Hanga izgatottan nyújtózott a hatalmas, szürke felhő tetején. Ma lesz a legelső útja! Végre ő is megnézheti közelebbről a földet. A hegyeket, a városokat, az erdőket. Már alig várta! Beállt a sorba a többi hópehely közé, és befonta kócos, bokáig érő, fehér haját. A nagy felhő szélén épp ekkor sétált végig Pompa úr. Kecses mozdulattal csendre intette az izgő-mozgó, fecsegő hópihéket, és beszélni kezdett.

– Három hosszú hónapig tanítottalak benneteket! Ismeritek a tánclépéseket. Emlékeztek a pörgésekre-forgásokra. Tudjátok a ritmust. Ne hozzatok szégyent a fejemre! A fiatal hópihék lelkesen bólogattak. Pompa úr megköszörülte a torkát, és folytatta.

– A földön már várnak benneteket. A bokrok szeretnék, ha betakarnátok és megóvnátok őket a kemény fagytól.

A csupasz fák és zöld fenyők új, tisztafehér ruhákat kérnek tőletek. A gyerekek pedig kíváncsiak a táncotokra. Senkinek se okozzatok csalódást!

A hópihék ismét bólogattak. Hanga a tizedik sor közepén türelmetlenül toporgott. Majdnem rálépett hosszú, ezüstösen csillogó szoknyájára.

Pompa úr letekintett a mélybe.

– Mindjárt beúszik a felhőnk a város határába. Ha intek, ugorhat az első sor. Most! – harsogta.
Az első sorban álló hópelyhek egyszerre ugrottak. Helyükre a második sor lépett. Amikor nekik is intett Pompa úr, ők is elrugaszkodtak a felhőtől.

Hanga csak kapkodta a fejét. Minden olyan nagyon gyorsan történt.

Pompa úr úgy lengette a karját, mintha karmesterként vezényelne egy zenekart. A hópelyhek hallották is a titkos, csak nekik szóló zenét. A sorok egymás után ugrottak a mélybe. Hirtelen Hanga is ott találta magát a felhő szélén. Letekintett, és egy pillanatra megrémült, mert borzasztóan messze volt a föld. De ekkor a fülében felhangzott a titkos dallam, és megnyugodott. A ritmusra a levegőbe lendült, és pörögni-forogni kezdett. Szállt a többi hópihe között, amik sűrű sorokban közeledtek a föld felé. Néhányan összekapaszkodva keringőztek. Mások polkát, csárdást jártak, vagy fogócskáztak. Hol összeértek, hol eltávolodtak egymástól, ahogy a tánclépés kívánta. Hanga a magasból megpillantotta a szürke hegyeket. Rajtuk a fák csupasz ágaikkal nyújtózkodtak a hópelyhek felé. A fenyők tűleveles karjaikkal integettek nekik a titkos dallam ritmusára. Hanga vidáman köszönt nekik. De még nem akart lehullani. Tovább szeretett volna szállni, hogy még többet láthasson a világból. Engedte, hogy a szél felkapja csillagmintás, ezüstös ruháját, és továbbsodorja a város felé.

Lassan beesteledett. A tízemeletes tömbök nem integettek a hópihéknek. Álmosan ásítoztak. Az óriási, fényfüzérekkel kivilágított kockaépületek se törődtek a hóeséssel. Elfoglaltak voltak. Hiszen folyton ki-be nyitogatták az ajtajaikat, amiken hatalmas táskákkal léptek ki a kabátos nők és férfiak. Hanga itt sem akart lehullani. Vékony karjával és lábával tovább táncolt a levegőben. Most büszke, oszlopos és díszes épületek következtek, majd egy hatalmas folyó.

– Nézd, ez a legszebb rész a városban! – súgta a fülébe a szél, és Hanga kíváncsian lepillantott. Alatta sötét kígyóként tekergőzött a víz, két partja kivilágított hidakkal kapaszkodott össze. Az egyik oldalon, a dombtetőn egy vár terpeszkedett. Fény ölelte körbe. A közelében bástya kémlelte az utakat. A templomtornyokban megszólaltak a harangok.

A túlparton óriási, csillogó kerék forgott lassan, komótosan.

– Ez Budapest. A folyó pedig a Duna – magyarázta a szél. – Kapaszkodj erősen, nehogy a fekete hullámok közé ess!

Hanga megfogadta a szél tanácsát. Hagyta magát átrepíteni a Duna felett. A hidak és házak színes fényei megcsillantak hópehelyruháján. Pörgő szoknyája úgy szikrázott a sötétedő város felett, mintha gyémántból volna. Bukfencet vetett a háztetők és kémények között, majd elsuhant egy ablak előtt. Egy kisfiú az üvegnek nyomta az orrát, és tátott szájjal bámulta őt és a hópehelytársait.

A járdákon sálakba burkolózva siettek az emberek. Cipősarkaik rémisztően koppantak a sáros-havas betonon. Hanga félt, hogy épp eléjük zuhan. Gyorsan előrelendült, és körbenézett. Ekkor vett észre egy kicsi, padokkal körbevett teret. Még épp idejében bukfencezett hármat a levegőben, így nem az útra, hanem egy szobor fejére hullott.

