Talán épp az efféle mesék segítették őt abban, hogy felnőttkorában pontosan úgy tegyen, ahogy a mesék hősei: a szív törvényei szerint éljen, a skót egyház misszionáriusaként Magyarországra jöjjön, és egy budapesti leánynevelő intézetben nevelőnő legyen. Amikor kitört a háború, zsidó származású gyerekeket és felnőtteket mentett meg a biztos haláltól. Emiatt kellett mártírként meghalnia egy koncentrációs táborban. Jane Hainingnek hívják. Neki szólnak ezek a mesék, az ő messziről ránk nevető szeme köti össze Dinky-t Kelekótya Ferkóval, Mihaszna Jankót Füttyös Tommal, Galamblelkű Ilonkát Felföldi Lizikével, a hangát a muskátlival, a mocsaras zsombékot az erdőszéllel, a füstölt tőkehalból készült gőzölgő hallevest a húslevessel, s a csigás haggist a sonkavacsorával. És nem hiányozhat a lakodalmi asztalról a whyskis-mogyorós karamella sem! Megejtően szép mesék ezek, a magyar és skót hagyományok ötvözése különös erőt kölcsönöz nekik. S persze mindegyik mesében megjelenik Jane, a kicsi lány, aki vigaszt és bátorítást kap az anya nélküli felnövekedéshez. Halász Margit meséi azonban nem csak a félárva kicsi Jane-nek nyújtanak késői kárpótlást, s nem is csupán a mártír nevelőnőnek állítanak méltó emléket, hanem mindazoknak szólnak, akik a mesék határokon túlívelő bölcsességében szeretnének elmerülni."       Boldizsár Ildikó ajánlója Halász Margit különleges mesekönyvéhez     A lány, aki sírva varrta az égre a csillagokat   Vannak könyvek, amiket nem csak azért olvasok el, mert megállít a címük vagy érdekel a bennük lévő történet. Ezt a könyvet például – amelyből az ajánló címe is származik – elsősorban tiszteletem jeléül olvastam el, és tisztelem jeléül írom róla ezeket a sorokat is. Mint ahogy a könyvet jegyző Halász Margit is tisztelete jeléül írta meg a tizennyolc történetet, mégpedig egy 1897-ben született skót nő, Jane Mathison Haining tiszteletére, aki a budapesti Skót Misszió Leánynevelő Intézetében volt nevelőnő zsidó kislányok mellett. A szó igazi értelmében volt nevelőnő, aki a legnagyobb szörnyűségek közepette sem hagyta el rá bízott, szeretett tanítványait. Amikor a II. világháború kitörésekor sürgős üzenetet – mi több, parancsot – kapott hazájából, hogy azonnal hagyja el Magyarországot, csak ennyit válaszolt: „Ha a lányoknak a világosságban szükségük volt rám, mennyivel inkább mellettük a helyem a sötétségben”. És maradt. Mindent megtett azért, hogy védelmezze, gondozza, szeretetével és erejével táplálja a bajba jutott gyerekeket és felnőtteket, megmentse őket a biztos haláltól. Egészen addig, amíg egyszer csak kopogtak a leánynevelő intézet ajtaján, s el nem szállították őt is Auschwitzba. Még azt is a szemére vetették a kihallgatásán, hogy sírva varrta fel a sárga csillagokat a kislányok ruhájára, miközben azért imádkozott, hogy visszatérjen a világba a rend, és a csillagok az égen ragyogjanak, ne a kabátokon…   Neki állít méltó emléket Halász Margit. Ő szerepel ebben a mesekönyvben, neki és róla szólnak a mesék. Még kislányként üldögél mesemondó Roy barlangja előtt, valahol a messzi Skóciában, a titokzatos dombok között meghúzódó Lochenhead-farmon, és hallgatja a skót és magyar tündérmesék világából táplálkozó csodaszép történeteket. Ki tudja? Talán épp az efféle mesék segítették őt abban, hogy felnőttkorában pontosan úgy tegyen, ahogy a mesék hősei: a szív törvényei szerint éljen. Ha a szükség úgy hozza, utazó bőröndjéből cipőtalpakat készítsen lyukas lábbelik megfoltozására vagy rengeteg leleményességgel nap mint nap élelmet szerezzen olyan helyzetekben, amikor mindenki lehetetlennek tartaná ezt. Az ő messziről ránk nevető szeme köti össze Dinkyt Kelekótya Ferkóval, Mihaszna Jankót Füttyös Tommal, Galamblelkű Ilonkát Felföldi Lizikével, a hangát a muskátlival, a mocsaras zsombékot az erdőszéllel, a füstölt tőkehalból készült gőzölgő hallevest a húslevessel, s a csigás haggist a sonkavacsorával meg a skót lakodalmi asztalról sosem hiányozható whiskys-mogyorós karamellával. Megejtően szép mesék ezek, a magyar és skót hagyományok