– Vííí-gyázz! Mint minden reggel, Ida aznap is a szőnyegporoló fedezékébe húzódott, és ott várta ki a becsapódást. Óvatosan megtapogatta a földet érő zsákot, és megnyugodva állapította meg, hogy a tartalmának nem esett baja: a tudjuk, milyen szagú tornacipő, a tornacipőszagú tornazokni és a tornazokniszagú tornadressz sértetlen maradt. Legfeljebb a tornacucc tetejére gyömöszölt tízórai passzírozódhatott össze egy kicsit. De ennek Ida nem nézett utána, mert a betonhoz kenődő alma hersenése elvette a kedvét a látványtól.   – Egy perc! – hangzott odafentről, az apró fürdőszobaablak becsukódott, és kihunyt a villanyfény. Ida nem értette, miért esik jól Tamarának a hatodikról ledobálni az iskolatáskán kívül mindent (néha még a kabátját is, sőt különösen a kabátját, mert az úgy vitorlázik a földig, mint egy nagy testű madár), de barátok nem tesznek fel egymásnak felesleges kérdéseket. A barát felszedi a barátja magasból lehajigált holmiját, és kivonszolja a kapu elé, még akkor is, ha neki is van éppen elég cucca. Ha az ember a régi, repedezett kockakővel kirakott udvar közepén állva annyira hátraveti a fejét, hogy kis híján beletörik a nyaka, akkor valahol a hatodik emelet és a tetőterasz tujái felett láthat odafenn egy zsebkendőnyi szürke eget. Amúgy fal veszi körül minden oldalról. De nem bámészkodott tovább: Ida kötelességtudó kislány volt, ezért felnyalábolta a megannyi kisebb-nagyobb táskát, és kiballagott az utcára. Tamara már zsebre dugott kézzel ácsorgott a másik kapubejáró előtt, mintha órák óta várna. – El fogunk késni – szögezte le Ida, csak a hangulat megalapozása végett. Tamara ezt válasz nélkül hagyta, talán mert észrevette, hogy neki eggyel kevesebb mocskos kis zsákja van, mint a barátnőjének. – Ez mi? – Úszócucc. – Az úszócucc. Hol is van az úszócucc… – El fogunk késni – jegyezte meg Ida egy kicsivel idegesebben, mint az imént, de ezúttal sem kapott választ, mert Tamara a szép, új kapubejáró felé nyargalt, hogy felcsöngessen az anyukájának, hogy dobja le az úszócuccát. Na, ilyenkor tényleg van értelme dobálózni, nyugtázta Ida, és félve a téren álló óra felé sandított. 7:42-t mutatott. Azonkívül plusz 5 fokot és kevéssel a határérték alatti légszennyezettséget. Bár ennek esetünkben nincs jelentősége. – Szia – hallotta a háta mögött a férfihangot. Ugyanaz a bácsi volt, mint tegnap. – Csókolom. – Otthon van az anyukád? Ida most is csak szótlanul bólogatott. Köszönt ugyan, de továbbra sem minősítette olyan ismerősnek a bácsit, hogy szóba elegyedjen vele. Ezúttal azonban jobban megnézte magának: elegáns, fekete kabátja szinte földig ért, és különös, csípős illat csapott fel minden mozdulatával. Ida aztán megint a tér órájára pillantott – 7:45 –, és mielőtt teljesen kétségbeesett volna, meglátta Tamarát. – El fogunk késni – mondta ezúttal inkább ingerülten, mint idegesen. Csak át kellett volna vágni a téren, aztán a kis utcán jobbra fordulni, majd egy még kisebb utcán balra, és az egész nem tartott volna tovább öt percnél, mégsem sikerült soha negyedóránál rövidebb idő alatt eljutni a háztól az iskoláig. A lámpa miatt, mindig a lámpa miatt. – Figyel minket. Ha meglát, azonnal pirosra vált – jelentette ki