Hutvágner Éva Magányország   Wéber Anikó gyermek-és ifjúsági könyveiben azt lehet a leginkább szeretni, hogy finomak, de nem finomkodnak. Cselekményesek, humorosak, szépek, elgondolkodtatók, néhol egészen líraiak – ám felnőtt szemmel olvasva áthatja őket valami szomorúság. Hiszen megmutatják, hogy a gyerekkori álmok és vágyak épp olyanok, mint a felnőttkoriak: mélyek és borzasztók – és hogy bármennyire is szeretünk csillámporos felhőn kuncogó kiskamaszokat vizionálni, ők is csak épp annyiszor ülnek fel azokra a felhőkre, mint mi, egyébként pedig ugyanazoknak a terheknek a cipelői, mint a szüleik, nagyszüleik. Megvan az a furcsa érzés, amikor ott hátul motoszkál valami, az agyban, a napi rutin mögött? És bárhogy próbáljuk, még az sem jut eszünkbe, hogy mi lehet, amit elfelejtettünk? Wéber Anikó új könyvében Visszhangországba kalauzolja az olvasóit: arra a helyre, ahol az elfelejtett dolgok laknak. Főhősünk, az alsó osztályos Cinke elhagy egy bevásárlólistát, amire az édesanyja élete első önálló vásárlásához írta fel a tételeket. Bejárja az utcákat, végigkérdezi a szomszédokat – majd, kalandvágyó sráchoz méltó módon összepakol egy hátizsáknyi holmit egy valódi felfedezőúthoz, és az egyik szomszéd beszámolója alapján varázslatos gyorsasággal (egy, a Kóbor Grimbuszhoz hasonló busszal utazva) a világ túljában találja magát, az aktuális meseországában, vagyis azon a varázslatos másik, alternatív, misztikus földön, ahol a főhős problémái teret kapnak és megoldásra lelhetnek. Wéber Anikó történetében a varázsmesére épülő műmese át- meg átjátszik hol egy detektívregénybe, hol egy lassabb folyású lélektani szövegbe – ez már önmagában is bravúrosnak mondható, de ami igazán figyelemreméltó, az a detektívszál meglepetése: bár a mindentudó narrátor miatt az olvasó mindvégig sejteni véli, hogy a Cinke által elvesztett vagy elfelejtett dolog egy cetli, ami kihullott a zsebéből, egy egyszerű beváráslólista, ez a cetli már a regény felénél előkerül – a cselekmény pedig nem zárul le. Innen indul a kötet második motivációs etapja: amikor az olvasó már ténylegesen nem tudja, hogy Cinke mit veszíthetett el. Wéber Anikó gyerekkönyveinek egyik erőssége a mellékszereplők kidolgozottsága és a cselekményben való aktív, döntő jelenléte. Nincs elhanyagolt mellékszereplő vagy feleslegesen bejárt kanyar, Cinke útja során minden karakternek megismerjük a múltját, a jelenét, a célját – és miközben a kezdeti cél (Cinke célja, hogy megtalálja azt a dolgot, amit elvesztett), amivel a főhős útjára indult, folyamatos motivációként megmarad (vagy újraértelmeződik) – több mellékszereplő (Gréta, az újdonsült barát és a fogadós Rebeka néni) története felerősödik, sőt, néhol ők, illetve az ő „problémáik”  válnak a cselekmény központjává. A megélt tapasztalatok fényében pedig már súlytalan volna egy cetli után kutatni. A kamaszodó Gréta, Cinke barátja például nem kisebb dolgot, de az önazonosságát, új arcát nem találja (elvesztette a tükörképét). Emellett pedig Visszhangországról kiderül, hogy nemcsak az új bevásárlóközpont és új szállodalánc fényében elfelejtett kis pékség és apró, régi fogadó található meg benne a rengeteg fél pár zokni és elhagyott csecsebecsék mellett, de a családjuk által elfelejtett emberek, kitett kisállatok, meg nem írt, ezért elfelejtett regények, zeneművek teljes tárháza is fellelhető ott. Lassacskán döbben rá az ember olvasás közben, hogy egy viszonylag nyitott, barátságos Túlvilágot, Tündérországot vagy Halhatatlanság országát járjuk be Cinkével és Grétával – ami annak ellenére barátságos, hogy az alapgondolat (elfeledve lenni mindenki által) nem túl vidám. Kornélról és Kornéliáról, Visszhangország „listázóiról” például az derül ki, hogy ők a munka mellett felejtették el az életet: „A szomszédok azt mondják, hogy Kornélt és Kornéliát nem a világ felejtette el. Tudod, imádnak dolgozni. Reggeltől estig. Állítólag egyik éjjel elaludtak az íróasztaluknál a forgószékükben. Reggel pedig arra ébredtek, hogy Visszhangországban vannak a Listázó házban.” Munkalkoholizmus. De Rebeka néniről, a kedves fogadós néniről is kiderül – bár hebegve-habogva előadja, hogy milyen jó neki Visszhangországban, mivel mindenkivel egyből találkozhat a fogadóban, aki megérkezik oda – miért van ott valójában. „Otthon már nem volt rá szükség” – és az unokái már „egyedül is elboldogulnak”. Cserbenhagyás. Vagy a három lábú kutya, Vitéz, „Biztosan jobb neki itt”. Hatalmas képzelőerőről és egyéni látásmódról árulkodik a regény. Valami könnyed szomorúsággal van átitatva ez a gyerekkönyv, tele megkapó képekkel, mellékszálakkal, a történet nyomasztó voltát abszolút feledtető lírai látásmóddal. Kisiskolás kortól ajánlják, 7+ jelzés van a kötet borítóján – a pergő párbeszédek, képszerű leírások, egyszerű, tiszta nyelvezet néhol azonban szárnyra kap a tőmondatok közt: „…szájtátva bámulta a csillagokat. Itt sokkal nagyobbak és fényesebbek voltak, mint a városban. […] Mintha az égbolt egy hatalmas torta lett volna, éppen annyi égő gyertyával, ahány éves a világ.” De feledhetetlen jelenet például az örökké hegedülő lány epizódja is, aki „minden nap reggeltől estig hegedül. Az elfelejtett dallamokat játssza el.” Wéber Anikó legújabb kötetében éppen ez a nagyszerű: az adagolás és a meglepetés. A sodró lendületet lefékező lírai mondatok. A banális történetbe beletrappoló mellékszereplők, akik egy kedves gyerek-detektívesdinek mélyebb, szinte filozófiai hátteret, nyelvet és cselekményt adnak. Szólni kell még a kiadvány igényességéről is! A kötet Bíró Eszter rajzaival jelent meg: az egyszerű, fekete-sárga alapszínű képek néhol illusztratívak, néhol átfolynak a szövegbe és a történet mesélésébe: megjelenítik a leírt listát, kiemelik az épp csak megemlített térképet – elemelik és súlytalanítják a kötet komolyságát. Egy valóban minden tekintetben kiváló, felnőttek és gyerekek számára is komolyan vehető kötetről van tehát szó. Egyrészt elkerüli a magánmitológiák esetleges logikátlanságait, tökéletesen befogadható és megélhető két párhuzamos világot hoz létre, melyek a cselekmény jól kezelt felszíne mögött belátást engednek a mélységekbe is. Wéber Anikó munkásságának méltó folytatásaként, okosan adagolt, felerősített mellékszálakkal mutat rá, hogy adott esetben a gyerekek és a felnőttek ugyanazokkal a problémákkal küzdhetnek. Forrás: praw.hut   pagony.hu   Te emlékszel, mit felejtettél el? Visszhangországban biztosan megtalálod       A Visszhangország tökéletes választás közös olvasásra a még bizonytalanul olvasó gyerekekkel, valamint a haladó olvasóknak is izgalmas élményeket tartogat. Cinke egy nagyon kedves kisfiú, aki imádja a madarakat, mi több, van egy saját vadon élő páldánya is, egy barátcinege, akit Pocaknak nevezett el. Pocakkal szeretett a legjobban időt tölteni, hiszen megette a kezéből a gilisztát, imádta a Cinke által készített madáretetőt, sőt, néha még a vállára is rászállt. Cinke nagyon szerette volna, ha meg tudja osztani ezeket a csodálatos élményeket a szüleivel. Egy nap megkérte az anyukáját, hogy vegyen madáreleséget az etetőbe, mert hamarosan itt a tél, és a madarak éhesek lesznek. Az iskolában el is újságolta mindenkinek, hogy holnaptól tele lesz a kertje mindenféle szépséges madárral. Sajnos anya és apa nagyon elfoglalt volt, így nem jutott idejük a bevásárlásra. Anya szerint Cinke elég nagy már, hogy egyedül vásároljon, így Cinke - zsebében anyukája által írt listájával - elindult a boltba. Hazafelé az a furcsa érzése támad, hogy valamit elfelejtett. Valamit elvesztett, de nem tudja pontosan mi is lehet az, de érzi, hogy muszáj felkutatnia, mert nagyon fontos dolog. Hátára kapva a hátizsákját elindul, hogy