Vujovits Júlia Léda mit sem változott Milyen érdekes tárgy is a tükör. Mi vagyunk benne, de valahogy mégsem teljesen, mivel a fordított énünk néz vissza. Jó esetben valóban csak néz, de Adél tükörképének, Lédának az az érdekes szokása, hogy ki-be járkál a két világ között, és miután rengeteg galibát okozott, visszamenekül tükörországi királyságába, magára hagyva Adélt, hogy egyedül oldja meg a bajt. Emlékeztek még rá az első vagy a második részből? A harmadik rész legelején Adél rögtön kórházba kerül. Eltörött a karja. Amint az anyukája elmegy és kicsit magányosnak, zavartnak érzi magát azonnal előbújik Léda, a tükör ikertestvére, aki külsőre kiköpött Adél, de sokkal vadabb, gátlástalanabb és infantilisebb személyiség. Azonnal követelőzni kezd, és hihetetlen történeteket mesél, amivel el is éri a célját, azaz magára vonja a figyelmet.   Adél most is külső szemlélője marad az eseményeknek, döbbenten, zavartan figyeli, ahogy Léda bajba keveredik és kioszt mindenkit. Hiába próbálja Lédát jobb belátásra bírni, nem tud közbeavatkozni. Két énje olyannyira eltávolodik egymástól, hogy alig képesek befolyásolni egymást. Ez egy valódi válság, melyen nem könnyű átesni, még akkor se, ha Adél egy kitalált szereplő megformálásával próbálja feldolgozni. Most akkor létezik? “Adél tudta, hogy a szülei nem hisznek neki. Idegesítette ugyan, de nem tudott haragudni rájuk. Jó pár dolog volt, amit ő maga se nagyon tudott elhinni Lédával kapcsolatban.” A történetbeli felnőttek persze nem hisznek Léda létezésében, ezért minden furcsa eseményre kreálnak egy racionális, a világnézetükbe passzoló magyarázatot. Például a fellépő személyiségzavart agyrázkódása számlájára írják (amit biciklis balesetben szerzett). Adél nehéz időszakon megy keresztül, rátesz egy lapáttal, hogy környezete egy legyintéssel elintézi a problémáját reprezentáló Lédát, csupán mulandó és ártalmatlan képzelődésnek minősítik. Minden felnőtt olvasó megpróbálja logikusan értelmezve, bizonyítékokkal alátámasztva megfejteni, hogy akkor Léda létezik-e vagy pedig teljesen egyértelműen csak a kiskamaszkori válság előidézte dupla személyiség. Rossz hírem van a túlracionalizálóknak: ezt nem lehet eldönteni a szöveg alapján. Lédát olykor a felnőttek is látják, máskor csak a maga után hagyott felfordulást érzékelik. Nem tudjuk megmondani, hogy a történet világában mi a pontos valóság. Az írónő nagyon finoman bánik Léda karakterével, nem erősíti meg, de nem is cáfolja létezését. Nem foglal állást azzal kapcsolatban, hogy képzelődős gyerekről, vagy épp figyelmetlen, nemtörődöm felnőttekről van-e itt szó. De persze pont ez a lényeg, hogy valójában nem számít, hiszen, Adél számára mindenképp létezik és muszáj vele valamit kezdeni (egy képzeletbeli barát is valódi problémákat okoz, és egy belső félelmet is kívülről kell orvosolni). A történet olyan módon folyik össze, hogy Adél és a felnőttek nézőpontja nincs különválasztva, hanem egy narratíván belül érvényesül.A gyerekek ösztönösen megértik ezt, nem firtatják azt, hogy melyik félnek van „igaza”. Minket, idősebbeket azonban úgy zavarba hoz és elbizonytalanít a valóságérzetünk elvesztése, hogy az olvasásélmény által olyan lelkiállapotba kerülünk, mint a zavarodott kis Adél. Ebből a történetből a felnőttek is tanulhatnak. Megtapasztalhatják, hogy mit élhet át kisiskolás gyerekük, milyen kusza is lehet a világ, amikor hajszálvékony az átmenet valóság és Tükörország között. Felnőni nagyon nehéz „Egy hosszú folyosón találta magát, ahonnan rengeteg ajtó nyílt. Elolvasta az ajtók feliratait, de nem sokra ment vele, mert nem tudta, mi az az „endokrinológia” vagy „hematológia” vagy „toxikológia”.” A gyerekek számára a leírt szituáció közvetíti a szorongást, az elveszettséget azismeretlenben, míg az odafigyelő meseolvasó felnőttek számára összetett szimbolika rejlik ebben a kis könyvben.  Léda és Adél viszonya egyre ambivalensebb. Mivel Adél egyre nagyobb, így kezd felelősséget vállalni Léda tettei felett és megpróbálja megoldani az okozott problémákat. Léda gyermeteg sértéseit is elnézi, és láthatólag kötődik hozzá és aggódik az épségéért, egyfajta szülő-gyerek típusú kapcsolat alakul ki köztük. Ugyanakkor egyre kínosabbnak érzi Léda látogatásait, és olykor, hogy megelőzze a nemkívánatos szituációkat dulakodásig fajul a helyzet kettőjük között. Adél gyakran tehetetlenül könyörög Lédának, hogy menjen el. Olyan elviselhetetlen Adél számára uralhatatlan gyermeki énje, hogy gyakran sírásig veszekednek. Úgy gondolom, hogy az írónő nagyon mély érzésekről ír teljes természetességgel. Klisés tanulságok levonása nélkül is tökéletesen érzékelteti a csínytevés örömét és az abból fakadó bűntudatos szorongás harcát. A könyv vége nem ad egyértelmű lezárást, ami érthető, hiszen a felcseperedés egy folyamat, nincs határozott vége. Az utolsó fejezetben Léda azzal búcsúzik, hogy most egy hosszú ideig nem tud jönni. Talán idővel egyre ritkulni fognak látogatásai, de végül mindenképp örökre eltűnik, hiszen Léda egy gyermekvilágban rekedt lány, aki egy ponton túl nem tudja Adélt továbbkövetni életútján.