Szegény Dzsoni és Árnika
Lovász Andrea 2016.10.30. 19:36
Írta: Lázár Ervin, illusztrálta: Réber László. Osiris Kiadó, 2006., 84 oldal
A mesevilág „komolyan vétele”, egyfajta valóságként való tételezése azonban nem zárja ki mese- és való világokkal való játék lehetőségét. Lázár Ervin Szegény Dzsoni és Árnikája a klasszikus tündérmesék klasszikusa lehetne, ha a történet nem tartalmazna a mesei szüzsé mellett egy metafikciós síkot is, amely párhuzamosan halad a mese cselekményével, ill. alakítja a mesei történéseket.
Szegény Dzsoni és Árnika meséje valódi tündérmese hős lovagokkal, gonosz boszorkánnyal, szerelemmel, próbatétellel, átokkal, tündérrel és a végén természetesen megváltással. (Dzsoni bátorságával, de főképpen Árnika okosságával és segítőkészségével visszanyerik eredeti alakjukat, és a gonosz boszorkány is jólelkű „mamikává” alakul.)
|
Már a szereplők nevei, a kacsává való változtatás, a boszorkány megjavulásának motívuma is megtöri a megszokott mesei rendet; ezen kívül igencsak mesétlen szereplők is próbatételek elé állítják a vándorló szerelmeseket: Ipiapacs a hírhedett rabló és bandája (lásd fennebb: Vajon elég erős-e a mese ahhoz, hogy a futballozó rablók motívuma ne hiteltelenítse az egész történetet?), a mindig mindenen megsértődő Rézbányai Győző és a tizenkét nagyon testvér. Mindezen „szabálytalanságok” ellenére a teoretikusan leválasztott szüzsé meseként teljes és befejezett.
A könyv különlegességét nem is a mesei történések, hanem a már említett reflexív mozzanatok szövegbe építése adja. Ezek a párbeszédek nemcsak megteremtik, de folyamatos kommentárokkal látják el Szegény Dzsoniék mesevilágát, úgy, hogy a mesének valósággal való összehasonlítása lesz a reflexió eszköze. (Vesd össze Lázár Ervin eljárását a koraromantika ironikus mesereflexiójával, különösen Tieck Csizmás kandúr feldolgozásával.) A felnőttek kezdetben akadékoskodó hozzáállása tökéletes együttműködéssé alakul: a gyermeki világlátás szabályai szerint íródik a mese.
A mesélő kislánya tudja azt is, milyennek kell lennie egy mesének, hogy van benne király meg királykisasszony, gonosz boszorkány, fütyörésző vándorlegény, és hogy a vége mindenképpen jó kell legyen. A gyermekvilág etikai – Szókratésztól ismert – rendjének értelmében boszorkánynak lenni rossz (mert „mindenkinek bajt meg bánatot kell okozni. Az nagyon rossz lehet.” 14.), ezért kell a mese végén megjavulnia a boszorkánynak; a szabadság pedig nem a mindentől és mindenkitől való függetlenséget jelenti, hanem a szabad választást, akár a kötöttség választásának lehetőségét is.
A felnőtt ugyanakkor tanítja a gyereket, aki ezúttal nem csupán tárgya annak, hanem a mesekezdő szituáció megteremtésével és az újabb és újabb fordulatok kérésével aktív alakítója a történteknek. Egy (képzelt) gyerek és egy (képzelt) felnőtt együtt írja a mesét, így nemcsak a mesei történések feszültésége marad meg mindvégig, hanem a párbeszédek információtartalma sem merül ki. A cselekményre és azok főképpen etikai jellegű értelmezésére vonatkozó megjegyzések a valóság viszonyait állítják szembe a meseiekkel, illetve a mese történéseiből levont „tanulságok” valóságra való alkalmazási lehetőségeit tárgyalják. Az akár egy mondatban megfogalmazható egyes fejezetek utáni értékelések során így derül ki pl., hogy a mesében és a valóságban egyaránt van jó harag és rossz harag; a sok kincs utáni vágy rabbá teheti az embert; csak igazi szeretet létezik, ez pedig olyan mint a varázslat;
„sok rossz van, amiben van valami jó, de van fenékig rossz is” (51.);
mindenkinek van valamihez tehetsége; senki sem a világ közepe, „azazhogy mindenki” (65.); a bizalom és a szeretet boldoggá teheti az embereket; és ha valaki valamit nagyon akar, azt tényleg meg tudja csinálni. Az egész mesét záró értékelés a mesevilág és valóság lényegi különbözőségére világít rá: a valóságban nem mindig fordulnak jóra a dolgok. Ám a kislány félelmével ellentétben nem a valóságra való alkalmazhatóság lesz a mese igazságának kritériuma (azaz éppen a referencialitás hiánya jelenti a mese egyik privilégiumát).
A létrehozott mese átviteli mágiaként, varázslatként értelmezhető, mintegy előrejátssza a valóság viszonyait: az író és kislánya meséje arról szól, hogy
„mi mind a ketten nagyon-nagyon akarjuk, hogy a valóságban is jóra forduljon minden” (83.).
Ebben a kontextusban a mesevilág – való világ ontológiai különbözőségénél fontosabb lesz azok hasonlósága: az analógiás reláció nem a történések és viszonyok síkján, hanem az egész mese jelképességében keresendő.
Lovász Andrea
|
|