Szembetűnő blog   "- És mit csinálsz egész nap? - Nézelődöm, és porral szórom tele a padlót, a polcokat. De azt szeretem a legjobban, amikor a plafonon hintázhatok." Történetünk elején a kis Vili egyik éjszaka megismerkedik a pormanóval, aki - mint kiderül - régóta a ház vendége. Tőle tudjuk meg, hogy ő "gondoskodik" arról, hogy Vili anyukája ne unatkozzon, és szabad perceit takarítással tölthesse el. Pormanó rengeteg érdekes információt közöl Vilivel - meg persze, velünk is, így többek között azt is megtudhatjuk, hogy legádázabb ellensége: a porszívó. Egy porszívó-csőben való félelmetes utazás bizony senki emberfiának nem kellemes élmény, hát még egy pormanónak. A vicces az egészben az, hogy miközben a pormanó mesél és válaszol Vili kérdéseire, abszolút átérzem a kisfiú rácsodálkozását. Mert, hát tényleg: honnan máshonnan érkezhetne állandóan újabb és újabb por (rögtön takarítás után) a házba? De nem? És nem erről szól-e a gyermekkor? Mindenre megvan a "racionális" magyarázat, csak a szülők, a felnőttek elől ezeket a magyarázatokat néha el kell rejteni. Hiszen úgysem értenék. Így igyekszik Vili is megkímélni a pormanót az édesanyjával való találkozástól, sőt, először még barátjának is csak nehezen meri bemutatni az újdonsült szobatársat. Akihez hamarosan újabb kispajtások csatlakoznak. A kalandok pedig csak itt kezdődnek igazán... " Haver, azt gondoltad, hogy majd a véletlenre bízom a dolgokat? Egy pormanó nem megy egy vízzel teli vödör közelébe többszörösen megerősített porfonál nélkül."   Illusztráció a könyvből ...mert persze, a mi kis pormanónk nem ülhet otthon tétlenül. Az iskola pedig épp alkalmas terep arra, hogy mindenféle - veszélytelennek a legkevésbé sem nevezhető - helyzetbe keveredjen. Ráadásul, itt is akad néhány "pályatárs", akivel megismerkedik. Érdekes, de pont itt vesztem el picit a történetben, vagy úgy is mondhatnám: picit eltávolodtam az eseményektől, és mintha - Vilivel együtt - én is ott felejtettem volna a rosszcsontokat az iskolában. Tudtam, hogy nem lesz bajuk, és magukra hagyhatom őket. Mindez pedig nem változtat azon, hogy szerettem olvasni a könyvet. Talán az üzenete miatt jobban, mint a történet miatt. Kicsit felidézett bennem régebbi filmes élményeket (A Nicsak, ki beszél még? klotyómanójára emlékeztek?), meg elgondolkodtatott olyan dolgokon, minthogy: legyőzhetjük-e úgy félelmeinket, hogy megbarátkozunk velük? Vagy ezzel már le is győztük őket? Kiben bízhatunk meg gyerekként? Kivel oszthatjuk meg a titkainkat? "Nem is gondoltam, hogy ennyi mindenkire számíthatok, ha bajba kerülök." Szóval, valahogy úgy érzem, hogy A pormanó felbukkan is amolyan igazi gyerkőccel-beszélgetős könyv, és az az igazság, hogy roppant kíváncsi vagyok, hogy a gyerekek milyen kérdéseket, gondolatokat fogalmaznának meg a történettel kapcsolatban, és hogy azok milyen, első ránézésre talán aprónak tűnő dolgokra hívnák fel a figyelmem.   Összességében tekintve, a mesekönyvek világban tett újabb utazásom ismét sikerrel zárult. Ferenczi Szilvia története igazán kedves, Ráduly Csaba illusztrációit pedig  egyszerűen imádtam. A szöveggel kapcsolatban viszont számomra roppant bosszantó volt, hogy nem a sorkizárt igazítást alkalmazták, erre esetleg a következő kiadásban érdemes figyelni. Most pedig megyek, megkeresem a szobám pormanóját...   