különleges növény. Kivéve ezt az egy réttündért, akiről a mese szól. Ő bizony soha nem fújt bimbókat, permetet vagy havat a mezőre, mert nem is lett volna rá képes. Még megmozdulni sem nagyon tudott, nemhogy fújkálni, repdesni, tenni-venni. Olyan kövér volt, hogy gurulva közlekedett. Lassan egy zöld labdához kezdett el hasonlítani. Hogy mi volt ennek az oka? Erre igen egyszerű a válasz. A labdatündér nem evett mást, csak csokoládét. A reggelije csokikenyér volt csokisajttal, az ebédje sült csoki párolt csokival, a vacsorája meg bundás csoki rántott csokival. A többiek nem sok hasznát látták, egészen addig, amíg ki nem találták, hogy az őszi fociversenyen, amit a pihenő évszakukban tartottak, ő legyen a focilabda. Tavaly az utolsó meccs végén ugyanis kipukkadt a tündérlabdájuk. A labdatündér csak pislogott, de nem mert szólni, hisz tényleg semmiben nem tudott segíteni a rét körüli teendőkben, valahol tehát jogosnak érezte ezt a döntést. Ám az első focimeccs után elmorfondírozott. A focilabdság ugyan nem volt kényelmetlen, mert a réttündérek fújós focit játszanak, és csak simogatják leheletükkel a labdát. Inkább az zavarta, hogy varázslatos réttündérből egyszer csak közönséges focilabdává alakult. Ez nagyon elszomorította. El is ment hát a tündérszakácshoz, hogy mostantól főzze neki ugyanazt, mint a többieknek. Az otthon található csokoládékat pedig elvitte az erdő szélén található kukákhoz, és mind kidobta őket. Még a mogyorókrémes borzosat is, ami úgy nézett ki, mint egy csokisün. Pedig az volt a kedvence. A kövér réttündér pár hét múlva már nem gurult, hanem sétált, még néhány hét után pedig repülni is tudott. A következő ősszel ezért a tündérek vettek egy új focilabdát a varázsszertárban, mert már egy labdakövér tündér sem volt közöttük, akivel lehetett volna játszani. Itt a vége, csokit kérsz-e?” Rufusz Rafael nagyon kétségbeesett arcot vág a mese után. Anyukája sejti, hogy mire gondol, ezért megpróbálja megnyugtatni: – Ugyan, Rufusz Rafael, ha annyira kövér lennél, hogy nem férsz be a szobád ajtaján, akkor majd kibontunk egy darabot a falból, és duplaajtót csináltatunk neked. Na, jöhet az a csokileves? – Duplaajtót? – kérdez vissza az eddiginél még ijedtebb arccal a kisfiú. – Figyelj, mama, lehet, hogy nem mától térek át erre a csokievésre. Talán inkább holnaptól. Vagy holnaputántól. – Elmerül a gondolataiban. – Vagy még későbbtől… Mondjuk soha – teszi hozzá egészen halkan, és egészen megkönnyebbülve. Pásztor Csörgei Andrea Akik annak idején olvasták A lámpalány meséi című könyvet,  azok régi ismerősként üdvözölhetik ismét Rufusz Rafaelt, az égő vörös hajú, alvásproblémákkal küzdő  óvodás kisfiút. Nos, hősünk – hála Lámpalánynak – kigyógyult az alvászavarból, ám mostanában újabb problémával találja szembe magát: valahogy egyáltalán nincs étvágya. Szerencsére, ezzel a bajával sem marad egyedül, mostani segítsége Bögreúr, aki valóban remek meséket tud mindenféle furcsa étkezési szokásokkal rendelkező (hm, mit szépítsük: válogatós) mesebeli lényekről… A kötet alcíme: Történetek rossz evőkről, azonban mindegyik történet végül  szerencsés fordulatot vesz, és valahogy eltűnnek a rossz étkezési szokások. Mindezek ellenére a szöveget cseppet sem érezzük didaktikusnak, ellenkezőleg, roppant szórakoztató,  élvezetes olvasmány, olyan nyelvi leleményekkel, szójátékokkal fűszerezve, ami – vélhetően – minden kis finnyásnak meghozza az étvágyát.   