mély meggyőződéssel Tamara. És valóban: a tér másik oldalán álló közlekedési lámpa csalogató zöldet mutatott, mire ők rohanni kezdtek, azonban amint a zebrára tehették volna a lábukat, hirtelen pirosra váltott. – Ha volna egy alagút a háztól az iskoláig, már régen ott lennénk. – Hát persze – vont vállat morcosan Ida. A lámpa csak nem akart zöldre váltani. Már két perce álltak a zebránál. – Ha kiselsős korunk óta mindennap csak egy kicsit ásunk, mostanra kész volna. – Nincs is ásónk – vetette ellen Ida, és futásnak eredt, mert a lámpa megkegyelmezett nekik. Tamara még hátranézett, és ujjával megfenyegette a gúnyosan villogó lámpát, de aztán ő is rohant. – El fogunk késni – lihegte Ida, ahogy befordultak a sarkon. Mindössze ötvenméternyire voltak az iskola bejáratától. A kapuban már nem állt senki: sem anyukák, sem apukák, sem kistesók, még pofátlan végzősök sem, akik a legutolsó pillanatban lépnek csak be, nehogy az elengedhetetlenül szükségesnél egy perccel is többet töltsenek az iskolában. Ahogy elrohantak a portás mellett, az sötét, szemrehányó pillantást vetett rájuk. Az egész iskolában az a mély, ijesztő csend honolt, amely kétségbevonhatatlanul jelezte: elkéstek. – Elkéstünk – állapította meg Ida lemondóan, mikor a folyosó végéről meglátták, hogy Dalma néni terebélyes feneke eltűnik az osztályterem becsapódó ajtaja mögött. Rendezték soraikat, és utánaóvakodtak. Az állandóan bűbájosan mosolygó Dalma néniről csak kevesen tudták, hogy különösen vérfagyasztó nézést is tartogat a gyerekeknek. Csak kivételes esetekben öltötte magára, például egyes péntek délutánokon, a téli szünet előtti utolsó tanítási napon vagy osztálykirándulások második napján. De akkor is csak olyankor, ha pillanatokra megfeledkezett magáról. Mert amúgy a nyájas, valamint a szigorú, de igazságos nézést váltogatta. Mint most is, mert még csak október volt, munkanap és péntek reggel. – Nos? – nézett kérdőn a gyerekekre. – Elnézést a késésért – rebegte Ida. – Tudjátok, mit jelent! – mondta Dalma néni, és gyors mozdulattal szétnyitotta kis létráját, hogy felérje a tábla fölött felakasztott táblázatot. A „Teher alatt nő a pálma” betűit fehéres, fluoreszkáló kartonból vágta ki, ezért nappali villanyfényben nem is érvényesült annyira az osztály jelmondata, mint amikor más évszakokban hirtelen szürke felhők lepik el a derűs eget. Dalma néni – bal kezével a létrába kapaszkodva – eggyel-eggyel gondosan visszaléptette a két gombostűre szúrt gyerekfejet, amelyek a derékhad sereghajtóiként egyelőre alig mozdultak el a startvonaltól. Messze lemaradva attól a kétcopfos lányfejtől, amely már a táblázat végén felvázolt – bizonyára teher alatt magasra nőtt – pálmafák alatt hűsölt. Pedig hol volt még a félév vége! Mindenkit – nyilván Dalma nénit is – komolyan aggasztott, merre haladhatnak tovább a hátralévő három hónapban, hiszen a karton véget ért, és a pálmafák oázisán túl csupán a fal sivataga várt. – Az a titka, hogy időben el kell indulni – mondta Dalma néni, miközben lemászott a súlya alatt reszkető létráról. Pedig senki sem kérdezte, hogy mi a titka. – Időben indultunk el. – Hát akkor? Mi történt? Más gyerekektől talán elfogadnám, hogy autóval