ötvözése különös erőt kölcsönöz nekik. A mesét hallgató Jane, a kicsi lány, vigaszt és bátorítást kap saját árvasága elviseléséhez is. Halász Margit azonban csavar egyet a történeteken, s mint a legeslegjobb mesemondók, beleszövi ezt a kicsi lányt a történetekbe is: hol egy tányér levest tesz az asztalra, hol hangamézet készít, hol csokrot köt – a figyelmes olvasó még akkor is felismeri törékeny, jóságos alakját, ha történetesen királykisasszonyként, tündérként vagy éppen szegény vándorlegényként jelenik meg. De ha kétségünk támadna efelől, elég rápillantani Bogdán Viki álomszerű illusztrációira. Jane ott van mindegyiken, hogy emberségből és jóságból adjon példát valamennyi alakjában. Hát ezért kell ezt a könyvet elolvasni és felolvasni a gyerekeknek. Meg azért, mert Halász Margit meséi nem csak a kicsi Jane-nek nyújtanak késői kárpótlást, s nem is csupán a mártír nevelőnőnek állítanak méltó emléket, hanem mindazoknak szólnak, akik a mesék határokon és borzalmas történelmi időkön túlívelő bölcsességében szeretnének elmerülni.     Turbuly Lilla Skót-magyar határvidék Halász Margitot elsősorban novellistaként ismerjük, de több filmforgatókönyv is fűződik a nevéhez 2018-ban Jómadarak pácban címmel megjelent egy ifjúsági regénye, és írt már meséket felnőtteknek (Bergengóc balladák, 2008), gyermekeknek szóló mesekönyvvel azonban most jelentkezett először. Mégpedig mindjárt egy rendhagyó mesekönyvvel. A Hetvenhét vörös bárány egyben emlékkönyv: Jane Haining (1897 – 1944) élettörténetét is megismerhetjük belőle. (A skót nevelőnő 1932-től a Skót Presbiteriánus Egyház budapesti missziójának iskolájában dolgozott. A II. világháború alatt sem ment vissza hazájába, kitartott zsidó tanítványai mellett. 1944-ben elhurcolták, Auschwitzba deportálták, ott vesztette életét.) Halász Margit egy kerettörténetbe illesztette a tizennyolc mesét A keret szerint Jane Haining kislány korában elkóborolt otthonról, és így találkozott egy öreg mesemondóval, a barlangban lakó Roy-jal. Ő mesélte el neki ezeket a meséket. Az egyes mesékben a szerző egy-egy közbevetett kérdéssel, megállapítással folyamatosan emlékeztet erre az alaphelyzetre: „Látom a szemedben, kicsi Jane…”; (…) „halljál csodát, kicsi Jane…”; (…) „Tudod-e, miért olyan fekete a Nith vize? Nem? Nos, akkor elmesélem”. Az utolsó mese végén a kislányra rátalál az édesapja, így elbúcsúzik a mesemondótól, és hazamegy. A kötetnek azonban ezzel még nincs vége, a zárófejezet Jane Haining élettörténete. A könyvben nem szerepel életkori ajánlás, a mesék alapján az öt-nyolc éves korosztály lehet leginkább a célközönsége. Egy tragikus végű, történelmi tények által meghatározott élettörténetet ennek a korosztálynak elmesélni nem könnyű feladat. Halász Margit a gyerekek számára is követhetően és empátiával teszi, abból az alapállásból, hogy egy számára fontos, személyes ismeretség nélkül is hozzá közelálló „barátnőről” mesél. Ez a beszédmód néha átcsúszik egy kissé patetikus, nem biztos, hogy a gyerekolvasónak egyértelmű képes beszédbe: „az ő teste is eggyé vált a porral”. A mesekönyv másik jellegzetessége, hogy ötvözi a skót és a magyar népmesekincs elemeit Feltűnnek Skócia délnyugati részének valós földrajzi helyszínei, mint például a sötét vizű Nith folyó, a skót tanyák. A táj növény- és állatvilága beépül a mesékbe, így lesz az egyik mese főszereplője Moha Peti, egy másiké a hosszú szőrű felföldi boci. Visszatérő motívum a nálunk leginkább Apollinaire verséből ismert hanga, a belőle készülő hangaméz és a skótoknál rókakesztyűnek nevezett gyűszűvirág. A mesehősöket jellegzetes skót ételekkel eresztik útnak és várják haza, ilyen például nemzeti ételük, a könyvben sokszor emlegetett, birkahúsból készült kolbászféleség, a haggis. (Igaz, ennek utána kellett olvasnom, a mesékből nem derült ki, hogy pontosan milyen étel.) A skót föld- és természetrajzi valóság keveredik a mesék fantáziavilágával, és mindez együtt egy számunkra, ha nem is egzotikus, de kevésbé ismert világba helyezi a mesehősöket. A világteremtés