– Itt jó lesz. Innen mindent látok! – ujjongott.

Jött is egy fiú az osztálytársaival. Lehajoltak, és a markukba fogták Hanga hópehelytársait. Gombóccá gyúrták őket, és nevetve dobálták egymást. A hógolyók a madaraknál is gyorsabban szálltak. Majd egy apuka érkezett a lányával. A pelyheket nagy kupacba tornyozták, és elnevezték hóembernek. Őket egy csoszogó bácsi követte, aki maga mögött gurította kerekes táskáját.

Óvatosan haladt, mintha egyetlen pelyhet sem szeretne eltaposni. Végül a tér lassan elcsendesedett. Már csak a lámpák zúgtak a sötétben. Kérdezgették a hópihéket, hogy mit láttak a magasban. Hangát a halk suttogás elálmosította. Arra ébredt, hogy egy meleg kar simogatja a hátát. A napsugár volt az. Neki köszönhetően az ezüstruhája most még szebben tündökölt, mint a lámpafényben.

Hanga szeretett volna ismét táncra perdülni, de nem tudott mozdulni. Nem engedelmeskedett sem a karja, sem a lába.

– Mi történik velem? – kiáltotta rémülten.

– Ne félj! Ez csak az olvadás – nyugtatta egy idősebb hópehely, aki a szobor orra hegyén napozott. – Az olvadásról biztosan hallottál már!

Hanga szeme elkerekedett.

– Igeeen – csuklotta. – Csak nem tudtam, hogy ilyen gyorsan eljön.

– Mostanában egyre gyorsabban – bólogatott a hópehelybácsi, és megsimogatta hosszú, fehér szakállát. – De ne aggódj! Olyan lesz, mintha álmodnál, és nemsokára ismét a felhőkön leszel, és újra lehullhatsz a magasból.

– Ó… A felhőiskolában is ezt mondták – próbált megnyugodni Hanga. A hópehelybácsi szerette volna megvigasztalni Hangát, ezért mesélni kezdett neki.

– Hosszú Hugó vagyok. És már több mint 200 alkalommal olvadtam el, és hullottam le újból az égből. Mit szólsz hozzá? Annyi mindent láttam már, hogy el sem hinnéd. Bálokat, háborúkat, építkezéseket, karácsonyokat. Bizony, a karácsonyok nagyon szépek.

– Mi az a karácsony? – kérdezte Hanga.

Hugó bácsi az egyre rövidülő szakállát simogatta.

– Hm. Azt nem tudnám pontosan megmondani. Sokféle karácsonyt megéltem már. Újakat. Régieket. Tudod, ilyenkor másképp viselkednek az emberek, mint a hétköznapokon. De 150 éve láttam ünnepelni igazi királylányokat és grófúrfikat is.

– Én is szeretnék karácsonyokat látni! Meg királylányokat és grófúrfikat! Pont mint te 150 évvel ezelőtt – sóhajtotta Hanga.

Hosszú Hugó egyre kisebb lett, ahogy olvadt. A szakálla szinte teljesen elfogyott, miközben válaszolt.

– Azt is lehet. A hópelyhek tudnak utazni az időben. Nincs más dolgod, mint megkeresni az őszhajú asszonyt. A tincseit szalagok fogják össze. Kapaszkodj bele a leghosszabb szalagba, és ne engedd el! – motyogta Hugó bácsi.

Hanga lehunyta a szemét. Kicsit félt, hogy milyen is lesz, amikor elolvad. Még sosem történt vele ilyesmi. Egyre erősebben tűzött a nap, de semmi rosszat nem érzett. Csak egyre könnyebb lett. Mintha lebegett volna. Eltűnt a szobor fejéről, és amikor kinyitotta a szemét, hirtelen egy üres, fehér mezőn találta magát. Felkelt, és útnak indult.

A távolban megpillantotta az őszhajú asszonyt, aki földig érő tincseit fésülte, csigákba fonta, és szalaggal kötözte meg. A leghosszabb szalagba belekapott a szél, és a magasba emelte. Hanga futni kezdett felé, nagyot ugrott, és megragadta a végét. A szél a szalaggal együtt őt is megpörgette a levegőben. Egyre gyorsabban és gyorsabban forgatta, de Hanga erősen fogta a selyemszálat. Nem engedte el. Amikor a szél elállt, és Hanga hópihe körbenézett, ismét egy nagy, szürke felhőn találta magát.

Rajta volt ezüstcsillagos szoknyája, és Pompa úr állt előtte. Most is a díszes, szivárványszínű ruháját viselte. Kezében hosszú listát tartott, és amikor meglátta Hangát, kipipált egy négyzetet.

– Hát itt vagy, Hanga! Hamarosan ismét lehullhatsz a földre. Most azonban pihend ki magad! Reggel vár a munka – mondta, majd a listája fölé hajolt. Hanga engedelmeskedett. Fáradtnak érezte magát. Jólesett lefeküdni a vattapuha felhőágyba. Arról ábrándozott, milyen kalandok várnak még rá az alvás után.