ötkilométeres dugóba kerültek vagy felrobbant a busz, hétköznapi dolog! De ti laktok a legközelebb az iskolához. Öt perc gyalog. Azt kell feltételeznem, hogy ti beszélgettek iskolába jövet – mondta olyan arccal, mintha valami sötét összeesküvést leplezett volna le. – Ez igaz. Beszélgetünk. És nevetünk – mondta Tamara. – De nem szoktunk elkésni. Minden összejött. Öt perccel aludtam tovább… Aztán vissza kellett szaladni az úszócuccért… Meg az a piros lámpa… Igazából még el sem kezdődött az óra. Dalma néni is csak most lépett be. Szóval pár másodperc híján pontosan érkeztünk – bizonygatta Tamara lendületesen. Dalma néni résnyire húzta egyébként is apró malacszemeit. – Édes kislányom, neked a hozzáállásoddal van a legnagyobb baj. Te nem érted, milyen komoly, milyen nagyon-nagyon… – jelentőségteljes szó után keresgélt – súlyos dolog iskolába járni – mondta Dalma néni. Valóban. Elég volt ránézni, és az ember rögtön tudta, milyen súlyos dolog az iskola. Nagyon súlyos.   Hatodik fejezet Egy-két éve Idának még sámlira kellett állni, amikor a vízforralóba vizet engedett. Mostanára elég nagyra nőtt, hogy ez sámli nélkül is sikerüljön. Megnyitotta a csapot, az első jelig vizet engedett a kancsóba, és megnyomta a gombot.   Miközben várta, hogy felforrjon a víz, kikészítette a szükséges eszközöket. Levesescsészét, kanalat és magát a zacskót. Rutinos mozdulattal kikapcsolta a zúgó vízforralót, és a letépett sarkú zacskó tartalmát a csészébe szórta. Óvatosan ráöntötte a kissé még bugyborékoló vizet. Amíg a levest kavargatva várta, hogy besűrűsödjön, az üres zacskó feliratait olvasgatta. E-160-at és E-200-at tartalmazott, két régi ismerősét. Mindenki félt az E-ktől, de Ida az évek során összebarátkozott velük. Biztos volt benne, hogy nem tudnának neki ártani, éppen a szoros ismeretség miatt. Annyi E-t ismert, hogy bennfentesnek számított közöttük. Az E-200-at a túrórudiból ismerte, az E-420-at a ketchupból, az E-250-et a szalámiból. Az E-160-at a poharas vaníliapudingból, az E-440-et a lekvárból. Miért félt volna tőlük? A sötétségtől sokkal jobban félt. Anyu SMS-t írt, hogy csak későn jön, de erről Ida hallgatott, amikor Tamara vagy a pótmamanéni kérdezte. Tamara anyukája és apukája is hazajött, ott már nem akart tovább zavarni, Tündi néninek pedig lejárt a munkaideje, nem kérhette meg arra, hogy jöjjön vele, és náluk túlórázzon. És ott, akkor, a világos, meleg, tágas lakásban a sok kedves ember között nem is tudhatta, mennyire fél majd otthon egyedül. Pedig a néni elkísérte a lakás ajtajáig, és a lelkére kötötte, hogy zárkózzon be alaposan. És vegye ki a kulcsot a zárból, mert amikor az anyukája hazajön, nem tudja kinyitni az ajtót, ha belülről benne van a kulcs. Ida csak akkor jött rá, mit akart még kérni Tündi nénitől, amikor meghallotta, hogyan csapódik be mögötte odalenn a régi kapu. Az lett volna jó, ha addig még vár a gangon, amíg ő behúzza a függönyöket az ablakon. Semmitől sem félt a világon annyira, mint elhaladni a sötéten tátongó, magas ablakok előtt. Pedig a lakás minden szobájának minden ablaka a belső udvar felé nézett. Így Ida az ablaktalan folyosón érezte magát a legnagyobb biztonságban. Igazából attól félt a