Csajkovszkij orosz zeneszerző A diótörő című mesebalettje évtizedek óta a karácsonyi ünneplés elengedhetetlen része. 1892. december 18-án mutatták be először a szentpétervári Mariinszkij Színházban (a szovjet időkben Kirov Balett) Pjotr Iljics Csajkovszkij utolsó balettjét, A diótörőt, amely azóta a világ balettszínpadainak elmaradhatatlan karácsonyi programja. A diótörő Pjotr Iljics Csajkovszkij utolsó balettje, egyben utolsó színpadi műve. A történet alapjául E. T. A. Hoffmann Diótörő és az egérkirály című meséje szolgált. A történet szerint karácsony éjszakáján kezdődik a jó Diótörő és a gonosz Egérkirály háborúja, és Marika váratlanul a csata kellős közepébe pottyan. Diótörő – akinek valódi kilétét a mese végéig homály fedi – bátorságának és jó szívének köszönhetően legyőzi a gonosz Egérkirályt, s ezzel önmagáról is elhárítja a rontást. Marikát csodálatos utazásra viszi a játékok országába, ahol a bűvös képzelet uralkodik. Az első koreográfiában egy kivétellel gyerekek táncolták a mesebalettet. 1919-ben Alekszandr Gorszkij újította fel a darabot, ő szőtte bele a történetbe a szerelmi szálat, Mária hercegnő és a Herceg szerepét felnőtt táncosokra osztotta, és az ő újítása az is, hogy a darab végén kiderül: a mese Marika álma volt.   Részlet a meséből     Karácsonyeste eljő, erdőkön átosonva. Havat szitál a felhő falvakra, városokra. Fehér a tér, az utca, udvar s a háztető. Mély álmát most alussza ím, a hárs s a lucfenyő.   Ágak árnyéka reszket, gyertyaláng felragyog. Házak közül a legszebb (s bízvást a legnagyobb),   hordozván hókalapját, kéménye tornyosul – ebben éli napját Stahlbaum tanácsos úr.       A gyerekek – élükön a mindnyájuk közül legkíváncsibb Misivel – egymást taszigálva tolonganak a hatalmas kétszárnyú ajtó előtt, hogy a ulcslyukon át bekukucskálhassanak: vajon mi készül odabent? Egyszer csak az ajtó – egy-két leskelődő lurkót óvatlanul orron taszítva – szélesre kitárul, s mindannyian elbűvölve tekintenek a magas mennyezetig fölérő, gyertyák fényeitől csillogó-villogó karácsonyfára. Csúcsán sziporkázó csillag tündököl, ágai köröskörül teliaggatva mindenféle jóval: rojtozott végű, színes selyempapírba csomagolt szaloncukorral, aranyozott dióval, mosolygó piros almával, pompásan illatozó mézeskaláccsal! Rázendít a zenekar, a gyerekhad szaporán elhelyezkedik a tetőtől-talpig felékesített hatalmas fenyőfa körül, s a felhangzó karácsonyi induló feszes ütemére együtt mindannyian körbetáncolják: A Magyar Nemzeti Balett előadásai decemberben a Magyar Állami Operaházban Lejátszási idő: 6.43 perc   Buda Ferenc költészetében a zeneiség alapélmény. A szív dobbanása és a nyugodt lélegzés adja az alapritmust a 2014-ben megjelent mesekönyvében, melyben jó tempójú történetmondással keveredik a derűs líra. Ez Buda Ferenec alkotóművészetének sajátja: egy-egy kifejező szófordulattal meg-megállítani olvasóját. A sok nyelvi játék vidámságával áthangol, a hétköznapok kapkodó tempója szelídül. Miközben a szerző Egérkirályra, Marikára és Diótörőre irányítja a figyelmet, lassul a légzés, a beszédtempó, az olvasó pedig észrevétlenül kerül közelebb az anyanyelvéhez. De hogyan lesz igazán magyar mese E. T. A. Hoffmann német író alaptörténetéből, Csajkovszkij orosz zeneszerző muzsikájából? Huszárrohammal. Hiszen látnivaló, Diótörő párbaja az Egérkirállyal a huszáros harcmodort idézi. S hogy a zenei élmény teljes legyen: Csajkovszkij Diótörő-szvitje található a könyv CD-mellékletében. Persze Hoffmann meséje és Csajkovszkij balettműve felveti a kérdést, elkerülhető-e az édeskés klisék alkalmazása a feldolgozásokban. Pásztohy Panka letisztult ábrázolásában Buda Diótörője azt példázza: a valódi álmok nem szakadnak el a valóságtól. vissza a sorozathoz/