„Olyan könyveket szeretnék írni, amelyek a gyerekeket lekötik, mert érdekesek, és el is gondolkodtatják őket. De nem úgy, hogy ott helyben, olvasás közben kelljen gondolkodni valamilyen komoly mondandón, hanem úgy, hogy az izgalmas élményt nyújtó olvasás után, akár jóval később is, valami eszükbe jusson abból, amiről a könyv szólt. Legyen ez csak egy hangulat, egy érzés, egy mondat. Ezt szerintem leginkább olyan gondolkodásmóddal és írástechnikával lehet elérni, amely a logikus cselekménymenetet és felépítést az érzelmekre és érzésekre alapuló képi, lírai gondolkodásmóddal kombinálja, és amely épít a humorra és az (ön)iróniára. Ez a gyerekek számára sokkal könnyebben adódik, mint a felnőtteknek.” – Menyhért Anna   librarius.hu Menyhért Anna beleeshetett a rubinbogyózselébe, mint Obelix a varázsitalba Nem nehéz felismerni a tüneteket: a mese ellenállhatatlanul árad, és a szövegben nyoma sincs az erőlködésnek. Így hat a rubinbogyó. A jó meséhez – a „szokásos” írói készségeken túl – kell egy nagy adag bátorság, mert a mesék világa egy óriási, feltérképezetlen, és – az örök változás miatt – feltérképezhetetlen őserdőre hajaz. Vannak benne többsávos, leaszfaltozott, sima haladást ígérő unalmas utak, tiltó- és útbaigazító táblákkal és kiépített kereszteződésekkel, vannak kitaposott ösvények, melyek (esetleg) tartogatnak némi veszélyt és izgalmat… és ott van maga a járatlan és járhatatlannak tűnő, ismeretlen őserdő, amiben ugyanúgy rejtőzhet mesés kincs, mint kegyetlen kelepce vagy életveszélyes szakadék. Azok a meseírók, akik az ismert utakat választják, könnyen célba érhetnek, és elképzelhető, hogy útjuk sikeresnek bizonyul. (Az ő új meséiket azért/akkor kedvelik a mai felnőttek, mert/ha saját gyerekkoruk visszhangját vélik hallani.)  Csak éppen mára már baromi unalmas! Menyhért Anna – talán ő sem tudja – eltért az ismert irányoktól. Sehogy máshogy nem történhetett, hogy ráakadt az ősrégi rubinbogyófára, mely a mai világban is megtermi gyümölcsét. A történetben összekapaszkodnak a múltat túlélt mesehősök (varázslók, boszorkányok) a mai világgal, ahol egy kislány, Kamilla – a mesebeli gyámhivatal zaklatása nélkül – élhet. "Furcsa kislány volt: egyedül élt a csókájával. Senki nem tudta, hol vannak a szülei. Úgy gondolták, árva. Néhány hónapja költözött ide. Az alacsony mennyezetű kunyhó szobájából jobbra konyha, balra fehér csempés fürdőszoba nyílt. A szobában a falak mohazöldek voltak, a padló fenyőfából készült, a konyhaszekrényt pedig pirosra mázolta Kamilla a nyár végén." – egészen mai, egészen komfortos, de mégis van valami „kunyhós hangulat”! Egy illusztrációból az is kiderül a fejezet végén, hogy a villanyt is bevezették már a házba! Elvégre ez már nem a középkor. Kamilla iskolába is jár. Aki azt sejti, hogy az idézetben emlegetett csóka mégsem egyszerű madár, az természetesen nem téved. Csipi, a csóka – amint ez később kiderül – igazából egy varázsló, ráadásul a rubinbogyózselét főző Nadragull anyó egyik fia… a három közül. A rubinbogyózselé pedig igazi csodaszer: „roboráló hatású”, segít abban, hogy a gyerekek egészségesek legyenek, és szép meséket tudjanak írni. (A készítménynek ez az utóbbi tulajdonsága az, ami miatt a címben megfogalmazott állításra vetemedtem.) A történetben a konfliktust az okozza – tessék figyelni, a mában járunk! –, hogy egy gyerekekkel rosszul bánó és emiatt elbocsátott pedagógus bosszúból ellopja a rubinbogyózselét. Ő a tükörszemű, s amikor éppen nem pedagógus, akkor gonosz boszorkány. Mese? Nem mese? Mindenki döntse el maga. Én szeretném, ha nem lenne mese, hogy a gyerekekre káros pedagógusokat elbocsájtják! "…sokáig nem lehetett tetten érni. A gyerekek kicsik voltak, panaszkodtak ugyan otthon, de nem tudták elmondani, mi történt. Néhányan betegek lettek, mások verekedőssé váltak. Volt olyan, akinek egy idő után már játszani sem volt kedve, és volt, aki folyton rosszat álmodott, és álmában egyfolytában a fogát csikorgatta. A szülők meg puszta ködös érzésre hivatkozva nem tudtak semmit tenni…" Kár, hogy csak a mesében fékezik meg, távolítják el az ilyen pedagógust – sóhajtanak (titokban) a sokat látott szülők. Miközben a gyerekek, mellékhatásként megtanulják, hogy az ilyen helyzetekre van/lehet megoldás. Jó, ahogy Menyhért Anna meséjében összeérnek a világok. Hasznos lehet, ha szülő és gyerek együtt olvassák, de jó arra is, hogy a gyerek egyedül szippantsa magába a történetet, amit Ficzere Kyrú hangulatos, tiszta illusztrációi még közelebb hoznak a mai olvasókhoz. Kellenek az ilyen furcsa hangulatú, szokatlan mesék, és kell – a felnőtteknek is –, hogy a történeteknek jó vége legyen/lehessen. Mert azt mondanom sem kell – de talán nem is szabad! – hogy a Tükörszemű (talán) megváltozik, és a friss rubinbogyózselé is eljut az iskolába, ahol a konyhás nénik elhelyezik a tornaszertárral szembeni alaksori raktárban.