– Igen, ez a legszebb – mondja megint az apám, és odabólint az eladónak. – Ugye, Inga? A szőnyegárusról az apámra nézek, és érzem, ahogy fölkúszik az arcomon a bizsergető arcpír. Szeretnék gyorsan igennel válaszolni. Nincs szükségünk szőnyegre, mondaná az anyám. Egyébként sincs sok mindenre szükségünk, mert mindenünk van. A szüleim ugyan nem így gondolják, de az anyám inkább távoli utazásokra és a konyha átépítésére költené a pénzt, nem török cuccokra meg szőnyeg re. – Nem, Inga? – ismétli apám, és felém fordul, kicsit fölemelte a hangját, és már majdnem ott tartok, hogy emlékeztetem anyám szavaira, de kiszáradt a nyelvem, és nem akar megmozdulni, hogy mondjon valamit. Talán jobb is így, mert örülök, hogy kikérte a véleményemet. Ez nem fordul elő gyakran, most együtt kirándulunk, csak mi ketten, ilyen sincs túl gyakran. De a bátyám és a két húgom inkább strandolni szeretnek, minthogy romokat nézzenek, úgyhogy ők a parton maradtak, ahol vízimotorozni és strandröplabdázni lehet a többi gyerekkel. Anyukám is legszívesebben csak napozik. Apám vékony szájjal, hunyorogva mosolyog, úgy ahogy már láttam tőle, de nem rémlik, mikor vagy hol. Amikor így mosolyog, vissza kell tartanom a lélegzetemet, akkor is, ha nincs már több hely annak a sok levegőnek a tüdőmben. – Igen – mondja hangosan a kereskedőnek, anélkül hogy kivárná a válaszomat. Ebben a pillanatban mégiscsak engedelmeskedik a nyelvem. Bólogatok és egy suttogott igen kijön a számon a levegővel együtt, amit egész lassan, hang nélkül kiengedek a szám jobb sarkán. De az apám már elfordult, szóval csak az eladó hallja a válaszomat. Nemcsak a szeme mosolyog széltől barázdált arcán, hanem a válla is, de nem akarok visszamosolyogni, hanem inkább előhalászom a mobiltelefonomat a kis táskából, és úgy teszek, mintha nem létező üzeneteket olvasnék. A kereskedő hátraszólt valakinek, s bár én senkit sem látok, nemsokára mégis bejön két fi ú egy tálcával. Teáskannát és szép kis poharakat hoznak, aranyszínű mintákkal díszítve. A fiatalabbik fiú, aki velem egyidősnek tűnik, teát tölt, és apám felé nyújtja a tálcát, hogy vegyen egy pohárral. A kereskedő int, hogy én is vegyek egyet, de nem szeretem a teát, és megrázom a fejem. – Nem, köszönöm – mondom pár szavas angoltudásommal. Ülünk a padon egy féltető alatt. Olyan, mint egy terasz, egy nyitott szőnyegüzlethez tartozik. Egy kis tér egyik sarkában van, a tér közepén kiszáradt szökőkút. Fárasztó nap volt. Korán el indultunk ma reggel a panzióból, először taxival mentünk Bodrumig, majd busszal a többi dánnal együtt Milászon át Epheszoszig. Megálltunk egy étteremnél reggelizni; tojást és fehér sajtot adtak, ami nem ízlett. Azután vehettünk vizet és pisztáciát. A buszon émelyegni kezdtem, de egyetlen egyszer se panaszkodtam. Akkor sem, amikor több órán keresztül a régi romok között gyalogoltunk a tűző napon. Epheszosz valaha óriási város volt, könyvtárral, templomokkal, teraszos házakkal, síremlékekkel és diadalívre emlékeztető építménnyel. Még színházuk is volt. Amfiteátrumnak hívják, mondta apukám. Epheszosz először görög volt, aztán római – ezért európai és egyáltalán nem török, magyarázta apám. Mindent sokkal jobban tudott, mint az idegenvezető, és jó volt vele sétálni, akkor is, ha nem nagyon érdekel a történelem meg ilyesmi. Apukámmal kettesben lenni, nos, ez szinte lehetetlen, ha az ember négy gyerek közül a második. Általában csak akkor fordul elő, ha a saját számba harapok, hogy ne aludjak el, és ha szerencsém van, akkor néha, ha lemegyek a földszintre, már mindenki aludni ment, anyukám is, csak az apukám ül egy pohár bor mellett vagy újsággal a kezében, és akkor tudunk beszélgetni kicsit, ha olyan kedvében találom. De ez nem túl gyakran fordul elő, szóval a mai szinte ünnepnap, igen, még jobb, mint amikor betöltöttem a tizenegyet és az egész osztály meglátogatott. Ezért igyekszem annyira, én, aki egyébként gyakran, majdnem mindig, rossz fát tesz a tűzre, mosolyogni és nem panaszkodni és mindenben egyetérteni apámmal. Még akkor is, amikor megbotlottam egy több ezer