–   Mit? – kérdezte Dudi. –   Hát a lovaggá ütést.  De csak megérintik a vállunkat egy karddal. Grigorján elmosolyodott. –   De mielõtt lovaggá ütnélek benneteket, engedjetek meg egy jó tanácsot –mondta. – Nagyon vigyázzatok, hogy el ne veszítsétek Fáber Lili barátságát. Nekem ugyanis az a tapasztalatom, hogy egy barátot sokkal-sokkal könnyebb megszerezni, mint a barátságát megtartani. –   Igaz, ami igaz – mondta Dudi –, Fáber Lili mostanában tényleg nem akarvelünk felszállni. Például ma se jött. Látod, Grigorján? –   Látom – mondta Grigorján. –   Pedig jó lett volna – mondta Dudi. –   Bizonyára – felelte Grigorján. – De lehet, hogy nem is akart jönni. Lehet,hogy éppen mást akart csinálni. –   Az lehet – gondolkodott el Dudi. –   És mi mit tehetünk, hogy ne veszítsük el a barátságát? – kérdezte Szálka. –   Szerintem a barátság is pontosan olyan, mint egy növény – mondta Grigorján.– Gondozni kell, hogy sokáig tartson. Elültetünk egy növényt, aztán megpróbáljuk kitapasztalni, hogy mit szeret. Az árnyékot, a napot, a nedvesebb vagy a szárazabb földet. Így van a barátsággal is. Meg kell tanulnunk, ki kell tapasztalnunk, hogy a barátunknak mi a jó. –   Lili a napot szereti – mondta Dudi. – Állandóan csak napozna. Grigorján elmosolyodott. Aztán felállt az íróasztaltól, odament a páncélhoz, és kivette a kezébõl a kardot. Amikor visszaért vele, ünnepélyesen a feje fölé emelte. –   Most pedig térdeljetek le – mondta. A fiúk felálltak a kanapéról, és letérdeltek Grigorján elé. Grigorján nagy levegõt vett. –  Mit is akartam? – kérdezte, kezében a felemelt karddal. –  Lovaggá ütni minket – mondta Szálka. –  Ja, tényleg! – felelte Grigorján. – Tudjátok, néha már kihagy az emlékezetem. Máskor meg akár száz oldalt is fel tudok mondani kívülrõl. De hát az öregkor már csak ilyen. Dudi és Szálka kuncogtak. Grigorján teljes csendet kért. Szálka elõrehajtotta a fejét. Dudi ránézett, és õ is elõrehajtotta a fejét. –  Ezennel lovaggá ütlek benneteket! A titkos terepasztal lovagjaivá! – kiáltottaGrigorján. Aztán lassan leengedte a kardot, és megérintette vele elõbb Szálka, utána meg Dudi vállát. Amikor véget ért a ceremónia, a fiúk visszaültek a kanapéra. – Mi az, hogy a titkos terepasztal lovagjai?  – kérdezte Dudi, miközbenGrigorján próbálta visszailleszteni a kardot a páncél kezébe. – Majd mindjárt meglátjátok – fordult feléjük titokzatosan. – De elõbb együnkegy kis édességet. Megérdemeljük, vagy nem? – De, de, megérdemeljük – helyeselt Dudi. Grigorján belenyúlt a reklámtáskába, keresgélt egy kicsit, aztán elõhúzott három egyforma csokit. Az egyiket Dudinak adta, a másikat Szálkának, a harmadikat pedig õ bontotta fel. – Tudjátok – mondta már falatozás közben –, most hogy ti is a terepasztallovagjai lettetek, elárulhatom a legnagyobb titkomat. Eddig egyedül Rausek Bibi tudott róla. –  Õt is lovaggá ütötted? – kérdezte Szálka. – Lovaggá bizony. Vagy szerintetek nem érdemelte meg? – nézett Grigorján acsokikra. – De, de, megérdemelte – mondta Dudi. Szóval most, hogy ti is a terepasztal lovagjai lettetek – ült le Grigorján aszékre –, elárulhatom a legnagyobb titkomat. A városban többen tudni vélik, hogy azért élek itt egyedül, mert valami titkot õrzök. És ebben van is igazság. De ezt soha senki más nem tudhatja meg, csak a beavatottak. Szigorúan csak a beavatottak. Vagyis a lovagok. Ezért mielõtt megmutatnám nektek a titkot, meg kell ígérnetek, hogy soha senkinek nem beszéltek róla. De még csak célzást sem tehettek rá. Még egymást közt sem hozhatjátok szóba soha. Hajlandóak vagytok ezt nekem megígérni? –  Igen – mondta Dudi. – Megígérjük – mondta Szálka is. –  Egy lovag ígérete szent – mondta Grigorján, aztán felállt a székrõl, és apáncél felé indult. – Gyertek! – intett a fiúknak. A TITKOS TEREPASZTAL>