szándéka abban is tetten érhető, hogy a szereplők vándorolnak az egyes mesék között, hol fő-, hol mellékszerepben tűnnek fel, hol éppen csak megemlítik őket. Néhány történet egy-egy ismert magyar népmese átirata. Ilyen például A háromágú tölgyfa tündéréből született Furulyás királyfi és a tölgytündér. Más történetekben különböző népmesék elemei vegyülnek. Példa erre a Vas Pista, amelyben a számos népmesehagyományban ismert kicsi, de rendkívüli erejű főhős kalandjairól olvashatunk, de feltűnik benne a szarvassá változott fiú motívuma is. A Hetvenhét vörös bárányban a főhős három kobold eszén jár túl – fölidézve az olvasóban a Csongor és Tünde ördögfiait. A kötet utószavából kiderül, hogy a szerző Skóciában ismerkedett a skót népmesehagyománnyal, találkozott mesemondókkal is. Az ottani mesemotívumok is beépültek a kötetbe, egybeszövődtek a magyar népmesék elemeivel és az írói fantázia teremtményeivel. Ez a kettősség a névadásban is megfigyelhető, így lehet mesehős Lady Mary és Szabó Tomi ugyanabban a mesekönyvben. Hogy milyen lett ez a meseszövet? Színes és egyéni hangú, de nem teljesen egyenletes A mesék egy része nem szakad el a hagyományos népmesei építkezéstől. Gyakoriak a mesehőst vándorútra küldő, a „jó tett helyébe jót várj!”-típusú történetek, a hármas ismétlődés, a különféle állatok alakjában megjelenő királyfiak, királylányok. A szerző gyakran használ népmesékre jellemző nyelvi fordulatokat, amelyek közé szerencsésen vegyít egyedi nyelvi leleményeket (például: „egy tehénbőgésnyi idő sem telt el”). Van azonban néhány mese, amelyekben elszakad a népmesei toposzoktól, és kortárs, humort sem nélkülöző nyelvet használ, mint például a Moha Peti és a pöttyös vadgalambban. Ez a hangütés némileg kilóg a mesekönyvből, cserébe az egyik legeredetibb történetet olvashatjuk. Két mese is foglalkozik a mesemondókkal, és ezek azért is érdekesek, mert írói ars poeticaként is olvashatók. A Köszönöm, királyfi a mesemondói, szélesebb értelemben az írói öntudatról is szól: hiába, hogy „ A történetek csak szavak. A szavakat nem lehet fazékba tenni és nem lehet levest főzni belőlük”. A mesékért jár valami cserébe, legalább hála és köszönet. Akik pedig a meséket közvetítik, „idegenek maradnak örökre. Mert akik meséket hoznak-visznek, azok örök utazók.” A Mihaszna Jankó és az aranyszőrű fókában már a főhős neve is arra utal, hogy mások szemében az, aki azzal tölti az idejét, hogy történeteket talál ki, semmire se jó. Jankó később fel is hagy a felhőbámulással, a történetek kitalálásával és meghallgatásával, „hagyományos”, vándorló, feleséget kereső mesehős válik belőle. Ebben a mesében tehát győz a hétköznapi élet vonzása a művészi ambíciók és az örök idegenségérzet felett. Több mesében is találunk verses betéteket. Ezek a többnyire négysoros, páros- vagy keresztrímes versek azonban nem elég erősek ahhoz, hogy hozzátegyenek a szöveghez, és verstanilag sem pontosak. Pedig néha kis változtatással javítani lehetne a rímelési hibákat. Két példa erre: „Ide figyelj, szegény leány. / Bízd a mesédet énreám. / Szavakat majd én formálok, / Aranyvéka lesz vagy három.” Egy másik helyen: „Felesége lesz a leány, / Királyságot visszük tovább, / De csak akkor, ha már szépen, / Kenyeretek megettétek.” A kötet kivitele igényes, formáját, nagyságát jól eltalálták, kézbe kívánkozik Bogdán Viki címlapterve híven tükrözi a mesekönyv kettős célját, hogy a mesék mellett a történelmi valóság is szerepet kap benne. Az illusztrációk meghatározó színei a kék, a vörös és a zöld különböző árnyalatai. Ahogy a mesékben, a képeken is fontos szerepet kap a természeti környezet, a növényvilág. A meseszereplők nem túlidealizált, hanem szerethető, kedves figurák. Ahol a bárányok vörösek, ott a királylány is lehet kancsal. A Hetvenhét vörös bárány eleget tesz különleges vállalásának: egyszerre mesél és emlékeztet. Empátiával és tisztelettel nyúl mindkét mesei hagyományhoz, néhány mesében pedig el is tud távolodni annyira ettől a hagyománytól, hogy friss ízeket tegyen hozzá. Forrás: igyic.hu