megkeresse a misztikus, rejtélyek övezte Visszhangországot, az elveszett dolgok földjét. Cinke a rohanó világunknak áldozatul esett gyerekkarakter. Ugyan mindene megvan, hiszen teljes a családja, saját szobája van, rengeteg játékkal, drága távcsővel, amin a csillagokat figyelheti, vannak barátai, az iskolatársai szeretik, valami mégis hiányzik az életéből: a szülők figyelme. Anyukája és apukája is dolgozik, és munkájuk miatt nagyon elfoglaltak, így Cinke hamar megtanult önálló lenni. Reggel felkel, felöltözik, bepakolja a tanszereit, és készen is áll az indulásra, hogy a szüleinek csak az autóba kelljen beülni a reggeli rohanásban, és inulhassanak is. Habár Cinke még kisgyerek, pontosan érzi, hogy a szüleinek nincs idejük vele foglalkozni. Magányosnak érzi magát, és szeretné magára felhívni a figyelmet. Nem tudja, miért érzi magát rosszul, de megpróbál megoldást találni a problémáira. Ezért is indul útnak, hogy megtalálja azt az “elveszett” dolgot, ami a szülei figyelmének metaforája. Habár az elhanyagolt gyerekek számos komplexust és tünetet produkálhatnak az önbizalomyhiánytól a megfelelési kényszerig, Wéber Anikó a veszteségérzésre helyezi a hangsúlyt a Visszhangországban. A veszteségérzés egy nagyon komplex és fájdalmas érzés, ami nem csupán a halállal függhet össze. Az életünk számos fázisában felbukkanhat, és rengeteg kiváltó oka lehet. Bármi olyan dolog megszűnése, elvesztése kiválthatja, ami számunkra érzelmileg fontos volt. Ezt éli át Cinke, mikor azt gondolja, hogy a szülei már nem figyelnek rá. De mivel is jár az elhanyagolt gyerek számára, ha a veszteségérzéssel szembesül? Nem véletlen, hogy a meseregény háromnegyede egy útkeresés folyamatát tárja elénk: hiszen a veszteség érzése is egy folyamatos, nyughatatlan kereséssel párosul. Az érintett személy nem tudja, hogy pontosan mi után kutat, de mégis megállíthatatlan benne. Ez az aktus a felfordult világ helyreállítására irányul, arra, hogy a gyerek szeretetet, figyelmet, megbecsülést találjon. Maga a keresés folyamata is nagyon hosszú időt vehet igénybe, éppen ahogy Cinke esetében: nem tudja pontosan, mit is veszített el, mi után kutat olyan elszántan és fáradhatatlanul, míg meg nem találja az anyukája által írt bevásárlólistát. A listán pedig egy elhalványodott üzenetet talál. Egészen addig nem tudja elolvasni az írást, míg nem szembesül azzal, hogy mennyire hiányzik a szüleinek, és mennyire szeretik őt. Cinke utazását értelmezhetjük úgy is, hogy Cinke bizony világgá ment, ami sajnos más gyerekeknél is előfordul. Minden otthonról való szökés, legyen szó bármilyen életkorú gyerekről, a segítségkérés jele. Hallottam már ismerőseim körében olyan történeteket, hogy “Elszöktem otthonról 4 évesen, mert nem csokis müzlit kaptam ebédre”, ugyanakkor az ilyen kísérletek mögött mindig komolyabb okok húzódnak. Az egyik az elhanyagoltság érzése. Természetesen mindenkivel megesik, hogy nehéz időszakon megy keresztül, mikor kevesebb ideje jut a gyerekre. Fontos azonban, hogy ezt megfelelően kommunikáljuk a gyerek felé, ellenkező esetben úgy érezheti, hogy megszűnik a biztonságos környezete, nem szeretik már, nemkívánatos a személye. Cinke a mágikus kalandok után a történet végén megtalálja, amit elvesztett, és visszatér a szüleihez. A valóságban viszont nem mindig ilyen egyszerű a befejezés. Fontos, hogy beszélgessünk a gyerekekkel, töltsünk velük minőségi időt, és bármilyen nehézségeink is akadnak, meséljünk nekik róluk, hogy megértsék, nem velük van a probléma. A Visszhangország egy elképesztően fontos mese izgalmas rejtélyekkel, felderítenivaló titkokkal, ismeretlen világokkal gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt, mely nem csupán az olvasáshoz hozhatja meg a kedvet, de közös gondolkodásra és együttlétre is invitálja olvasóit.   VISSZA A KISISKOLÁS OLDALRA>>