pagony.hu Hát ez kemény, tesó! Egy tízéves fiú mesél a bátyjáról és magáról Kiss Ottó remekbe szabott, mély és mulatságos gyerekvers-kisregényében. Itt olvashatjátok, miért vagyunk annyira oda érte. Jó hangosan lehet zörögni a legóval az ajtó előtt, amikor bent van az ember bátyja a szobában a barátnőjével. Ki milyen ajándékkal szúr ki jobban a másikkal? Na és a kedvencem: ki tanul meg jobban kesztyűbe dudálni. Telitalálat helyzetek és poénok,lélektani vígjáték a javából, mindez kis- és nagykamaszoknak meg a szüleiknek. Kiss Ottó harminc éve van jelen a magyar irodalomban, és ez enyhén szólva is nagyon erős jelenlét. Nem nagyon emlékszem szárnypróbálgatós időszakra, a kezdetektől magasan szárnyal, és a kezdetektől ír felnőtteknek és gyerekeknek egyaránt. Néha meg felnőtteknek gyerekhangon. Karakteres, szókimondó hangjával, gyerekszlengtől, rontott szövegtől sem visszariadó stílusával hódított meg minket. Gyerekversben rendre két műfaj között ingázik: a mára klasszikusnak számító, a magyar gyerekversek első aranykorát idéző rímes, ritmusos az egyik, a filozofikus szabadvers a másik. Saját bevallása szerint utóbbi áll hozzá közelebb. Ez a kötet most ilyen, bár én a korábbi, hasonló írásaihoz képest itt nem a filozofikus, hanem inkább a lélektani jelzőt látom találóbbnak. Olyan mélyre láthatunk egy testvérpár kapcsolatába az első sortól az utolsóig, hogy a végén nehéz elhinni, milyen rövid volt valójában a könyv.  Aki ezek alapján azt hiszi, hogy valami súlyos gyerekhangra írt Bergman-film élményben lesz része, az nagyot téved. A szöveg könnyed, remek a humora, és míg a poénok záporoznak, elég sok gondolkodnivalót kapunk. Mi, felnőttek is, mert ezt a verses kisregényt (szerintem legalábbis az), nektek is ajánlom. És ha jobban belegondolok: ez talán a legnagyobb erőssége. Mármint hogy kinek ajánlhatom. Az elbeszélő fiú tízéves, feltétlenül ajánlom tehát tízéveseknek, de az elbeszélés alanya, a nagy tesó meg tizenöt, és a második olvasás után nagyon is ajánlom a tizenöt éven felülieknek is, legyenek nagy vagy kistesók. Nagyon sok a látni- és átéreznivaló azoknak is, akik nem az elbeszélő korosztályába tartoznak, nem az ő szemszögéből látják a világot, és valószínűleg mindenki más pontokon fog fel-felröhögni. Ez egy ilyen felröhögős könyv ugyanis. A hiteles és természetes gyereknapló stílus, amit a Szeleburdi családtól a Stand up!-ig úgy szeretünk, az első pár sortól magával sodorja az olvasót. Mindjárt az első, legós történetben átlátjuk, mennyire máshol tart a két fiú, ki miben van, ahogy mondani szokás. Egy tíz és egy tizenöt éves fiú, más világok, de már abban a korban, ahol jól látják és értik egymást. Értik, gyakran meg is értik, de annál pontosabban tudnak találatokat is bevinni. A folyamatos testvércivakodás, huzavona és rivalizálás, amit végigkísérünk, tele van felszabadító humorral. Magunkra vagy a gyerekeinkre ismerünk, ezért szoktunk a legjobb könyveken is olyan jólesően, hangosan felnevetni. A szívatások és játszmák közben viszont mindvégig fel-felsejlik a – tök ciki, ki nem mondaná egyikük se, még magának se – szeretet. Meg az a későbbi, felnőttkori mély kötelék, ami egy ilyen gyerekkori testvérkapcsolat purgatóriumában születik. Szóval összegzésként: elhangzott itt a filozofikus szabadvers, meg a Szeleburdi család-típusú gyereknapló, leginkább azért, hogy el