Tudták, hogy Pelle soha nem fél. Semmitől. És soha nem agresszív. Soha nem mar bele más kutyákba, elviseli, ha a gyerekek nyúzzák; Pelle felelősséget érez a gyerekek iránt, Pellét úgy nevelték, hogy az a dolga, hogy egybetartsa a nyájat. De most nyugtalan volt. Rájött valamire, amit a többiek még nem fogtak fel.
– Na, Pelle, most kapcsold be a kutyaragyogást, ha mondani akarsz valamit – mondta Marcus izgatottan.
Pelle hátrafordította fejét, és rosszalló tekintettel nézett Marcusra, mint aki nem szereti, ha utasítgatják, ha kioktatják, ha olyasmit mondanak neki, amit már tud, vagy – ami a legrosszabb –, ha ugratják. A kutyával soha nem szabad tréfálni. A kutya olyan, mint a gyerek, szokta magyarázni nagyapa. Pelle, aki tudta, mi a ragyogás, de nem szerette, ha tréfát űznek az ilyen komoly dolgokból, kiejtette a szájából, amit eddig a foga között tartott, abbahagyta a morgást, és bement a sátorba nagyapa után.
Ebben a sátorban aludt valaki, vagy aludtak valakik.
Akárkik voltak is, valami takaróféleség hevert összegyűrve a sátor hosszabbik fala mentén. Az egyik sarokban kupacban álltak a használt, összegyűrt papírtányérok, körülöttük öt üres sörösüveg, olyan márkájúak, amilyet Svédországban nem árusítanak. Állt ott még egy spirituszfőző is. A földet a legtöbb helyen újságpapírral terítették le, de hevert ott egy fehér vászonzsák is, sőt, nem is egy, hanem három; és mintha nem ételt vagy ruhát tartottak volna benne: de mit? Érthetetlen volt. Nagyapa felemelte az egyiket, de üres volt. Megszagolta őket, és egy darabig csak némán ült a földön a sátorban, és maga elé bámult.
– Mi van, nagyapa?
Bejött Marcus, és vele Pelle is.
– Nem tudom.
– Mit csináltak itt?
Nagyapa figyelmesen körbenézett. Az egyik oldalfalnál üres bőr aktatáska állt; fogantyújára repülőtéri papírszalag volt ragasztva, rajta a repülőtér nevével: Gardemoen.
– Különös – mondta nagyapa. – Oslo repülőtere. Vajon miért nem kézipoggyász egy ilyen kis táska?
Pelle felmordult. Valamit jelezni akart.
– Nyugi, Pelle – szólt rá nagyapa. – Vagy közölj valamit érthetően, kutyaragyogással, vagy ne mondj semmit. Ha csak úgy általában azt akarod közölni velünk, hogy VESZÉLY van, attól csak megijedünk. Gondolj a kicsikre. Például Gabrielre!
Ez utóbbit egészen halkan mondta, mert Gabriel, aki ekkor hétéves volt, nem szerette, ha kicsinek nevezik. Még hogy kicsi!
Megnézték a szétszórt újságlapokon a dátumot: kétnaposak voltak. Nagyapa kifordította az egyik üres vászonzsákot. Egészen alul, a varrásnál, valami fehérlett benne; nagyapa megnyalta az ujját, végighúzta a varráson, aztán bedugta a szájába, megízlelte a port, és megmerevedett.
– Mi az? – kérdezte Marcus, aki a sátor nyílásában ült, félig kint, félig bent.
– Ez bizony nem cukor – mondta nagyapa, szinte csak úgy magában. – Azt hiszem, valamilyen egészen apró csomag lehetett benne, ami kiszakadhatott. Pelle, mit csinálsz?
Pelle előrejött, hosszan szaglászott. Aztán valami különös dolog történt: hátrálni kezdett, szinte szűkölve, lépésenként.
És nem csóválta a farkát.
Olyan csend támadt, mintha vihar vonult volna át felettük.
– Attól tartok… ebből problémáink lesznek – mondta nagyapa, nyugalmat erőltetve magára. – Nagy problémáink.
– Mi az? – kérdezte meg még egyszer Marcus, de nagyapa nem válaszolt, csak aggódva megkérdezte:
– Hol van Gabriel?