éves lépcsőfokon, és vérezni kezdett a lábam, akkor se szóltam egy szót se. Rubin, rubinkövek, suttogtam csak magamnak olyan halkan, hogy én is alig hallottam, miközben néztem, ahogy rácsöpög a vér a kókadt gyomra, ami kevésbé volt antik. Aztán odafutottam apámhoz, és megfogtam a kezét. A koromhoz képest nem vagyok kicsi, de kisebbnek tudom tettetni magam, ha kell. Ha csaknem felejtem el, ami gyakran előfordul. Visszafele Bodrumba más úton ment a busz, keskeny utakon, amelyek kígyószerűen föl-le tekeregtek a hegyormon, egyik a másik után, és én megint majdnem rosszul lettem. De végre megérkeztünk a faluba, amelyik a túra utolsó állomása volt, és ahol bőséges ebédet kaptunk egy étterem teraszán, ahonnan egy olívaligetre, apró vályogházakra és völgyekre láttunk, melyek nyugtalan barna-zöld tengerre emlékeztettek. Rajtunk kívül mindenki más a teljes családjával jött, vagy házaspárok, és a jelek szerint aranyosnak találták, hogy az apám egyedül kirándult velem. Főleg a nők nyüzsögtek körülöttünk, az anyukák noszogatták a gyerekeiket, hogy kínáljanak meg az édességükkel és üdítőjükkel, és én igyekeztem a helyes arányban igen, köszönöm-mel és nem, köszönöm-mel válaszolni. A legszívesebben senkivel nem osztoztam volna az apámon, úgyhogy minden kérdésre olyan röviden válaszoltam, ahogy csak tudtam, akkor is ha azért igyekeztem udvarias lenni. De az ebédnél mégis egy nagy közös asztalnál ültünk. Az apukám és egy vékony, nagyon barnára sült nő között ültem, aki úgy gondolta, hogy minden olyan aranyos rajtam: a sárga nyári ruhámtól kezdve a rózsaszín szandálomon át a szőke, totál idegesítő göndör hajamig minden, pedig a hajam sose akar engedelmeskedni, ahogy én magam sem, de ma legalább összetartja egy hajgumi. A néni szerint persze főleg az a tény, hogy apámmal egyedül jöttem el kirándulni, olyan, de olyan aranyos. – Inga mindent megeszik – dicsekedett az apám a nőnek és a többi turistának, miközben rágtam a garnélarákot, aminek a páncélja a fogam közé ragadt. És ettem mindenfélét, aminek nem tudtam kiejteni a nevét, például ikembe corbasi, guvec és köfte. Ha lehúzom a függönyt a szemem mögött, és azt képzelem, hogy sakál vagyok a sivatagban, és egész nyáron nem ehetek mást, akkor bármit le tudok nyelni. Ebéd után még volt másfél óránk a busz indulásáig, és megnézhettük a templomot meg a kis üzleteket a téren, vagy bármit csinálhattunk, amihez kedvünk támadt. Az idegenvezető ugyan nem mondta, de világos volt, hogy szerinte leginkább vásárolnunk kéne ezt-azt, hogy ezért és nem másért álltunk meg ebben a faluban. És ez szerintem is jó ötlet volt, mert szeretek képeslapokat, teáscsészéket és ékszeres dobozokat nézegetni, vagy bármi mást. Miután gyorsan meglátogattunk egy nagyon-nagyon régi templomot – ami közel sem volt annyira régi, mint Epheszosz, és egyébként is zárva tartott és csak kívülről lehetett megnézni –, megálltunk apukámmal a szőnyegkereskedő boltjánál. Hihetetlen meleg van a téren, ahol a levegő és a nap valahogy úgy keverednek egymással, hogy az ember karja és fejbőre rögtön viszketni kezd, és alig kapni levegőt. De az árnyékot adó féltető alatt, az üzlet teraszán ventilátor keveri a levegőt, ezért ott jól el lehet üldögélni a hűvösben. Az apám és a kereskedő hangosan és furcsán kapkodva beszélnek, és én nem tudom követni, mit mondanak, csak örülök apám lelkes hangjának, akkor is, ha kicsit nyugtalanná is tesz. Ezért kis idő múlva nehezemre esik nyugton ülni, és elkezdem ide-oda hintáztatni a lábamat, nehogy felugorjak és olyasmit csináljak, amit nem szeretnék. De aztán mégsem bírok nyugton maradni, lecsúszom a padról, megint leguggolok a szőnyeg mellé, és bevésem a mintákat az emlékezetembe: struccok, kígyók, krokodilok, fantázialények, vastag gyík vagy inkább vékony teknősbéka, tevék és szamarak. Meg egy csomó vonal, ami valami labirintusos játékot juttat eszembe, csak a bábuk hiányoznak hozzá. Némelyik állat rénszarvasra emlékeztet, pirosak meg zöldesbarnák, bár nem hinném, hogy élnek rénszarvasok Törökországban, úgyhogy valami másoknak kell