tudjátok képzelni, mire számíthattok. Nekem személyesen mégis Linklater Boyhood című filmeposzát juttatta eszembe. Bár annak sírtam kicsit a végén, ezt meg végigröhögtem, ezt a fiúság dolgot mégis nagyon hasonlóan fogták meg. A pontosan, a megfelelő pillanatokban, jó kameraállásból mutatott valóság hihetetlenül tartalmas és szórakoztató tud lenni egyszerre. Egy dologra azonban nagyon kíváncsi vagyok. Várom is a visszajelzéseket a lányoktól. Két fiam van ugyanis. Vajon a lány olvasók mit gondolnak majd róla, ha elolvasták? A válaszokat a szerkesztőségbe kérem, nagyon fúrja az oldalam. "Formailag a Janikovszky Éva-féle történetmesélésnek, illetve a „svéd gyerekvers” szövegképzésének kettőséből próbáltam valami igazán újat és maradandót létrehozni két testvérről, akikben minden kis- és nagygyerek magára ismerhet. Reménykedem, hogy sikerült a lényegre tapintanom." Kiss Ottó   (legó) A bátyámnak van egy öccse, aki sajnos pont én vagyok. Ez önmagában is elég nagy baj, de az még nagyobb baj, hogy ez örökre így is marad. Én most még csak tízéves vagyok, ő meg tizenöt, de mire én tizenöt leszek, addigra ő már húsz. Ezt magyarázta el nekem a múltkor, mintha én teljesen hülye volnék, és nélküle nem tudnám. Úgy kezdte, hogy ő már felnőtt, nagyobb apáéknál is, nem nő többet, legföljebb egy kicsit. De én meg hiába is növök, mert ha figyelembe vesszük, hogy a világegyetem gyorsabban tágul, mint ahogy én növök, akkor teljesen fölöslegesen növök, mert a világegyetemhez képest úgyis csak egyre kisebb leszek. Ezt mondta, és nevetett. Szóval mostanában elég rosszul állnak a dolgok. És ez az állás akkor a legeslegrosszabb, amikor apáék nincsenek itthon. Az még rendben van, hogy a bátyám ilyenkor kitekeri a kezemből az okostelóját, mert ugye nekem még nem vettek, meg talán még az is rendben van, hogy lenyúlja a legómat, mert ha nem adom oda, akkor leharcol, de nemrég a barátnőjét is felhozta, és nem lehetett bemenni a szobájába, mert kitette a táblát, hogy BELÉPNI TILOS! Aztán kijött, de csak annyi időre, hogy piros filccel odaírja alá: TESÓKNAK IS! Persze azért bementem, de éppen csak annyira, hogy felhívjam a figyelmét az ellentmondásra: ha egyszer tilos belépni, akkor ő hogyan jutott be? Erre kizártak. (Vonat) Bizonyos dolgokról az ember nem szívesen beszél. Vagy azért, mert nem akar, vagy azért, mert nem illik. De van, amikor kikívánkozik belőlünk az is, amiről nem kellene beszélnünk. Belőlem például most az kívánkozik ki, hogy tavaly névnapomra a bátyám hallókészüléket vett nekem ajándékba, mert azt gondolta, hogy azzal meghallom azt is, amit egyébként nem szoktam meghallani. Ha például el kell raknunk a játékokat, akkor azt szerinte én sose hallom meg, ahogy azt se hallom meg soha, amikor össze kell hajtogatnunk a ruhákat, mert állítólag nekem csak az jut el az agyamig, ha új legó érkezett, vagy ha kész a süti. Ha focizni indulunk, vagy a strandra, és elő kéne vennem az úszószemüvegeket, az engem nem szokott érdekelni, azt én már fel se fogom, ahogy azt se fogom fel soha, hogy hozzam a pumpát, mert indulás előtt fel kell fújni a labdát. Nemhogy felfújnám, vagy ilyesmi, de még csak oda se viszem a pumpát, úgy csinálok, mintha nem is hallanám, miről van szó, ahogy azt se akarom soha meghallani, hogy a strand után legalább a saját fürdőnadrágomat terítsem ki a szárítóra. Szóval ilyeneket