Dániában élő lányom azzal bízott meg, hogy nézzek körül a hazai könyvesboltokban, mert szüksége lenne olyan gyerekkönyvekre, amelyek segítenek egy kétéves kisgyereknek abban, hogy ki tudja fejezni a saját érzéseit, és segítenek az érzelmek kezelésében is.

A kérés teljesítése lehetetlennek tűnt, mert egy kétéves kisgyerek érzelmi élete legalább annyira bonyolult, mint egy kamaszé. Több száz oldalas szakkönyvet lehet írni róla, de mesekönyvet? Ugyanakkor tetszett, hogy a lányom bízik a mesékben és hisz abban, hogy történetekkel is tud segíteni a kislányának egy-egy nehezebb pillanatban.

Több órát töltöttem el különböző könyvesboltokban, rengeteg könyvet megnéztem, de nem akadt kezembe az „igazi”. Találtam ugyan érzelmi intelligenciát fejlesztő könyveket, olyanokat is, amelyek köntörfalazás nélkül nevezik meg a különböző érzelmeket, de olyan, ami egy 2 éves kisgyereknek is érthető – néhány „hisztimesén” kívül –, nem volt közöttük.

És akkor megláttam Maurice Sendak könyvét. Bevallom, először a kevés szövegnek és a játékos, egyértelmű, könnyen felismerhető illusztrációknak örültem meg. Átfutottam a szöveget – alig húsz mondat –, amit gyorsolvasásban nem mindjárt értettem. De amikor otthon újraolvastam, még a lélegzetem is elállt.

Az első, amin meglepődtem, hogy az eredeti könyv 1963-ban jelent meg, és nem mondhatni, hogy zajos sikert aratott volna. Azóta „minden idők legnépszerűbb képeskönyvének” választották Amerikában, elnyerte a legjelentősebb gyerekirodalmi díjakat, legalább 30 nyelvre lefordították, készült belőle egy hosszabb változat, sőt opera és film is.

Egyre kíváncsibb lettem: vajon mit tud ez a néhány mondat?

Az első döbbenetes élményem az volt, hogy „te jó ég, ez a szöveg pontosan úgy működik, mint a népmesék!” Maurice Sendak ugyanis képekre fordítja le egy kisgyerek belső feszültségeit. Nem ad nevet az érzéseknek (miként a népmesék sem), hanem fokozatosan szavakká és képekké alakítja azokat.

„Aznap este Max farkasjelmezt viselt” – ezzel a mondattal kezdődik a könyv, s innen jutunk el odáig, hogy a kisfiú szobájában sűrű erdő nő, az erdő mögött egy óceán hullámzik, az óceánon túl pedig a vadak élnek, akik félelmetesen ordítanak, félelmetes fogukat vicsorítják, félelmetes szemüket forgatják, és félelmetes karmukat villogtatják.

Pontosan ez játszódik le egy bármiféle okból összezavarodott kisgyerekben, legyen az félelem, elhagyatottság, düh, harag, fájdalom, kétségbeesés vagy meg nem értettség. Megváltozik a viselkedése, mondhatni valóban farkasjelmezbe bújik (bár olyan gyerekek is akadnak, akik „csigajelmezt” viselnek ilyenkor) és innen aztán nagyon nehéz visszafordulni. „Egyik rosszaságot művelte a másik után” – írja Maurice Sendak. A szülő – miképp ebben a könyvben is – sokszor tehetetlenül áll, s akár odáig is fajulhat a dolog, hogy csak büntetni tud. Ebben a könyvben az anya vacsora nélkül küldi Maxot az ágyba.

És ekkor aztán végképp elszabadul a pokol! Már nem kívül történik a „rosszaság”, hanem belül, óriásira dagad a zűrzavar. „Most pedig kezdődjék a ramazúri!” – kiáltja Max a fenevadaknak, és akkor oldalakon keresztül, szöveg nélkül csak azt látjuk, miből is áll ez: megfékezhetetlen indulatok, kontrollálhatatlan mozgások, hatalmas ugrabugrálások, egészen addig…

És ez a legnagyobb erénye a könyvnek! 

Max egyszer csak képes kimondani, hogy „Most állj!” Képes megállítani a folyamatot, képes ő is vacsora nélkül aludni küldeni a vadakat. Nem táplálja tovább őket az indulataival, nem növeszti őket még nagyobbra. Megtanulja, mit jelent uralkodni önmaga fölött, mit jelent az érzelmek szabályozása.

„Úgy döntött, már nem akar tovább a vadak királya lenni.”

És ekkor újra képessé válik a szeretetre. A szeretet befogadására és adására. A „visszahajózásra”. És még a vacsora is odakerül a szobájába.

Mindannyiunknak van tanulnivalója ebből a csodálatos történetből. Mert az biztos, hogy nem csak kétéveseknek szól.