legjobban, hogy megijed. Meglát valami árnyékot az ablak alatt elsuhanni. Vagy ami még rosszabb: az ablakra pillant, és abban a pillanatban szembenéz vele egy iszonyatos szörnypofa... Nem, nem. Próbálta elhessegetni a nyomasztó gondolatokat. A konyhában is az ablaknak háttal ülve kanalazta a levest, hogy ha a gangról esetleg bebámul egy félszemű, csonka orrú, foghíjas, vénséges vén manó, azt ő észre se vegye. Hirtelen megfordult, és kényszerítette magát, hogy odanézzen a konyhaablakra. Az első pillanatban meg is látott egy fura alakot. De csak egy kócos kislány bámult rá tágra nyílt szemmel az ablaküvegről. Önmaga tükörképe. Ida megkönnyebbülten fújt egyet, és átsettenkedett a nagyszobába. Bekapcsolta a tévét, és tétován váltogatta a csatornákat. Vidám, megnyugtató emberi hangokat szeretett volna hallani. Az egyik csatornán egy szimmetrikus arcú, fura nő, akinek a blúzába mintha két teniszlabdát dugtak volna, egy pohár valamit öntött egy férfi arcába, majd azt kiabálta: „Kiderült aljas titkod, Alberto!” A másikon egy ellenszenves bácsi ült egy üveggömb előtt, és átszellemült arccal azt mondta, hogy „egy nagyobb családi tragédiát látok április magasságában”. A harmadikon egy szépen kisminkelt lány énekelt, aki először lökdösődött a barátjával, aztán kigyulladt az ágya. A negyediken komoly, nyugodt hangon híreket mondtak. Nem voltak se jók, se megnyugtatóak, de legalább komoly és nyugodt hangon olvasták be a csődöket és a baleseteket, így aztán Ida leült egy szőnyegre dobott párnára és ennél maradt. Az öltönyös bemondó belenézett a kamerába, megköszörülte a torkát, és bejelentette, hogy „ma reggelre virradóra egy csecsemőt találtak a gyermekkórház inkubátorában”. Mutatták az inkubátort, egy olyan vajtartóra hasonlító átlátszó burájú szerkentyűt, ahová a kisbabákat teszik. Először közelről, aztán távolról, hogy látsszon: az inkubátor a kórház oldalában van. „A megtalált csecsemő egy leszegelt fadobozban feküdt, amelybe a szellőzés megoldására lyukakat fúrtak. A doboz aljára gondos kezek faforgácsot szórtak, hogy a szigetelés védelmet nyújtson a test kihűlése ellen.” Most megmutatták a fadobozt. A kamera ráközelített, hogy a nézők lássák a beleszórt faforgácsot is, és a szellőzőnyílásokat. „A csecsemő állapota kielégítő, a kórház a Péntek Tivadar nevet adta neki, hiszen pénteken és Tivadar napján találták meg.” Mosolygós nővér fogta az ölében a kisbabát, aki békésen aludt. Pontosan olyan volt, mint bármelyik más kisbaba. Egyáltalán nem látszott rajta, hogy úgy találták. „Örökbe adásáról később intézkednek.” Ekkor kopogtak. Ida összerezzent, de aztán arra gondolt, hogy a szörnyek rendszerint nem kopognak, hanem szó nélkül berontanak a lakásba. Kopogni a postások, vízóra-leolvasók, Jehova tanúi, zoknit kínáló vándorárusok, régiséget vásárló ószeresek és házgondnokok szoktak. De Ida azoknak sem akart ajtót nyitni. Az anyukája is megtiltotta, hogy ajtót nyisson, ha egyedül van otthon. Felesleges lenne tagadni, hogy itthon vagyok, jutott eszébe aztán, amikor a kopogás megismétlődött. Hiszen az ablakból jól látható a hátam, amint a szőnyegen ülök és nézem a tévét. Talán Tamara az. Reszketve felállt, és elindult az