Két kézzel támasztották hálósipkás főfőfejüket, nehogy belealudjanak a királyi tanácskozásba. És akkor egyszer csak bumm. Úgy látszik a főminiszter nem volt nagymestere a fejtámasztásnak. Akkorát koppant a kobakja a nagyasztalon, hogy még a királyi palota ablakai is beleremegtek! No, lett is volna ebből főfőheherészés, ha a főfőségek nem lettek volna ennyire álmosak. − Felséges királyom, khm, elnézését kérem, hogy közbevágok, de mégis kivel szeretne felséged háborúzni? – kérdezte a főhadvezér. Hogyhogy kivel? Micsoda kérdés ez! Hát, természetesen az ellenséggel!− válaszolta homlokát ráncolva a borzos kobakú. − Felséges királyom, egy icinyke-picinyke apró kicsi gondunk van ezzel a háborúzással – suttogta csukott szemmel az udvari bolond −, birodalmadnak nincs egy szál ellensége sem. − Mi az, hogy nincs?! Hogyhogy nincs? Micsoda bolondságot hordasz itt össze! Minden birodalomnak van ellensége! Biztosan találunk egy országot, ahol utálnak engem, ahol borsot akarnak törni királyi orrom alá! – csapkodta üvöltözve királyi térdét az uralkodó. Na, ennyi elég is volt ahhoz, hogy a főfőségek ülve vágják magukat haptákba. Senkiben nem fészkelődött már az álom, úgy elillant belőlük, mint a sicc.– Felséges királyom, a keleti szomszédunknak tegnap adtunk ajándékba kilenc ménest, a nyugati szomszédunknak egy hete ajándékoztunk nyolc értékes bélyeggyűjteményt, a déli szomszédunknak három hete küldtünk hét marcipántortát, az északi szomszédunknak öt hete ültettük tele árvácskákkal a városi parkjait – hadarta az udvari főjegyző. − Mióta vagyunk mi ilyen nagylelkűek? Na, mióta? – kérdezte lábát toppantva a morcos király. − Hm, hm, khm – dünnyögte a főminiszter −, hát, őszintén szólva azóta, mióta felséged ül a trónon. − És erről miért nem szólt nekem senki? − Miről, felséges királyom? – kérdezte egyszerre az udvari bolond, az udvari főjegyző és a főminiszter. − Hát, arról, hogy ilyen jó király vagyok! − Felséges királyom, nem gondoltuk, hogy erről szólnunk kellett volna – meresztette csodálkozó szemeit a főminiszter. − Hát, pedig kellett volna! Most egy ellenségem sem ólálkodik a közelben. Hogy lehet így hősiesen csatába szállni? Milyen birodalom az, aminek egy szál ellensége sincsen? Ellenséget kell szereznünk! Mi lenne, ha elküldenénk a királyi követet és visszakérnénk a hét marcipántortát? – kérdezte a borzos kobakú. − Azt nem lehet – ingatta a fejét a főudvarmester −, a tortákat már rég megették. − Akkor követeljük vissza a nyugati királytól a bélyeggyűjteményeket! – süvítette a király. − Azt sem lehet, mert akkor cserébe vissza kellene adnunk a mosolygó káposztás lepény titkos receptjét, ami felséged nagy kedvence! – magyarázta a főasztalnokmester. − Hm, akkor azt nem lehet, azt valóban nem! – motyogta alig hallhatóan a király. – Megvan! Eszembe jutott. Tiporjuk szét galádul az árvácskákat, amiket ültettünk! − Azt sem lehet, mert az északi szomszédunk fia vette el felséged kiskirálylányát! − Jaj, micsoda butaságokat beszélek, hát persze! − tördelte tenyerét a király. − Nem háborúzhatok a kiskirálylányom ellen. − Hát nem!− helyeselt a főminiszter. − Akkor nem tudom, mi a teendő − ugrott fel trónjáról a király −, ellenség nélkül nincs háború! Most lemegyek a királyi alagutam labirintusába gondolkodni. − Ne zavarjatok! − mondta a király, és pikkpakk, pakkpikk, már el is viharzott − No, most aztán mitévők legyünk? Honnan szerezzünk ellenséget? Hogyan szervezzünk háborút? – kérdezte szomorúan a főudvarmester. − Támadt egy remek ötletem! – vakargatta orra hegyét az udvari bolond. Mi lenne, ha mi szerveznénk egy birodalmi nagy csatát itt a királyi főudvarban? − Naaa, tessék, ez aztán a jó ötlet! – húzta el a száját a főjegyző. – Mit is várhatnánk egy bolondtól! Háborúzzunk magunkkal! Kaszaboljuk le egymást! Volt birodalom, nincs birodalom! − Ki mondta, hogy kaszabolnánk? – mosolygott huncutul az udvari bolond. − Hát akkor mit csinálnánk? – birizgálta unottan hálósipkáját a főasztalnokmester. − Párnacsatáznánk! − Párnamicsinálnánk? – kérdezte értetlenül a főhadvezér. − Párnacsatáznánk, méghozzá libatollal megtöltött pufók párnákkal – válaszolta az udvari bolond. Most láttátok volna a királyi főfőségeket! Egy röpke pillanatig tanyát vert bennük az értetlenség. Egymást bámulták zavartan, csak az udvari bolondnak ért fülig a szája. De ezen nem is kell csodálkozni: neki majdnem mindig fülig ért a