Kiadás éve: 2017 Oldalszám: 120 Ki a titokzatos új manó? A pormanó és barátai újabb kalamajkába keverednek: a környékükön egy furcsa lény ijesztgeti a gyerekeket, és mindenki orra alá borsot tör. A manók úgy döntenek, maguk veszik kézbe az ügyet, és zseniális tervet eszelnek ki az elkapására. Ezzel kezdetét veszi az izgalmas üldözés a sötét alagsortól egészen a panelház legtetejéig, a tetőfolyosóig. A kis csapat a veszélyekre fittyet hányva ered a bajkeverő nyomába, sőt, még a szemétledobó csövébe is bemerészkednek. Manórablás, ejtőernyőzés, csúzli és köpőcső párharca – ebben a könyvben mindent megtalálsz, ami egy lélegzetelállító kalandhoz kell. Vajon sikerrel járnak apró barátaink? Végül megszabadulnak a bosszantó manótól, vagy inkább szert tesznek egy új barátra? Kalandozz pormanóval Te is!  1. fejezet Hűvös márciusi hajnalra ébredt a környék. Néhány korán kelő autóbuszsofőrt és éhes verebet leszámítva szinte az egész város aludt még. A lakótelep mögött megbúvó utca sarkán egy barackszínű ház állt, amelynek kertre néző szobájában egy kilencéves fiú, Vili aludt. Nem volt egyedül. Párnáján két apró alakkal osztozkodott: egy rózsaszín, borzas szőrű manó és egy kicsi, fekete seprű feküdt mellette. A bozontos lény – aki nem volt más, mint egy pormanó – még mindig lehunyt szemmel oldalra fordult, és koszos lábát feldobta a fiú arcára. Az erre nagyot ásított, és felébredt. Azonnal elfintorodott, ahogy észrevette az apró, piszkos talpat. Lesöpörte magáról, és kiugrott az ágyból. Átlépett néhány, a szőnyegen heverő játékon, és kinyitotta az ablakot. Rögtön megborzongott a kora reggeli hidegtől. Már majdnem visszafeküdt, amikor furcsa zajra lett figyelmes kintről, ezért kíváncsian kihajolt az ablakon. A ház falán futó ereszben valaki lefelé száguldott, de olyan gyorsan, hogy időnként beverte magát a csőbe, és ilyenkor dühösen felkiáltott. Amikor végül földet ért, kidugta csizmás lábát az eresz alján, kinyomta magát, és felegyenesedett. Alig egy arasznyi magas, furcsa kinézetű alak volt. Drapp pulóvert, bőrből készült mellényt és fekete farmernadrágot viselt. Vili figyelte, ahogy óvatosan kiles cowboykalapja karimája alól, majd elfut az ablak alá. Ott feldobta a lasszóját, felkapaszkodott, és hamarosan már a párkányon állt.  – Ereszlakó! – köszöntötte a fiú örömmel, miközben arrébb húzódott, hogy barátja be tudjon ugrani a szobába. – Szép jó reggelt! – biccentett a cowboykalapos. – Még csak hajnal van – hallották meg ekkor a pormanó álmos hangját az ágy felől.  Vili hátrafordult. Az elmúlt napokban sok mindenen keresztülment, de a legfontosabb ezek közül az volt, hogy megismerte házuk három, titokzatos lakóját. Összetalálkozott a piszkosfehér pormanóval, aki a málnalének köszönhetően –  ami nemrég ráömlött és beszínezte a bundáját –  úgy nézett ki, mint egy darabka kilapított, rózsaszínű vattacukor. A pamacs dolga volt a házban, hogy összekoszolja a szobákat, valamint porral szórja be a padlót és a polcokat. A fiú ismeretséget kötött a kormos kéményseprűvel is, aki egy fekete üvegmosó kefére emlékeztetett, és a kéményt tartotta tisztán.  A harmadik manó, aki az imént az ablakon keresztül érkezett, nem volt más, mint a vadnyugati külsejű ereszlakó, aki a ház ereszében élt, és onnan dobálta ki az elszáradt faleveleket. A cowboykalapos most letelepedett az íróasztalra, ahol hosszú lasszóját tekerte össze. Vili vetett egy pillantást az órára: alig múlt hat. Már éppen vissza akart feküdni, amikor észrevette, hogy a pormanó időközben bemászott az ágy alá. A fiú azt hitte, barátja tovább fog aludni, de tévedett. A pormanó éktelenül hamis dalolászásba kezdett, bár az ének dallama ismerősnek tűnt. Vili gyorsan befogta a fülét, és a kéménylakóra bámult, aki boldogan csatlakozott a szőrgombóchoz: – Cifra palota, zöld az ablaka... A fiú hitetlenkedve rázta a fejét: – Ezt meg kitől tanultátok? A kormos lény rámutatott az ereszlakóra, de eközben egy pillanatra sem hagyta abba a dalolást.  – Az iskolában hallottam tegnap, amikor ott ragadtunk, hogy megkeressük a pormanót és a seprűt – vont vállat a cowboykalapos. – Megtanítottam a többieknek hazafelé jövet. – Hagyjátok abba! – kérte őket Vili. – Miért? – dugta ki a pormanó a fejét az ágy alól. – Mert rossz hallgatni. Korán van, jó lenne még aludni. Anyáék is felébredhetnek. – Ti sem énekeltetek valami csodásan az órán – vágott vissza az ereszlakó. A fiú tovább ellenkezett, de a többiek teli torokból folytatták. A cowboykalapos felállt, és büszkén vezényelni kezdte a kéttagú kórust. – Akik jól akarnak énekelni, a zuhany alá állnak – vetett véget a hangzavarnak Vili. – Miért? – tekintett rá gyanakodva a ragacsos bundájú pormanó. – Mert attól szebb lesz a hangjuk – nyitotta ki a fiú a szekrényt, hogy ruhát keressen magának. Nem mert ránézni a többiekre, nehogy a többiek az arckifejezését látva rájöjjenek arra, hogy  füllentett. A zuhanytól természetesen senkinek sem lesz jobb a hangja, de Vili úgy döntött, kockáztat. Hátha elhiszik, amit mondott, és megszabadul ettől a nyivákoló kórustól. Ha pedig a pormanó véletlenül megnyitja a csapot, akkor végre megfürdik, és ráadásul tiszta is lesz. – Rendben. De ha véletlenül vizes leszek és megfázom, ne hibáztassatok! Hajszárítás pedig kizárva! – emelte fel pormanó tiltakozón a kezét. Vili megadóan legyintett: neki csak az számított, hogy a barátjáról lejöjjön az a ragacsos lötty.  – Boldogultok egyedül? – kérdezte két cimboráját, de a kéményseprű már húzta is maga után a pamacsot. Az ereszlakó vigyorogva nézett utánuk. Amikor becsukódott az ajtó, elismerően kacsintott Vilire: –  Ügyesen behúztad őket a csőbe!  *** A tágas fürdőszoba ablaka szerencsére elég fényt engedett be ahhoz, hogy látni lehessen már ezekben a korai órákban is. Miután beléptek a nyitva felejtett ajtón, a pormanó kérdőn meredt a seprűre: – Most hogyan tovább? – A zuhany túl veszélyes – mutatott a kéménylakó a tusolóra. A szőrgombóc egyetértően bólintott. – Remélem, nem a WC-re gondoltál – aggodalmaskodott. Társa megrázta a fejét: – Irány a mosdókagyló! Ugorj a hátamra! Rövid mászás következett, majd hamarosan a kagyló szélén egyensúlyoztak. – Remélem, nem esek bele – méregette a lefolyót a pormanó. – Nem fogsz, rács védi – nyugtatta meg a seprű, majd a perem mentén óvatosan a csaphoz araszolt. Szőrös barátja még mindig tétován álldogált. – Most énekelünk, vagy a lefolyókról diskurálunk? – türelmetlenkedett a kéménylakó. – Éneklünk – bólintott a manó. A seprű megmarkolta a csapot, és a következő pillanatban onnan lógott fejjel lefelé. Leugrott, majd a kagyló aljában felállt. – Fogalmam sincs, ez hogy fog segíteni a hangunkon – mormogta tanácstalanul, miközben a csapot nézegette. – Én hogy másszak le? – bosszankodott a pormanó. – Szerinted tornászbajnok vagyok? –  Csússz le! Úgy a legegyszerűbb. – Akkor kapj el! – A szőrgombóc a következő pillanatban már iramodott is lefelé. Sikeresen elgázolta barátját, így hamarosan egymáson elterülve feküdtek a kagyló aljában. A pormanó gyorsan felült. – Nem akarok sok időt itt tölteni, még a végén vizes leszek. Szerintem vágjuk bele minél hamarabb!  Hamarosan az egész fürdőszoba a ,,Cifra palotától'' visszhangzott. – Érzel valami javulást? – érdeklődött néhány perc múlva a seprű. – Szerintem ugyanolyan remekül éneklünk, mint a szobában – felelte magabiztosan a szőrgombóc. Barátja nem tűnt ennyire elégedettnek. – Lehet, hogy meg kellene nyitni? – töprengett a csapra mutatva. – Azt akarod, hogy vizesek legyünk? – háborodott fel a pormanó. – És tiszták?!  – Nem ártana! – hallottak meg ekkor egy ismeretlen, vékony hangot a fejük felett. Mire megnézhették volna, ki az, hideg vízsugár folyt a nyakukba. – Cifra manócska, vizes a nyaka – énekelte gúnyosan az a valaki, miközben még jobban megnyitotta a csapot, majd szélsebesen eliszkolt. A két barát döbbenten álldogált a kagylóban. Mire a kéménylakó felhúzta magát, és elzárta a vizet, az ismeretlen már sehol sem volt.  – Ez meg ki lehetett? – didergett a csapzott bundájú pormanó. – Fogalmam sincs – tárta szét a karját a seprű, miközben a bundájából csöpögő víz fekete csíkokat rajzolt a mosdókagylóra.