Demeter Éva   Hogy miért nem került ez a könyv a kezembe tizenéves koromban?! Objektíve persze azért, mert első magyar kiadása 1984-es. Pedig nagyon-nagyon élveztem volna, ahogy most is. Kezdem a negatív kritikával, de ennyi az összes: annyira semmitmondó a címe, hogy most sem figyeltem volna fel rá, ha nincs Székely András fülszövege. Általában nem szoktam az ajánlóban a cselekményt is rövidítetten megírni, most mégis kivételt tettem, hogy éreztessem: a cselekmény a varázsmesék sémáját követi, ami a zsigereinkben van, de mégis olyan újszerű meglátását kapjuk a jól ismert mesei fordulatoknak, amelyek nemcsak hogy mosolyt csalnak az arcunkra, de az olyasfajta rácsodálkozás élményét is adják, amelynek klasszikus példája Newton esete az almával. A kötetben két történet szerepel, melyek kapcsolódnak egymáshoz. Az első rész főszereplője Villó királyfi, akinek királyi ősei között az ismert meseszereplőket találjuk: például Hamupipőkét és Csipkerózsikát. Villó keresztelője hasonlóan zajlott, mint Csipkerózsikáé. A nagyon okos és szkeptikus királyné nem hívta meg a tündéreket az ünnepségre, egyszerűen azért, mert nem hitt bennük. De a tündérek megjelentek, hétmérföldes csizmát, varázsszőnyeget, láthatatlanná tévő süveget és hasonlókat ajándékoztak a csecsemőnek, és az utolsó még azt is kívánta: „légy te túlontúl okos.” Az is lett, és utálták emiatt, mert mindent mindenkinél jobban tudott és mindenbe beleütötte az orrát ezzel a nagy tudásával. Még két fiútestvére született, és amikor Mafláziát a tűzokádó sárkány fenyegette, a király Villót akarta a sárkány ellen küldeni. Villónak nemcsak lexikális tudása volt, hanem érvelni is kitűnően tudott: „Mindig a legidősebb fiút küldik el ilyen alkalmakkor, ez mindig rossz véget ér, s mindig a legkisebbik marad fölül. Küldje hát felséged rögtön Alfonzót (az volt a legkisebb), s ő nyomban elintézi a dolgot.” A sárkány Villó mindkét öccsét legyőzte, a király pedig haragjában teljes udvarával együtt egy távoli városba költözött. Villó megtalálta a varázstárgyakat és azok működni kezdtek. De csak akkor fogta fel azok erejét és kezdett hinni a tündérekben, amikor „hirtelen és oly mélyen szerelembe esett, mint a legostobább katonatiszt”. Szerelme tárgya a nagykövet lánya, Rozalinda, akinek megígérte: elhozza a tűzokádó sárkány szarvát és farkát, szobadísznek. Bár a varázseszközöket továbbra is használta, a tűzokádó sárkányt is az eszével győzte le, roppantul  logikusan gondolkodva. Mivel a nagykövet komornyikja bitorolta a sárkányölő címet és igényt tartott Maflázia trónjára, Villónak bizonyítania kellett, hogy őt illeti a trón. Sikerrel járt, elárulom, sőt, a két öccsét is megmentette, végül mindhárom királyfi egyszerre ülte meg a lakodalmát. Rozalinda kérése korántsem szokványos a nászútjukon: Villó kívánja azt bűvös sapkával a fején, hogy többé  ne legyen okosabb másoknál, mert akkor szeretni fogják. „Érted akármit”- válaszolja Villó. Hogy sikerül-e ezt Villónak teljesítenie vagy sem? Ezt csak akkor tudjátok meg, ha elolvassátok a könyvet. A második rész Rikárdó királyfi – aki Villó fia – kalandjait sorjázza. Rikárdó, apjával ellentétben, maximálisan a varázstárgyak erejére támaszkodik, ezért nem tanul jóformán semmit: minek például földrajzot tanulni, ha egyszer a bűvös szőnyeg pont oda röpíti, ahol lenni szeretne. Villó mégiscsak ráveszi Rikárdót, hogy tanuljon vívni, és olvasson. Rikárdó a harcos kalandok után a varázstudománnyal rendelkező Grizeldát veszi feleségül, aki rovar formájában elkíséri őt a kalandjaira és nem is egyszer menti meg az életét. Meglepő a befejezés is: az Oroszlán-kút bűvös vizét használva egyikük sem hal meg. „…meg vagyok győződve róla, hogy Mafláziának még ma is Villó a királya. Mert semmi szükség rá, hogy ilyen királyok valaha is meghaljanak.” Nem nevezném antifeminista hangnak, de mindenképpen érezni, hogy a szerző perspektíváját, amelyből a klasszikus varázsmeséket újraértelmezte, a feminizmus befolyásolta. Ez a néhány fenti idézet reményeim szerint szemlélteti ezt az újfajta látásmódot, a rácsodálkozást, és azt a nyelvi humort, ami Székely András szerint Göncz Árpád fordításának köszönhetően jobb, mint az angol eredeti. Akkor adjuk a kezébe a gyerekünknek ezt a könyvet, amikor már úgy érzi, ciki lenne, ha varázsmesét olvasna, de még nem ért meg arra, hogy megismerje, megtapasztalja ezen mesék gyógyító erejét. És olvassuk el mi magunk is! Állítom, hogy a szórakoztató olvasmányélményen túl még sok olvasó fejében gyúl ki a felismerés, hogy egyes fordulatokra például ő is gondolhatott volna… Forrás: Könyvmutatványosok