lenniük. Vagy lehet, hogy a törökök azt képzelik, vannak náluk rénszarvasok, mint ahogy mi Skandináviában napsütésről és meleg strandokról képzelődünk sötét téli napokon, miközben a havas eső mindent elcsúfít, és minden csupa latyak és nyirkos hidegség? A szőnyeg olyan szép, hogy szinte ragyog. Tudom, hogy anyukám mérges lenne érte, mégis azt remélem, hogy apukám meg tud egyezni a kereskedővel az árban, és magunkkal visszük a szőnyeget. Ha valakinek van otthon egy ilyen szőnyege, az olyan, mintha valahogy minden tökéletes lenne, akkor is, ha nem az. Mindig így vagyok a szépséggel, a puha és sima holmikkal, és ezért szeretném azt is, hogy egyenes hajú és jól nevelt legyek, mint a testvéreim, mert ők mindhárman rendesek és nem vadak és kuszák, mint a hajam meg én, aki ok nélkül furcsa dolgokat csinál, szóval a testvéreimet mindenki könnyebben a szívébe zárja, mint engem. Néha a saját szívemben sincs elég hely magamnak. De a szőnyeg… a szőnyeg az arany és kék és hihetetlenül finom meg sima, s ha csak ránézek, repes a szívem. Az árus elmond ezt-azt a szőnyegről, hogy honnan való, mit jelképez a mintája, és hogy milyen különleges a fonál, én meg unatkozni kezdek. A fi ú, aki a teát hozta, a másik sarokban ül egy halom szőnyegen. Egyfolytában felém sandít, és én lenézek a ruhámra, hogy nem koszos-e vagy nem maradt-e vér a lábujjamon, de nem látszik semmi. Bár nem a lábamat nézi, azért lehúzom a ruhámat, hogy a térdemet is eltakarja. Majd végigsimítok a hajamon, és úgy meghúzom a hajgumit, hogy már fáj, hogy legalább az elülső tincsek hátrasimuljanak valamennyire. Hátul a copfból összevissza kibuggyan a hajam: kezelhetetlen és túl meleg. A vastag copf melegíti a hátamat, megizzad tőle a nyakam. Anyukám nem engedi, hogy levágassam a hajam, ezért egyszer levágtam magamnak. De úgy meg csak égnek állt, úgy néztem ki, mint egy sündisznó, és még hajpánttal se tudtam lesimítani, úgyhogy még mindig jobb, ha hosszú, és hajgumival össze lehet fogni legalább egy részét. A nagyobbik fiú, aki követte az alkudozást, felénk jön, és mond valamit az öccsének, aki erre föláll. Integetnek nekem, hogy menjek velük, és két ékszeres vitrinre mutatnak az üzlet végében, majd rám néznek. A vitrinek sötét fából és vastag üvegből készültek, s teli vannak mindenféle színű ékszerrel. Nem is tudom annak a sok különböző, csillogó drágakőnek a nevét. Aranyból is sok van, láncok és karkötők. Meg kagylóból fűzött láncok is, némelyik apró kővel és gyönggyel díszített. Az idősebbik testvér kinyitja az első vitrint, és kivesz pár aranyláncot, felém akarja nyújtani, de én megrázom a fejem. Valahogy túlságosan finomak, felnőtt nőnek valók, nem nekem. Nem, nekem jobban tetszenek a kagylós láncok, főleg a színes kövesek. Az egyik szürke, fehér és kék színű kagylókból készült, és a közepén óriási, rovátkákkal és mintákkal díszített kék színű kő van, és biztos vagyok benne, hogy ez a legeslegszebb. A kövön is látszik, mert egyszerre sima, kemény és selymes tapintású, akkor is, ha a mintától érdes, de ez csak csikizi a tenyeremet, ahogy az egyik kezemből a másikba csúsztatom. Valahogy az arany-kék szőnyegre emlékeztet a lánc. Más láncokat is fölpróbálok, de csak a látszat kedvéért, mert megtanultam, hogy nem szabad túl érdeklődőnek mutatkozni, és közben egyre csak a kék köves láncot lesem. Még egyszer fölpróbálom. Kétség sem fér hozzá: ez a legszebb. A tükörben kéknek és tisztának látszik a szürke szemem, és mintha a kő vonzana magára minden figyelmet, nem a hajam, ami a melegtől összevissza áll, mint a szögesdrót, és még az átlagosnál is göndörebb. A tükörtől elfordulva apámra nézek, szólni akarok neki, hogy nézze meg a láncot, de miközben nyitom a szám, meggondolom magam. A kereskedőt figyelem, aztán megint apámat. Valami készülődik, csak nem vagyok benne biztos, mi. Mintha párbajoznának, de persze nem igazából. – Apa – mondom végül mégis, suttogva és túl halkan, mert nem fordítja felém a fejét.  Még egyszer megpróbálom kicsit hangosabban:  – Apa! –, de még mindig nem hallja, és harmadszorra se: – Apa! Tovább