Blue Baker, édesapja halála után, az iskolai tanácsadó javaslatára kezdi el papírra vetni a gondolatait, érzéseit. Hamar kiderül azonban, hogy a terápiás jellegű írogatás Blue kedélyállapotának nem hogy nem használ, de még árt is. Ekkor dönti el Blue, hogy inkább valaki “másnak” a történetét, vadócét fogja megírni. Vadóc egy amolyan modern bőrbe bújt antiszociális, pszichopata Maugli, aki válogatás nélkül megöl bárkit, aki csak meglátja. Vadóc történetét persze ugyanaz a fájdalom, düh és harag szülte, amit Mrs Molloy szerett volna felszabadítani Blueban, az önfeltáró vallomások segítségével. Csakhogy amit egy Mrs Molloynak, vagy az anyánknak sosem mondanánk el, azt a lelkünk legtitkosabb, legmélyebb és legsötétebb "barlangjában" lakozó vadóc mind tudja rólunk. Almond kisregénye egy amolyan történet a történetben megoldás, és bár már az elején tudjuk, hogy vadóc nem más, mint Blue frusztrációinak a kivetülése (vagy ha úgy tetszik a fiú sötét tudattalanja), mégsem ez az igazán érdekes, hanem az, hogy mit fog Blue vadóccal kezdeni, pontosabban szólva mit fog Blue megengedni a vadócnak. A kérdés pedig azon a ponton dől el, amikor vadóc az iskola rosszfiújának, Hoppernak a nyomába ered, aki állandóan vegzálja a szerencsétlen Blue-t. Most csak az aggódó szülők kedvéért spoilerezek: nem, vadóc nem fogja megölni Hoppert, viszont szépíteni sem akarom a dolgot, azért alaposan elveri (amit valahol egyébként meg is értek). Blue meglelte magában vadócot, szóra bírta és szabadjára engedte, ahogyan Max is. De míg a kicsi Max még csak annyira képes hogy a vadócát kifárassza, addig Blue már elég érett, legfőképpen pedig elég bátor, és erős ahhoz, hogy miután megismerte, meg is szelidítse azt.