Az elfojtott emlékek lassan törnek fel. Ahhoz, hogy végre megjelenjen egy kép, kiszínesedjék, élessé váljon, szükség van valakire, akivel beszélgetni lehet. Márpedig a családban nincs ilyen személy: az autoriter apa, a folyton migréntől gyötört anya, a 17 éves, riválisnak tekintett, nagymenő nővér és a hétvégenként hazalátogató báty Malvinában csak a rossz korban lévő kamaszt látják, nem hallják meg, nem értik, amit mond. Pedig rá-rákezd: nagyapa megcsókolt. De vagy nem is reagálnak, vagy a nagyszülői szeretet jelét látják a csókban.     Márpedig nagyapa csókja nem olyan csók. „Egy péntek délután történik meg velem” – indul a regény, és ekkor még nem tudjuk, hogy nem először történik, s hogy történt már rosszabb is. Tán maga Malvina sem tudja, legalábbis lassan jelenik meg az első kép az albumban. Hogy mégis megjelenik, az elsősorban a nagyapával egy házban lakó Bitschek néninek köszönhető, aki figyeli, megszólítja és meghallgatja (meghallgatná) Malvinát. Míg a család apátiáját sikerült fájdalmasan reálisan ábrázolni, Bitschek néni „boszorkányos” alakjában van némi túlzás: kiderül, hogy lengyel származású, fahéjillatú konyhájában védőangyalok képe lóg, kávézaccból jósol és sót hint a küszöbre rontás ellen, a macskájában pedig a nagybátyja gonosz lelkét véli felfedezni. Ő tehát a messziről jött idegen, aki mégis tisztábban lát, mint bárki Malvina környezetében.     Az első kiszínesedett képen még a nagymama is látható, Malvina pedig csak hétéves. Sokáig a hagyományos nagymamaszerepben látjuk, úgy tudjuk, a lány őt szerette a legjobban. Szép lassan – Malvinával együtt eszmélve – jövünk rá, hogy nagymama mindent tudott, hallgatásával cinkosa volt a nagyapának, sőt első ízben ő maga szolgáltatta ki Malvinát a részegen követelőző nagyapának. „Hilda, üvöltötte, így hívták a nagyit, küldd ki az én Malvinámat! Ezt kiáltotta újra meg újra, nagymama és én közben egymásba kapaszkodtunk. Nem akarok kimenni, suttogtam, rettenetesen félek, és a nagyi azt mondta, hogy légy bátor, légy most nagyon-nagyon bátor.”     Ez volt az a rész – a kötet kellős közepén –, ahol olyan végtelen keserűség töltött el, hogy dühös lettem a könyvre, az egész világra. A nagymamák nem mondhatják azt, hogy légy most nagyon bátor, nem tolhatják ki a kislányokat az ajtón, nem lökhetik a követelőző férfiak karjába! A nagymama szerepének tisztázásával válik érthetővé a regény eredeti címe: Rotkäppchen muss weinen (Piroskának sírnia kell). Nemcsak arról van ugyanis szó, hogy Malvina – mint „Piroska a meséből”, ahogy egy ízben szóvá is teszi a lány után kajtató Zakó – mindig kosárban viszi az ételt s az üveg bort a nagyapjának. Hanem arról, hogy azt a kosarat képletesen igenis a nagymamának viszi, aki sajnos hagyta magát fölfalatni, s Malvina-Piroskát a helyébe bújt farkas várja. A nagymama rákban halt meg (felfalta [!] a rák), ami saját bevallása szerint is azért hatalmasodott el rajta, mert „ha valaki megsebez, és te nem figyelsz rá, hogy a sebed begyógyuljon, akkor kifejlődik belőle valami, ami egyre csak növekszik, és felfal téged belülről”.     Nem nehéz kitalálni, milyen sebre nem figyelt oda a nagymama. És bár azt mondja, „nem szabad elfordulni, amíg a sebed az utolsó szót ki nem mondja”, és belátja, hogy ő maga sosem figyelt, a halálos ágyán mégis megesketi Malvinát, hogy „nem hagyja cserben” nagypapát, vagyis hogy hallgatni fog. Ez teremt hát zsarolási alapot, amire a nagyapa jó néhány lapáttal rátesz: hol azt állítja, hogy nagymama Malvina miatt halt meg, hol azt, hogy nagymama akkor boldog, ha Malvina boldoggá teszi nagypapát, és mindeközben tökéletesen tisztában van azzal, hogy Malvinának úgysem hinne senki.     Számomra elsősorban ennek a keserves csalódásnak a regénye a Soha senkinek. Mindemellett egy boldogabb történet is kibontakozik: az első szerelemé. Nem tudom, hiteles-e, ahogyan Malvina nehézkesen, de mégis közel engedi magához a villáért küzdő fiúk vezérét, Zakót: félek, egy rendszeresen molesztált lány elutasítóbb Malvinánál, de tudom, ha még ez a szerelem se kapna esélyt a könyv lapjain, aligha lehetne ifjúsági regénynek nevezni. Pedig az: lebilincselő olvasmány, élvezetes nyelvezettel, empatikus kamaszábrázolással, jó tagolású fejezetekkel; borzalma nem a szexuális zaklatás plasztikus ábrázolásában rejlik, az ugyanis egyáltalán nincs is ábrázolva. Sokkal inkább a magára maradt Piroska sűrű, sötét erdejétől félünk. Amelyből, állítja a könyv, van kiút. Forrás: meseutca (2011. december 2.)