„Nevem rettentő hőst takar,Thészeusz vagyok, a nagy.”       Hogyan lett Thészeuszból vándorló, a vándorlóból rettentő, a rettentőből nevettető, a nevettetőből meg női szívtörő Zalán Tibor A rettentő görög vitézében?  Van olyan előadás, amit egyszer néz meg az ember, olyan is van, amit kétszer, aztán, van, amit már háromszor, és ha ez így történik, akkor ott mindig valami különös, mániás ragaszkodás támad. A rettentő görög vitéz esetében egyértelmű volt az első nézés után, hogy még legalább kétszer újra fogom látni, és nem volt ez másképpen Kovács Eszterrel sem, a Pagony Kiadó vezetőjével. Így lett aztán nem teljesen szokványos módon, fordított történetként egy nem akármilyen színházi előadásból különleges könyv…      Bár igaz, hogy a Pagony történetében ez akkoriban szinte bevett szokásnak számított, hiszen ott volt a nagysikerű és roppant igényes, Takács Mari illusztrációival elkészült A sötétben látó tündér, illetve a szintén színházi előadásként napvilágot látott Rozi az égen, A rettentő görög vitéz mégis mind színházi előadásként, mind könyvként színfolt lett – különlegessége abban a sokrétű értelmezésben rejlik, ami valóban kortárs feldolgozássá teszi az antik történetet.       Mint azt egy régebbi interjúból megtudhatjuk, Zalán Tibor A rettentő görög vitézt Fodor Tamás felkérésére írta, már több közös munka után. Persze kérdéses volt, hogy Thészeusz korántsem soft történetéből hogyan lehet majd egy gyerekek számára élvezhető előadást kihozni. Így került a dráma központi szerepébe a felnőtt, a hősies Thészeusz helyett egy félszeg kamasz, aki már eleve indulásával kapcsolatban is döntéshelyzet elé állítva hozza kamaszkori mindent megkérdőjelezhetőségét. Apja, Aigeusz távoli hangként süvölti: „Ha fiam születik, sziklát elgördítse, kardot és sarut magához vegye, jöjjön el hozzám Athénba.” Anyja mégis legszívesebben visszatartaná, hiszen számos veszély vár fiára. Thészeusz ettől padlót fog rövid időre, és gyorsan hezitál is egy aprót, de szerencsére nem túl sokáig: „Egyik hív, másik marasztal. Apám követel, anyám nem ereszt el. Mit tegyek? Sírjak vagy egyek?” [...] „Búcsúzom mama, ne pityeregj… elég, ha pityergek én… tizenhat éves hatalmas legény…” Így lesz a vándorlástörténet egyben fejlődéstörténet is, ahol Thészeusznak akadályokat kell leküzdenie a fő próbatételig, hogy jutalmául aztán a szabad választás jogát nyerje el. Ha lecsupaszítanánk a darabot kellékeitől (azaz a színészektől, zenétől, a zseniális lírai megoldásoktól és így tovább), és csak a sztori maradna, nem lenne nehéz észrevennünk, hogy Zalán a plutarkhoszi „életrajzból” csak a mesés, kalandos epizódokat dolgozta fel, amelyek eléggé sematikus és analóg történetek. Thészeusz vándorol, és szembetalálja magát Periphétésszel, a bunkós emberrel, Szinisszel a fenyőhajlítóval vagy éppen a hírhedt Minotaurusszal (egész pontosan kilenc kalandján kísérjük el, bár ebből az utolsó három a hatodik kaland utolsó három fejezete – de nézzük el ezt a kis dramaturgiai viccelődést, csűrés-csavarást), akikkel megküzd, akiket legyőz, és már indul is tovább. Nem feltétlenül a legígéretesebb kompozíció így, elsőre, hogyan válik mégis belőle tökéletes színházi előadás, és nagyon jól olvasható könyv?       A Fodor-féle színháznál (a „nagy mágus”, ahogy Zalán nevezi) megszokhattuk már, hogy az előadások tökéletesen egyben vannak: legyünk akár felnőttek, akár gyerekek, az első öt perc után együtt mozgunk, együtt lélegzünk a színpaddal. A rettentő görög vitézben öt színész játssza a tizenkét szerepet, kivéve Thészeuszét, akit Nagypál Gábor mozgat és alakít egy személyben (neki egyébként ez volt első bábos szerepe), de ott találjuk Nyakó Júliát, mint Aithrát, vagyis Thészeusz anyját, a Kocát vagy a Teknősbékát, mit legyőzendő ellenfelet, Homonnai Katalint, mint a szomorú szerelmes Ariadnét