Na, de azért a cselekvés nem csupán ebben merült ki. Királylányai nem riadnak vissza a legveszélyesebb helyzetektől sem, ha kell, bajvívnak: „Fölnyergelték almásderes paripáját, ételt-italt bőséggel raktak a lány szőttesből varrt tarisznyájába; könnyezve készítették útjára szolgái a királylányt.” Habakuk király udvarában, a Hattyús Kastélyban, a Kék Hold Völgyében, a messze földről híres királyi erdőben vagy a könnytó partján játszódnak a szebbnél szebb mesék, és a királylányok (na jó, néha a királyfiak is) állhatatos és a gonosszal szembeszálló karakterének köszönhetően sokszor egybekeléssel, de legalábbis kedvező kimenetellel fejeződnek be a történetek. Zalán Tibor most sem hazudtolta meg önmagát, noha az elbeszélésben és drámai cselekményszövésben is legalább annyira otthon van, meséi néha költeményként ringanak: „Fekete volt a fű a réten, fekete a nap az égen, fekete a felhők árnya, fekete hó hullott a tájra, fekete volt víz és nádas, emberek feketében jártak, fekete árnyak a fekete csöndbe, feketén pergett az árvák könnye…” A szerző játszik a történetekkel (az egyik lakomán pl. a csirkecombot ezüstpapírral fogják meg); a nevekkel (Hatiora kaktusznemzetségnév, Kispityer pedig egy szombathelyi halászcsárda neve); az állatokkal (Ebiborz, vérmedve – eleinte azt hittem, ez olyan állat, mint a mi néhai Virág nevű nyulunk, aki eperfalatozás után egészen szokatlan külsőt öltött fel; de nem, a világháló 3070 találatot ad rá); a nyelvvel (harminckilenc királylányok); de mindezt úgy teszi, hogy közben a legmesszebbmenőkig tiszteli a műfajt és fogyasztóit. Boldizsár Ildikó is elégedetten csettinthet! A végére hagytam az illusztrátort. A kolozsvári Keszeg Ágnes légies, karcsú, hajlékony, színpompás, majd mindig körből induló/körben végződő alakjai, pici szájú királylányai, kusza fejű sárkányai nagyon jól illenek Zalán szövegihez. Tudatosan szerkeszt: az összes meséhez egy-egy jellemző színt rendelt, amellyel meghatározta mind a cím színét, mind a rajzok hangulatát. Kíváncsi lennék nem királylányos illusztrációira is! Zalán Tibor a rajzokról: „Az illusztráció eleinte nekem nagyon sok gondot okozott, amikor a kiadó elküldte az illusztrátor első három rajzát, akkor arra gondoltam, vagy a kiadó bolondult meg, vagy én vagyok hülye, de ezekből az illusztrációkból soha az életben nem lesz könyv. Küldött még négyet-ötöt, és döbbenten láttam, hogy ezek baromi jók! Amikor pedig az egész könyvet megláttam, azt mondtam, hogy ez az illusztrátor imádnivaló, ez a könyv több mint jó, gyönyörű. Az »év könyve« pályázaton az illusztrátorok versenyében sokáig tartotta is magát. Keszeg Ágnessel semmiben sem egyeztettünk, minden az ő műve.” Ha pedig egy gyereket nem köt le sem a rajz, sem a történet, akkor lehet, hogy a puha, párnázott borító fogja meg, nálunk is volt, aki mindig benyomta, ha a kötet közelében járt. Zalán Tibor úgy véli, hogy ha ki- és beteljesedik a negyven mese, azzal komoly csapást mérhet a macsó mesevilágra. Ha ezzel az olvasók, hallgatók nem lennének is tisztában, egy a legszebb hazai mesehagyományokat folytató, megújító, mind tartalmában, mind küllemében nagyon szép könyvet kapnak, amelyben a szerző másokat és önmagát szórakoztatva lubickol az általa formált mesék tengerében. A Cerkabellával pedig nem csupán eggyel több gyerekkönyvkiadó lett, hanem képes színesíteni a hazai gyermekirodalmi palettát. Papiruszportál