Papp Eszter Rufusz Rafael ezúttal nem eszik   A rafinált gyerekek tudják, hogy az alvással és az evéssel, jobban mondva a nem alvással és a nem evéssel lehet leginkább szekírozni a felnőtteket. Az igazán rafináltak pedig elegyítik a kettőt, hogy még akkor se legyen sikerélményünk, ha pár evőkanálnyi étket mégis csak sikerül bemotoroztatnunk, vonatoztatnunk, repülőztetnünk a delikvensek szájába. Próbálkozunk figyelemeltereléssel, átvágással, meséléssel, mókázással, szigorral, a legrosszabb pedig amit tehetünk, az az édességgel való megvesztegetés, de az igazán kitartó gyerekeknél még az sem fog beválni. Ekkor jönnek a témába vágó mesekönyvek, a hasonló problémával küszködő mesehősökkel, de nekem landolt már a fejemen Hisztimesék, úgyhogy tudom, ez sem működik mindenkinél. Azért azt sajnálnám, ha a Bögreúr meséi is tiltólistára kerülne, mert a mesék tényleg nagyon jók. És nem csak hogy jók, de mind a hat mese megbízhatóan hozza a színvonalat. A különálló meséket tartalmazó kötetek gyenge pontja lehet a hullámzó minőség, a Rufusz Rafael-széria folytatása azonban nagyon is kiegyensúlyozottra sikerült. Az pedig külön öröm, hogy a hat történettel remekül lefedhető a célkorosztály esetleges evési mizériájának minden válfaja. Mert van itt kérem olyan nem evés, amit a kistestvér születése váltott ki, van itt ismeretlen étellel, vagy hogy mást ne mondjak, a zöldségekkel szembeni averzió, olvashatunk torokfájós evési problémákról, és arról, hogy miért nem lehet csak csokin élni, na és persze a kihagyhatatlan spenótügy is terítékre kerül. A koncepció mit sem változott a Lámpalány meséi óta. Rufusz Rafael ugyan már nem küzd alvási nehézségekkel, de az újonnan támadt evési problémáit is haladéktalanul orvosolni kell, mégpedig Bögreúr segítségével. A mese a mesében megoldás most is remekül működik. Rufusz Rafael nagyon is valós gondjai adnak keretet a rövidke problémamegoldó meséknek. A mesék hossza egyébként nem csak a célkorosztály befogadóképessége, és az esti mesélések felpörgetése miatt üdvös, hanem mert a csattanós történetek nem adnak teret a túlmagyarázásra. Azon egyrészt nincs is túl sok beszélni való, hogy miért kell rendesen enni, másrészt meg a sok magyarázkodás nem is szokott célravezető lenni. De amikor nekünk már remeg a kezünkben a kanál, akkor Finy Petra humorára még mindig számíthatunk. Az éles helyzetekben pedig érdemes bevetni azokat az asztalnál, hátha az idegeskedés helyett jobban használnak. Mielőtt még vacsora nélkül küldenénk ágyba a bajkeverőt, elővehetjük például a pápaszemet, a pipiszemet, majd a pupuszemet, hogy közösen megvizslassuk a gyanúsan ismeretlen ételt, hátha utána mégiscsak lecsúszik az, aminek le kell csúsznia. Gyöngyösi Adrienn letisztult, harmonikus színkompozíciójú képei foglalják keretbe a szöveget. Van, hogy elszabadult képfoszlányok tolakodnak be szemetgyönyörködtetően a betűk közé (mikor a fővő spenótfőzelék ezeríze lebben tova a fazékból a képregények szóbuborékaihoz hasonlóan), de van hogy a humor mentén dolgozódik egybe kép és szöveg (mikor Tátika hercegkisasszony készül bekapni egy tálnyi bevezető szöveget). A remek humor az apró részletekben is megjelenik (mint valami mókás folyamatábra, a harapásonként fogyó szalámiskenyér, vagy az ételtolmács díszes ruhája, ami jobban szemügyre véve, répaformákat rejt), de a szöveghez hasonlatosan a képek sem beszélik túl a lényeget.