– A csónakban ül – felelte Marcus.
Nagyapa megfordult, előre jött, kidugta fejét a sátorból; látta, hogy Gabriel a csónakban, az evezős padon ül, behúzta az evezőket, és aggodalmasan fürkészi a partot.
– Találtatok hullát? – kérdezte egészen elvékonyodott hangon.
– Még nem – felelte Marcus magabiztosan, bár kicsit neki is remegett a hangja.
– Mit csináljak? – kérdezte Gabriel.
Marcus is kijött a sátorból. Enyhén szétvetett lábbal állt a sátor előtt, jelezni akarta, hogy itt a helyzet magaslatán állnak, de miután látta Gabriel arcán a görcsös feszültséget, csak annyit mondott:
– Figyeld a látóhatárt. Ha látsz valakit, jelentsd.
– A látóhatárt?
– Az ellenséget. Hogy hol bukkan fel. A látóhatáron.
– Hagyd ezt, Marcus! – mondta nagyapa.
A pára felszállt, a tó felett messzire el lehetett látni nyugat felé, Norvégia irányában. Mindannyian tudták, hogy valami nincs rendben, érezték a levegőben, de nem tudták, mi az. Nagyapa hirtelen megpillantotta azt a tárgyat, amit Pelle a szájában hozott ki a sátorból, s ami első látásra egészen közönséges könyvnek látszott. Most felemelte a könyvet. Egy pillanatig szinte kővé dermedve nézte a kezében tartott könyvet, aztán óvatosan kinyitotta.
– A jó úristenit… — mondta suttogva. – A jó úristenit ezeknek…
Káromkodott!
Gabriel és Marcus tudta, hogy nagyapának nem szabad káromkodnia, mert a mamája megtiltotta neki, amikor nagyapa kicsi gyerek volt. Marcus abban a kivételes szerencsében részesült, hogy saját fülével is hallhatta a „Nagyapa gyerekkora és a káromkodás” igaz történetét. Arról, hogy milyen bűnös dolog a káromkodás. És ha nagyapa mégis megteszi, akkor nem jut be a mennyországba, amikor meghal.
Ha káromkodik. És ha meghal. Akkor nem kerül a mennyországba.
Mindezt ő mesélte el az unokáinak az esti áhítat – vagy inkább esti mese – idején, amikor általában dokumentarista történeteket szokott előadni rémesen szomorú gyerekkoráról. Elmondta például azt is, hogyan halt meg a saját papája, amikor ő még csak hathónapos volt, és hogyan párolgott fel a mennyországba. Ugyanúgy, ahogy Misu, amikor megkapta az altató injekciót. És a papa most ott ül Isten jobb oldalán, és talán kicsit unatkozik, mert fenn az égben nem lehet vasárnaponként futballozni menni.
Nagyapa se mehetett, amikor kicsi volt. Pedig ő él. A barátai viszont – egyébként nem voltak barátai – játszhattak!
Amikor a sanyarú gyerekkoráról beszélt, vagyis arról, hogy nem voltak barátai, fakéregből sült kenyeret kellett ennie és nem futballozhatott, Moa és Malva az együttérzéstől sírva fakadt, de a fiúk nem vették ennyire a szívükre; és ha nagyapa történetének végén hangot adtak tetszésüknek, és megtapsolták a szomorú történetet, nagyapa hamar jókedvre derült.
Most azonban óvatosan megkóstolta a zsák alján kiszóródott fehér port, kicsúszott a száján a jó úristenit, de nem szólt rá senki. Pelle pedig, akinek olyan érzékeny szaglása volt, hogy ha nem volt nagy szél, 640 méter távolságból is megérezte a pukizást, most megmerevedett, és a hátán felállt a szőr. Minden olyan különös volt, hogy Marcus és Gabriel nem szólt semmit, csak mereven bámulta a könyvet, melyet nagyapa a kezében tartott.
Óvatosan belelapozott, kiesett belőle egy papírlap, felemelte, egy darabig homlokát ráncolva nézte a térképnek látszó rajzot, aztán leejtette a papírt, és ismét a könyvre nézett.
– Mi az? – kérdezte Marcus. – Miféle könyv az?
TOVÁBB>>
|