szája. − Nem is lenne rossz – hunyorgott a főminiszter, épp úgy, mint akinek a fejében vakító világosság támadt. A főtanácsnok megrökönyödöve kérdezte: − Párnákkkaaaal? Hát, ez már megint micsoda bolondság? És honnan szerzünk ellenséget? − Nem szerzünk! – sisteregte az udvari bolond. − Hékás, ne bolondozz már! Elég volt! Mi az, hogy nem szerzünk? Hát nem megmondta a király, hogy igazi háborút akar! – csapott az asztalra a főajtónállómester. − Még mindig nem értitek! Nem kell nekünk igazi ellenség, igazi háború! Megszervezzük a saját csatánkat! Semmi kaszabolás, semmi felesleges vagdalkozás! Csak móka és nevetés! Bekopogunk minden házba, királyi városunk összes lakójának parancsba adjuk, hogy legyen déli tizenkettőkor a királyi nagyudvarban és hozza magával a legtömöttebb libatollas párnáját – magyarázta az udvari bolond. – Jöjjenek mezítláb, lábujjhegyen, de semmi susmogás, kuncogás, heherészés, nehogy a király megneszeljen valamit! − És akinek nincs libatollas párnája, azzal mi legyen? – értetlenkedett a főudvarmester. − Az hozza magával a tyúktollast! –nevetett az udvari bolond. − Hát ez lehengerlő! Hát ez rendkívüli! zizegték kórusban a főfőségek. − Igen, tudom – nyugtázta az udvari bolond –, elvégre az én ötletem. Pszt, a királynak egy szót sem! − Egy szót sem! – suttogták mind egyszerre. − Akkor mire várunk még? Szervezzük meg azonnal, még mielőtt őfelsége megsejt valamit! − toppantott lábával az udvari főjegyző. Gyorsan felpattantak a főfő nagyurak, majd ledöntötték egymást a nagy ugrálásban. Hozzá is láttak a csataszervezéshez azonnal: a főminiszter elszaladt a főfőhírvivőhöz, hogy értesítse a királyi város minden lakóját, déli tizenkettőkor mindenki legyen a főfőtéren. Lelkére kötötte, nehogy elfelejtse a legfontosabbat: adja parancsba, hogy mindenki hozzon magával egy jól kitömött, lúdtollas vagy tyúktollas nagypárnát. Rohant is a főfőhírvivő, ugrasztotta az alhírvivőket, kopogtak is minden kisajtón, nagyajtón, vitték a titkos hírt, parancsot az alattvalóknak. Dél előtt nem sokkal meg is indult a nép a palota elé. Lábujjhegyen, csendben, rendben lépegettek. Amikor mindnyájan elfoglalták helyüket a királyi főfőtéren, az udvari bolond az alagút kapujához állíttatott egy nagy létrát. Valamit sutyorgott a főajtónállómester fülébe, kezébe nyomott két óriási párnát, majd eltűnt a labirintusban. Eközben a király odalent igencsak belefáradt a gondolkozásba: lehuppant hintaszékébe, és azonnal elaludt. Arra ébredt, hogy az udvari bolond szólongatja. − Felséges királyom, hamarosan itt az ebéd ideje, kérem felségedet, jöjjön, sétáljunk előtte egyet! − Te vagy az, bolondom? Elnyomott az álom a nagy gondolkodásban! Rendben van, menjünk! Elindultak. Elől a király, hátul a bolondja. Épp a kapuhoz értek, amikor a király hirtelen megállt. − Bolondom, hány óra van? − Épphogy elmúlt dél, felséges uram. − Hogyhogy elmúlt? Akkor miért nem hallottam a déli harangszót? – töprengett a borzas kobakú. − Mert felséged aludt, ezért. − Ja úgy – nyugtázta a király és a kapu kilincséhez nyúlt. Reccsent az alagút kapuja, lassan mozdult, aztán egyből kivágódott. A borzos kobakú lépett egyet, és akkor láss csudát, paffpuffpuffpaff, két nagy libatollal töltött párna egyenesen a király borzos kobakján landolt. Az alattvalók megdermedtek, meg sem mertek nyikkanni, úgy megijedtek. Repdestek a libatollak szanaszét, a király borzos kobakját, palástját beterítette a tollzuhatag. Szegény felséges úr, azt sem tudta, mi történik vele. Megdermedt egy pillanatra, majd mint akit méh csípett nyakon, felkapta az egyik párnát és azt káltotta rötyögve, oldalba vágva az udvari bolondot: − Támadááááááááááááááááááááááááááás, támadásssss! No, csak ennyi kellett az alattvalóknak. Mindenki csapta akit ért, kalimpáltak a kezek, puffant, zuttyant, szakadt a sok párna. Viháncoltak, úgy nevettek, mint akiket csiklandoznak. Addig ütötték–vágták egymást, míg minden párna szét nem szakadt, aztán elterültek vidáman a királyi főfőtéren. A libatollesőtől semmit sem lehetett látni, de a kacagásuk betöltötte az udvart. − Köszönöm – fordult a mellette pihenő udvari bolondhoz a király –, sosem mulattam ilyen jót! – Szívesen – mondta elégedetten a bolond. – Látja, felséges királyom, tudunk mi csatázni ellenség és igazi háború nélkül is! − Milyen igaz, bölcs bolondom – mosolygott a király. VISSZA A TÜNDÉRMESÉKHEZ>> <VISSZA A GYŰJTEMÉNYHEZ