Louis tétován téblábol az életben, halálosan unja magát az iskolában. És akkor még itt van ez a kötelező gyakorlat is… Fogalma sincs, hová menjen, de végül is, tökmindegy, csak essen túl rajta, minél hamarabb. Jobb ötlet híján Jómami beprotezsálja a fodrászához, hiszen a gyakornok majdnem ugyanaz, mint a tanuló. Így csöppen Louis a Maité Fodrászatba, és az illatos-párás légkörben egy új világ nyílik meg előtte. Most már tudja, hol a helye, mi az ő útja. Ő igen, de mit szól mindehhez az iskola (amit egyre nagyobb ívben kerül) és a család, mindenekelőtt apja, a neves sebészorvos?   sorok-kozott.hu   Marie-Aude Murail elképesztően tehetséges – ezt eddig is tudtam. Most már harmadjára bizonyította a rátermettségét, és ez a története is teljesen magával ragadott. Oké, még mindig az Oh, boy! a favorit, de a Tartós hullám is szorosan a nyomában jár. A regény főszerepében a 14 éves Lois, aki rohadtul unja az iskolát, és az életét is. Aztán szakmai gyakorlatra kell mennie, a nagymamája hirtelen ötlettől vezérelve fodrászatba küldi. Ő pedig beleszeret: az illatokba, a társaságba, a hajvágásba… Eldönti, hogy bizony fodrász akar lenni, de az édesapja, a fennhéjázó sebészorvos ezt mereven elutasítja. Innen pedig elkezdődik a srác felnövéstörténete és a harc az álmokért.   Az, ahogyan az írónő mesélni tud, nagyon csodálatos. Most is “mindent tudó” narrátort használt, így egyedi hangon sikerült a történetet reprezentálni, miközben rengeteg szereplőt mozgatott. Ez pedig maga volt a művészet, mert nem csak Luis személyiségfejlődését sikerült így prezentálnia. Öröm volt látni, hogy a sok mellékszereplő életre kel a történet során, és kiállnak azért, hogy jobban alakuljon az életük. Mint az anya, aki nem tűri tovább a férje elnyomását, a nő, aki szembeszáll az erőszakos exével, vagy a kislány, aki annyira szereti a bátyját, hogy ösztönösen mellé áll minden esetben. Szeretem, amikor a főhős szála mellett dominál a mellékszereplőké, itt pedig ez egyértelműen adott volt. Azt viszont nagyon sajnáltam, hogy pont a mesélési mód miatt sok helyen kimaradtak a leírások, és az érzelmek komolyabb átadása. Olyan apróságokra gondolok, hogy mit érzett például Lois, amikor először a kezébe fogott egy fodrászollót. Jó lett volna látni a komolyabb érzelmeket, esetleg tartalmasabb leírásokat, de ezen átsiklottunk sok helyen. Igaz, emiatt feszesebb tempójú volt a könyv, úgy érezheti az olvasó, jobban pörögnek a lapok és nagyon zajlik a cselekmény. Hát igen, valamit-valamiért. A főhőst, Loist amúgy imádtam. A kis szótlan srác teljesen magával ragadott, és leginkább az, ahogyan az álmai mellé állt. Ennél a pontnál tudtam igazán azonosulni vele, és bevallom, éreztem egy kis féltékenységet. Ő már 14 évesen tudta, hogy a fodrászat az álma, én 19 voltam, mikor rádöbbentem, hogy mit is akarok kezdeni a blogolással és az írással. Bár hamarabb rájöttem volna, akárcsak Lois. És pont ezért is jó ez a könyv: segít az olvasónak, hogy megéri álmodni – és megélni az álmot, bármilyen nehéz is legyen elérni. Még egyetlen szívfájdalmam volt a könyvnél, de igazából ezt sem tudom hibaként felróni. A végén kaptunk egy epilógust, ami pár oldalban lezavarja, hogy mi történt a következő években a szereplőkkel. Egyrészt imádtam, hogy kiderült, kivel mi van, másfelől viszont olyan röviden lett bedarálva az a sok év, hogy egy kissé sűrűnek, már-már “essünk túl rajta” felsorolásjellegűnek éreztem. De mégis, ahogy olvastam a sorokat, és láttam, hogy X és Y elérte az álmát, vagy Z betartotta az ígéreteit, csak mosolyogni tudtam.