A szerző első meseregényének műfaja leginkább ifjúsági urban fantasy. Egy bérház lakóiról szól: Idát egyedül neveli elfoglalt édesanyja, aki egy Valter nevű, nem túl rokonszenves bácsival randizik; barátnője, Tamara mellé szintúgy elfoglalt szülei pótnagymamát fogadnak fel. A lányok kalandjai során a halloweenbulikból ismerős alakokról (manó, vámpír, farkasember, boszorkány, tündér) sorra derül ki, hogy valóban léteznek. A regény erőssége nem a történet, az nem tartogat komoly meglepetést talán még egy olvasottabb kamasznak sem. Nem is a történetszövés - mintha Szécsi egy idő után nem tudna mit kezdeni a bonyodalmakkal, úgyhogy inkább úgy hagyja őket. Ráadásul a gyerekek nem igazán vesznek fel semmit: egy-egy természetfeletti találkozás után úgy ülnek az iskolapadban az amúgy is halványabbra sikerült, osztályfőnöki órás fejezetekben, mintha természetes volna, hogy egy lúdlábú lidérc kerülgeti az anyánkat, a pincében boszorkánygyűlés zajlik, a szomszéd néni meg varázsitalokkal tukmál minket. Ugyanakkor Szécsi kétségtelenül lendületesen, jó humorral ír. Például Hermész igazán megérdemelne egy spin-offot. Ő egy önérzetes kutya, aki gyanúsan mindenhol jelen van, és bár kerüli a feltűnést, akárhányszor ráterelődik a figyelem, rendre ellopja a show-t. De a közlekedési lámpa (!) is a jól sikerült karakterek közé tartozik. Van még két további ok, amiért a Mandragóra utca 7. - hiányosságai ellenére - akár még a felnőttek körében is kedvenc lehet. Egyfelől a könyv akcentus nélkül beszéli mindannyiunk elsüllyedt Atlantiszának, a gyerekkornak a nyelvét, amelyet legtöbbünk már csak álmában ért meg. Ezenkívül képes arra, hogy a gyerekek lépcsőházi játékára emlékeztető cselekmény alatt egy igazi tragédiát rajzoljon meg. Mikor az utolsó fejezetben vigasztaló, karácsonyi fényként végül megérkezik valaki, rájövünk, mennyire hiányzott onnan. Forrás: Magyar Narancs