előszobába. Hallgatózott egy ideig. Újabb kopogást hallott. Odalépett a kukucskálóhoz, felpipiskedett és kinézett. Senki, az égvilágon senki nem állt az ajtóban, legalábbis senki olyan, akinek lett volna feje. Ida alig lépett el az ajtótól, negyedjére is kopogást hallott. Kezdte elveszíteni a türelmét. Amikor ezúttal sem látott emberi alakot a kukucskálón át, összeszedte minden bátorságát, és elfordította a kulcsot a zárban. Alig nyitotta meg az ajtót résnyire, azt mintha finoman beljebb lökte volna valaki. Idának elakadt a lélegzete, de már nem volt visszaút. Továbbra sem látott egy lelket sem, azonban amikor szélesebbre tárta az ajtót, hogy alaposan körbenézhessen, a térde magasságában siklott el sietősen valami. Az a kutya. A nyakörve szerint Hermész. Már az előszobaszőnyegen ült, és nézelődött körbe-körbe, bele-beleszimatolt a levegőbe. Úgy viselkedett, mint egy faragatlan hívatlan vendég, azzal a különbséggel, hogy azok minden modortalanságuk ellenére sem kezdik azonnal szórni a bolháikat. Hermész az alapos vakarózást követően megrázta magát, aztán úgy kezdett el járkálni a lakásban, mintha be szeretne költözni: előrerohant a folyosón, majd módszeresen végigjárt minden szobát. Ha egy ajtó nem volt becsukva, akkor addig piszkálta a mancsával, amíg ki nem nyílt, és ő be nem nézhetett rajta. Ida kissé lemaradva követte, mert még mindig meg volt lepve. – Hé – szólt rá egy idő után. – Hát téged senki sem tanított illemre? Hermész hallgatása minden bizonnyal azt jelentette, hogy a válasz: nem. De legalább megtorpant. – Ha belépsz valahová, akkor illik köszönni. Legalább vakkantani. Hermész kelletlenül felmordult, de nem nézett Ida szemébe. – Ha pedig a lakásra vagy kíváncsi, akkor várd meg, míg a házigazda vezet körbe. Gyerünk, kezdjük elölről. A kutya követte a lányt, szóval úgy látszott, mintha értené a szavait. – Ez az előszoba. Érkezéskor itt töröljük meg a cipőnket, vagy akinek netán mancsa van, az azt. Hermész igyekezett feltűnés nélkül lenézni a mancsaira. Hiába rohant már végig a lakáson, még mindig maradt rajtuk némi novemberi latyak. Szórakozottan a plafonra bámult, közben a legsárosabb mancsát óvatosan beletörölte a lábtörlőbe. Aztán felvette azt az unott pléhpofát, amit már az utcán is többször mutatott. Ida az ajtó elé állt, összecsapta a kezét, és lelkesen felkiáltott: – Szervusz, Hermész. De örülök, hogy felugrottál. Gyere csak be! – Úgy tett, mintha csak most csukná be a vendég után a bejárati ajtót. – Ugye, még sohasem jártál nálunk? Gyere, megmutatom a lakást. Hermész továbbra sem vágott érdeklődő képet, de legalább együttműködött, ami azt jelentette, hogy engedelmesen követte a házigazdát, aki a legnagyobb szoba ajtaján nyitott be. – Ez a nappali. Mostanában itt alszik az anyukám. Azon a kanapén. Hermész hirtelen előreszaladt, és szagolgatni kezdte a kanapé mögötti ablakpárkányon álló cserepes virágokat. Egy lila virágot alaposabban megszimatolt, az orrát a szirmokhoz érintve. – Azt anyu még aputól kapta, mikor én kicsi voltam. Ő mondta, hogy az egy olyan virág, mint ami a Harry Potterben van. Mandragóra. Tudod, amelyik visít, ha kihúzzák.   <VISSZA A NYÁRI OLVASMÁNYOKHOZ <<VISSZA A NYOMOZÓS KALANDOKHOZ