és mint Öregasszonyt, a már említett Koca gazdáját, vagy Hannus Zoltán, egy igazi bunkós embert, de egyben Szkirónt, a lábmosató utónállót is. Mindezt a rendezés megfejeli a bunraku egy kissé változtatott módozatával – Nánay István csak félbunrakunak nevezi a Színház folyóiratbeli kritikájában –, aminek lényege, hogy több színész mozgat, foglalkoztat egyszerre egy bábot. A bábok helyeződnek előtérbe, de a színészek mimikája, mozgása teljes összhangba kerül velük, így válnak élővé a kis 30-35 cm-es figurák. Ráadásul készítőik (Németh Ilona és Bodor Kata) a színészekhez hasonítják őket, az ellenfelek pedig folyton valami groteszk, elrajzolt és szándékosan torzított jelleget is kapnak.   A színészek feketében játszanak, kicsit belemosódva így a háttérbe, egymással mégis egységet képeznek. Az előadás során minden mozdulatnak jelentése, minden arcrezdülésnek, minden kiadott hangnak szerepe van, amihez még számtalan, nagyon komolyan komponált részlet kapcsolódik. A díszlet nem a görög mindennapokat hívatott újraéleszteni, nincsenek korsók és korabeliként imitált tárgyak, hanem fateknő, forgó taligakerék, falapok és leplek segítik előhívni az inkább a népművészetre hajazó közös múltat. Ennek az egyszerűségnek köszönhetően relativizáljuk, és ezáltal el is engedjük a tárgyak elsődleges értelmezését, így válhat az említett fateknő elgördítendő kövé, vagy hullámzó tengerré a kék fátyol. Nagy erőssége a Stúdió K-s előadásoknak a zene, amit itt Monori Balázsnak és Spilák Lajosnak köszönhetünk. Nem negédes, gyerekeknek szánt dallamokat és énekeket kell végigszenvedni előadás közben, hanem izgalmas (gyakran távoli vidékek, etno) hangszerek, kortárs zenei megoldások egyvelegét kapjuk úgy, hogy Spilák a színpad szélén ülve, kis egyszemélyes zenekara közepén maga is részt vesz az előadásban.      De nem válna ilyen élvezetessé A rettentő, ha nem lenne a zaláni szöveg. Az előadás ismeretében pontosan tudjuk, hogy már maga a cím is ironikus, mivel ez a bizonyos görög vitéz korántsem rettentő. Igenis fél megindulni apja parancsára, kellően hetyke és idétlen ahhoz, hogy folyton vitába szálljon a szüleivel, nincs még benne az elengedés bölcsessége. Ráadásul, amikor egyik ellenfelének úgy mutatkozik be, hogy ő a híres Thészeusz, a következő párbeszédnek lehetünk tanúi: „Ki az, aki ajtómban áll? Bejön-e, vagy csak kiabál küszöbömről, hogy mit akar. Nevem rettentő hőst takar, Thészeusz vagyok, a nagy. A fene se hallott rólad.” Zalán rájátszik a görög szöveghagyományra, nem hiányzik a kar, a kardal, sőt, a többsíkú narrátor sem. Az akciódús sztorit bátran variálja prózai és verses betétekkel, szabadon él a verselés mindenféle lehetőségével. „Pofátlan” rímeivel (ahogy Csáki Judit nevezte a Magyar Narancsban) szinte arcunkba vágja a humor és a groteszk versalkotás szabálytalan és abszurd megoldásainak összes kellékét. Találunk itt rímesek után váratlanul beeső rímtelen sorokat, megejtő formaszerkezeteket, különös szótagszámokat, amelyek a legtermészetesebb módon csúsznak a prózai részekbe – és viszont. Olyan kortárs parafrázis áll előttünk, amely minden szabadsága és szándékos szabálytalansága ellenére valójában pontos, mértani szerkesztés eredménye. A szleng úgy lengi át az antikizáló szöveget, hogy a néhol már-már blaszfémikus sorok hangos röhögést váltanak ki a hallgatóból/olvasóból. Thészeusz sajátos kis fejezetzáró (illetve a harmadik kalandnál kezdő) énekei pedig egy kamasz vívódásait, gondolatfoszlányait tárják elénk, ahol még a sikamlós soroktól sem lesz mentes a szöveg, és a népdalok kétértelmű, többértelmű sorait idézik fel: „Fodros vízen, teknőc hátán hozzád megyek, babám, várj rám, nyitva legyen kicsi kapud, engedd bé a vándort, ha fut” […] „…ha rám lesnek itt veszélyek, persze, egy csöppet se félek. De inkább egy lány oldalán a kardomat leoldanám, az is veszélyes ám, a lány, ha küszködök az oldalán.” […] „Hazamegyünk lakomára, ki-ki fekszik az ágyába, ki egyedül, ki mással, ki az egész világgal!”  