1. Micsoda költözés!   Oldalszám: 272 Megjelenés: 2019. november Nemrég Szilasvárra költöztünk, de micsoda költözés volt! Megismerkedtem egy lánnyal, akit nem zavar a sok kérdés, sőt neki is van egy csomó. Aztán nyomoznunk kellett, mert minden jel arra mutatott, hogy nélkülünk meglógnak a bűnösök. Rejtőzködés, megfigyelés, üldözés, menekülés, közben éjsötét rejtélyek és igazi detektívmunka! (Ami nem könnyű, annyit elárulok!) (Főleg ha közben az öcsédre is vigyáznod kell!) Micsoda nyár volt! Az első nyarunk a Pipacs utcában. Műfaj: detektívtörténet. Itt felmerülhet a kérdés, hogy mennyire különbözik a Howard sorozattól. Két dologban jelentősen. Az egyik a kivitel. Eddig minden könyvemet Varga Zsolt illusztrálta, de ezúttal Rét Viki, a könyv szerkesztője Orbán Orsolyát választotta, szóval egészen máshogy néz majd ki a könyv. A másik nagy különbség, hogy Magyarországon játszódik. Így Howard, Nita és Gil helyett, Lali és Hédi nyomoz, Southampton helyett pedig Szilasváron játszódik a történet. Még egy újdonság befigyel, ez a könyv ugyanis Kovács Attila néven jelenik meg. Oda lesz írva kisebb betűkkel, hogy Holden Rose, de a könyvesboltok kínálatában ezt már nem jelölik, így nem lesznek fellelhetőek egymás mellett a könyveim. Szemben egy csomó Kovács Attila könyvvel, amiket viszont nem én írtam... Forrás: holdenrose.hu 2. Micsoda kalamajka! Oldalszám: 256 Megjelenés: 2020. november 12. Nagy munka a nyomozás, főleg, ha nem halad semerre. Mindennél fontosabb lenne elkapni a biciklitolvajokat, akik a Pipacs utcában garázdálkodnak, de nem sikerül. Aztán Hédivel és K.Z.-vel találtuk egy mobilt. Micsoda kalamajka volt! Mire kiderítettük, hogy kié sok minden más is kiderült! Kellett hozzá komoly detektívmunka és egy kis családi összefogás. Jó, hogy Hédi a barátom, mert legalább annyira szereti a rejtélyeket, mint én. Ha ketten vagyunk, a megfigyelés, a menekülés, az igazi detektívmunka is könnyebb. (persze az öcsémre közben megint vigyáznom kellett.) A hegedűs lány viszont nagyon furákat csinált... Micsoda nyár volt! Az első nyarunk a Pipacs utcában.   A fán Mennyi időt lehet egy ágon gubbasztani? Ha rólam van szó, akkor ez kábé húsz perc. Esetleg huszonkettő, de abból az utolsó kettő már csupa fészkelődés. Apu mesélte, hogy neki mindig tiltotta az anyukája a fára mászást. És nem egy különleges fára gondolt, amiről, mondjuk, könnyű leesni, hanem az összesre. Akkoriban tök durva volt ez az egész játszóterezés. Apu több osztálytársának is keze, lába tört miatta. A kemény nyolcvanas évek, így emlegetik még mindig. Mi már nem nagyon mászunk fára, és vannak olyan szülők, akik szerint ez rossz. Szerintük hiányzik nekünk a mászás, a sárban fetrengés, a kővel dobálózás meg a letört ágakkal kardozás. De a nagyival nem beszélgettek még ezek az emberek. Ha megkérdeznék, ő tudna nekik mesélni, mennyit aggódott, míg le nem telt apu gyerekkora. Megállapíthatjuk tehát, hogy ahol másznak fára, ott az a rossz, ahol nem másznak, ott meg az. Szóval most is elég nehéz jó gyereknek lenni. Én csak akkor mászom fel különböző helyekre, például egy fára, ha igazán nincs más lehetőség. Ezúttal elkerülhetetlen volt, mert kémkedni kellett. Közben pedig rejtve kellett maradnom, mert különben semmi értelme a kémkedésnek. Ami nem titkos, az már nem is kémkedés. Nehezítésnek a bázis, vagyis a fa, amin lógtam, egy akác volt. Ennek eléggé durva tövisek vannak az ágain, úgyhogy vagy a pólót, vagy a gatyát, vagy a bőrömet mindig felhasítják. Nyilván azon igyekszem, hogy ez ne történjen meg, és ezért szörnyű kellemetlen volt az egész. Azon a délelőttön túlságosan régóta gubbasztottam a fán. Már semmit sem tudtam megfigyelni, mert mindenem fájt, mégsem másztam le. Bárki azt gondolhatta volna, ha messziről lát, hogy kitartó vagyok, és igaza is lett volna, de ezúttal nem az elszántságom miatt maradtam a fán. Egyszerűen nem mertem lemászni. Sajnos nem értem el a lábammal az alsó ágat. Orbán Orsi illusztrációjaEz persze bénán hangzik, de esküszöm, többször is megpróbáltam, és biztos voltam benne, hogy az ág túlságosan távol van. Fölfelé egyszerűbb, mint lefelé, ezt bárki megmondhatja, aki már mászott igazi fára. Nyújtózkodsz egy keveset, és felhúzod magad. Csak lenézni nem szabad, de ez alap. Lefelé viszont nehéz. Hiába próbáltam ereszkedni, folyton elkapott a hasremegés meg a könyökrugózás. Ezért vissza kellett nyögnöm magam a kényelmetlen ipszilonba, bármennyire szívesen szabadultam volna. Éppen azon gondolkodtam, milyen szerencse, hogy senki sem látja a szenvedésem, amikor megszólalt odalentről egy csilingelő hang. – Mit csinálsz ott? – Katalin Zoé érkezett a bázis alá. Egy rózsaszínű füzetet lengetett a kezében, és csillogó, örökké kérdező szemével bámult rám. Ha bármelyik napon bárki megáll, vagy csak lassít a Pipacs utca elején, az könnyen meghallhatja, amint Katalin Zoé gyakorol a hegedűjén. Naponta sok-sok órán át teszi ezt. Viszont amikor nem gyakorol, akkor bárhol felbukkanhat, senki sincs biztonságban. Sokszor hagyják otthon a szülei, mert ők meg zongoráznak, mert zongoristák, de nem otthon csinálják, hanem mindenhol máshol. Turnénak hívják az utazásokat, és leginkább a nagyira hagyják a lányukat közben. Ennyit tudunk a szülőkről, meg néha látjuk őket elhajtani vagy megérkezni. A nagyi viszont olyan, mint egy szellem, még senki sem találkozott vele. Állítólag ott van a házban, csak éppen pihen, vagy megy a sorozata, esetleg főz, meg ilyenek. Mindig van kifogás, miért nem találkozhatunk vele. Max. egy függönyrebbenést láttunk eddig belőle. Biztos utál minket.