Késő este lett, mire a tó partjára érkezett. Nagyot dobbant a szíve, mikor a parthoz ütődő hullámok halk csobbanása közt felismerte Sió édes-szerelmes hangját. De a tündér nem hozzá szólt. Egy másik szerelmes ifjúnak suttogta a holdfényes estében a kedveskedő szavakat, melyekkel egy-két nappal előbb hozzá szólott. Azokat a szavakat, melyeket a tó partján, holdfényes éjjeleken ma is hall minden szerelmes ifjú. Kamor szíve majd meghasadt bánatában. Kiöntötte a nehezen megtalált hársfavirágvizet, s egy parti kőre roskadt. Ott töltötte, szinte mozdulatlanul, az egész éjszakát, s hallgatta a hullámok csobogása között az édes hangokat, melyek számára a pokol minden kínját hozták el. Bánatát nem bírta többé elfelejteni. Még apja sem tudott rajta segíteni; napról napra hervadt szép ifjúsága, s egy reggel Tihany sziklás partjairól a vízbe vetette magát. A tó tündére segíthetett volna rajta, de az akkor is mással törődött: a badacsonyi hegy alján játszott egy halászlegény csónakjával. Mérhetetlen volt az öreg Kamor fájdalma. Fiát eltemette a sziklák alatt, és sírját beszórta a Bakony őszi virágaival. Később egy vén remete telepedett le a sziklák közé, s nem hagyta gondozatlanul az ismeretlen sírt. A Bakony virágai mindig ott illatoztak a tihanyi hegy oldalában. Siót azonban elérte Kamor atyjának bosszúja. Egyik este, mikor szokásához híven ismét a parton locsogott valamelyik szerelmesével, öreg pásztor lépett hozzá. - Uram beteg - mondta -, s tőlem küldi a megígért hársfavirágvizet. A hiú leány boldogan szorította keblére a régen várt ajándékot, s aztán sietve felbontotta az edényt. Abban a pillanatban sziszegő kígyók lepték el a fejét; nyoma sem maradt aranyfürtű hajának. - Viseld a Bakony kígyóit, gonosz teremtés! - szólt a pásztor alakját levetve Kamor. - Gonoszságod, hűtlenséged jelképei legyenek ezek az állatok mindenki előtt, hogy igaz szívű ember ne közelíthessen hozzád, s viseld őket mindaddig, míg a hű szerelem, melyet kigúnyoltál, önként fel nem oldoz, és két igaz szerelmes önkéntes ajándéka vissza nem adja aranyfürtjeidet. Mikor Kamor befejezte szavait, borzalmas vihar vágott le a Bakonyról a tóra. Fülsiketítő mennydörgés közben villámok cikáztak a tó felett, s a bakonyi szél, Kamor hűséges szolgája, fenékig felkorbácsolta a Balatont. A víz kikelt partjai közül; úgy mondják, ilyen vihar azóta sem volt a Balatonon. A hullámok szelíd csobogása, mely a tündér csábító szavait kísérte, vad csattogássá, félelmetes zúgássá változott, melyet néha felüvöltő, éles sikoltás szakított meg: a víz s a saját lelkiismeretének hullámai között vergődő, menekülő szerencsétlen tündér, Sió szava. Ezen a szörnyű éjszakán kezdődött meg a tündér bűnhődése. Azóta járt ijesztő hajzatával a vizek között, s várta azt a hűséges szerelmest, aki megváltja kínjaitól. Sok-sok év után, azon az estén, mikor Tihany partján Thuz herceg ég és föld szellemeit hívta segítségül, a tündér reménykedni kezdett, hogy szenvedése véget ér. Úgy vélte, igaz emberrel kötött alkut. Csak később jött rá, hogy tévedett. Mikor a Balaton tündére eltűnt a habokban, Thuz herceg sokáig azt hitte, álmodott. Ezt hitte még másnap reggel is, de mikor elsétált a sziklák alá, megdörzsölte szemét. Minden úgy volt, ahogy az álombeli tündér mondta. Ott volt a friss virággal borított sír, mögötte a kunyhó, melyben az öreg remete lakott. S mikor a herceg szeme megszokta a kunyhó félhomályát, megpillantotta az öreg kezén azt, amire mindennél jobban vágyódott: a sárga köves gyűrűt. A kevély lovag szerény és alázatos mosolyt erőltetett arcára. Szenteskedő szavaival megejtette az öreget, aki elhitte neki, hogy lelke üdve, szerelmes szíve boldogsága mind az ő gyűrűjétől függ. Odaadta hát egyetlen kincsét a lovagnak, de megeskette, hogy a hetedik napon visszahozza. Mikor a herceg kezében érezte a gyűrűt, még köszönni is elfelejtett. Rohant fel a várba, ahogy a lába győzte, s diadalmasan tette kincsét Horka kezébe.  Aztán gyorsan elmesélte éjjeli látomását s délelőtti látogatását az öreg remeténél. A leány szeme felragyogott az örömtől. Kikapta a gyűrűt a herceg kezéből, s elrohant vele. Hét nap, hét éjjel senki sem látta a hercegkisasszonyt. Ott rejtőzött a várkastély legmagasabb tornyában, s az ételt is úgy adták be neki az ajtó hasadékán. Hét nap, hét éjjel tartotta nyelve alatt a gyűrű kövét Rohan herceg leánya, s ezalatt csak arra gondolt, milyen lesz az élete, ha meggyógyul. A hetedik napon reszketve vette ki a szájából a csodatevő követ. Előbb csak egy hangot ejtett, aztán egy szót, majd szavakat, mondatokat. Nem akart hinni saját fülének, s szélesre tárta ajtaját. - Jöjjetek! - kiáltotta. - Gyertek mind, halljátok hangomat! A palota lakói összefutottak a kiáltozásra, később odahozták a vak herceget is. Helka igaz örömmel ölelte magához nővérét, s mindenkinek könnybe lábadt a szeme a boldogságtól. A hercegkisasszony hangja úgy csengett, mint az ezüstcsengettyű. Azt hitték, a hangjával együtt megváltozott a szíve is. TOVÁBB>>