Mint látható, a szöveg nemcsak gyerekeknek tartogat meglepetéseket és felfejteni való értelmet, de a szerző arra is ügyel, hogy a kortalan hallgatóság a színházból kiérve vidáman skandálhassa tovább a fülbe mászó ummagummát, a Minótaurusz állandó szavajárását „Jaj, ezt hagyd abba most, kérlek! Ummagumma, szétdurranok, ha röhögök, kinyúvadok.” Zalán szövege még egy kis írói önreflexiót is megenged, amikor váratlanul így szól Szkirón, a lábmosó: „Hogy jön az én bendőm ide? Rím kedvéért tetted bele?” Hogyan tudta megoldani a drámai hatás könyvre átvihetőségét a kiadó? Egyrészt minden szereplő (illetve kar és ének) más-más betűtípussal vagy más-más színnel szedett, ez segít az értő, a szereplőket így könnyen megkülönböztethető, dramatikus olvasásban. A fejezetek hasonlóan épülnek fel, jól követik így a dramaturgiai vázat. Baranyai András, a könyv illusztrátora minden fejezet elejére egy nagy táblaképet helyezett el, ahol Thészeuszt kísérjük messziről az antik tájakon vándorlás közben, itt-ott elbújva, egy-egy szikla mögül feltűnik az éppen aktuális ellenfél vagy a konfliktus egyik jellemző szelete, tárgya is. Szándékosan megkoptatott rajzok és a görög képzőművészetből jól ismert színhasználat idézik fel az adott kort, a többi oldalon pedig az antik vázák stílusát felhasználva az oldalak alsó részei sormintaként az adott sztorit illusztrálják. Minden rajzban van egy plusz poén, és minden oldalon találunk egy vicces kis figurát, ki-ki maga döntse el, hogy mit vagy kit lát bele ezekbe a kétes alakokba.      Hogyan lesz a mítoszból mese? Lovász Andrea azt írta kritikájában (Élet és Irodalom), hogy „Zalán Tibor antik mesejátékában éppen egy mítosz mítosztalanítása zajlik, de nem rítus híján, hiszen a mesélés, újramesélés rituáléja nagyon is élő módon nemcsak az interperszonalitásban lehetőségként rejlő meghittséget, hanem a társas-játékot is mozgósítja. Sokkal inkább az emberfelettiség kiiktatásáról van szó (az a kis sorsszerűség meg hiperbolizáció legyintésre érdemes): úgy lesz a mítoszból mese, hogy nem az ember-mivolt tragikuma hangsúlyozódik, hanem az emberi, túlságosan emberi (néhol szó szerint is) letaglózó humor élteti”. Tehát antihősünk hőssé korántsem válik, hiszen a Minótaurusz legyőzése után úgy hagyja faképnél állítólag hőn áhított kedvesét, hogy csak nézünk nagyokat…      Kegyetlenkedései ellenére Thészeusz pár dolgot mégis egyértelműen képvisel minden egyes győzelmével, és ez megismétlődik a szövegben is: „Többet ésszel, mint a karddal, Róla szóljon minden kardal: Thészeuszról, a nagy hősről, Kard nélkül is rettentőről.” Győzedelmeskedjék hát az ész az erő fölött, és ha ez a kamasz gyerek sokszor nem is túl emberséges, nem az a nagyon pozitív hős, feladatát mégis minden alkalommal elvégzi. Száját húzva, de teljesíti küldetését, és nyegleségével együtt a vándorlás során szerethetővé válik. Egyrészt, mert tetszik, ahogy a mának él, tetszik, ahogy szeret és tud is élni, emellett tele van kérdésekkel, kételyekkel, de alapvetően a megoldásra törekszik. Ezekben a sokszor vad, kétségbeesésre is okot adó, értelmetlennek tűnő feladatok tárházában így válik olyan szerethető lénnyé, akivel szívesen utazgatnánk még együtt, győznénk le démonokat és vállalnánk furcsa küldetéseket, csakis azért, hogy megtanulhassunk humorral és kellő könnyedséggel szemlélni fontosnak vagy túl nehéznek látszó történéseket, és összekapcsolni azon világokat, azokat a lehetetlen erőket, amelyeket talán már el is felejtettünk fellelni és megélni (önmagunkban).  Szóljon hát végül Thészeusz, a rettentő görög vitéz: Most már jöhet a szerelem, fonál, utadat követem.   (Szekeres Nikoletta)   Forrás: Bárka online