mondott nekem tavaly a bátyám, amikor megkaptam tőle a hallókészüléket, azt a régi fajtájút, aminek az egyik végén tölcsér van, hogy ha ezután se hallanám, amit mond, akkor jól beleordíthasson a fülembe. Na de erre egyszer sem került sor, mert nem vagyok hülye, hogy tölcsérrel a fülemen járkáljak a lakásban, és egyébként se hallókészüléket kértem tőle, hanem legó mozdonyt és a hozzávaló két vasúti kocsit, vagy legalább az egyiket. Persze azokat nem vette meg, inkább elköltötte a pénzt az idétlen hallókészülékre, mert szerinte a mozdony meg a vasúti kocsik dedósoknak valók, azokat akkor is égő lenne tologatni a szőnyegen, ha történetesen meglenne az egész készlet. Nem, nem kaptam meg tőle, se akkor, se később, a tizenegyedik születésnapomra, mert akkor meg vonatjegyet vett nekem, igazi vonatjegyet, de csak egy irányba, vissza nem, hogy jó messzire el tudjak utazni, az a vonat ugyanis nem legóból van, az a vonat nemcsak a szőnyegen megy összevissza, hanem igazából is felülhetek rá, magyarázta azzal a sunyi álszentséggel a hangjában, mintha én teljesen ütődött lennék, mintha nekem fogalmam se volna, mi az a vonat. Gondoljak csak bele, mondta, jó távol lehetek tőle, kirándulhatok egyedül, vagy akár anyáékkal is, neki tökmindegy, a lényeg, hogy addig se látja a szemüveges fejemet, vigyorgott az arcomba önelégülten, legalább addig se okoskodok meg kötözködök itt bele mindenbe, ami amúgy is a nagyok dolga, tehát nem rám tartozik, és még az is lehet, hogy közben visszaszerzi a barátnőjét, de mondjuk ez se rám tartozik, ez az ő dolga, csakis az övé, ami rám tartozik az az, hogy fogjam magam, és utazzak el, hogy neki is legyen végre egy kis nyugalma, hogy vonatozgassak meg kirándulgassak, a többit meg csak bízzam rá. Javára legyen mondva, hogy jól kitett magáért, hisz tényleg elég sokat áldozott arra, hogy minél messzebbre kerüljek tőle, igen drága vonatjegyet vett ugyanis, amit utólag is nagyon köszönök, mert így, amikor másnap visszaváltottam a vasútállomáson, majdnem annyi készpénzt kaptam érte, mint egy legó mozdony ára, ezért aztán a malacperselyemből nem sokkal kellett kipótolnom, hogy nemcsak a mozdonyt, de még a két vasúti kocsit is megvegyem. Persze nem magamnak, mert vele ellentétben nekem áldott jó szívem van, és ha magamnak veszem, egyébként se maradt volna elég pénzem a bátyám közelgő névnapjára, amit nem győzött elégszer hangsúlyozni, mindennap legalább négyszer elmondta, hogy ugye, tudod, tesó, közeledik a névnapom, vészesen közeledik, nem árt tehát megszámolni, mennyi is gyűlt össze abban a malacperselyben, mert az ajándék pénzbe kerül, és jó testvérhez illően biztosan te is meglepsz majd valamivel. És én tényleg megleptem, a legó mozdonnyal együtt a két kocsit is megkapta a névnapjára, az egész készletet, csak hát ugye nem játszhatott vele szegény, mert az ilyesmi dedósoknak való, így aztán kénytelen voltam felajánlani, hogy adja csak nekem nyugodtan, majd én tologatom a szőnyegen összevissza, persze csak addig, míg meg nem lesz hozzájuk a sínpár, mert hát mégiscsak úgy az igazi, de erre ő felkapta a vizet, berohant a szobájába, felrakta a kedvenc tuc-tuc zenéjét, és olyan hangerőre tekerte, hogy beleremegtek a falak, ezért aztán annyira jól hallottam mindenütt, hogy nemcsak az ajtaja előtt, de az egész lakásban tudtam rá táncolni, még hallókészülék nélkül is.