Pion István   A varázsló, aki a fénysebességgel közlekedő gyerekeket visszaviszi a lassú 1960-as évekbe És a gyerekek ezt még élvezik is. Fisch Gábor László meseregény-folyama, a Rapandi-sorozat már a harmadik részénél tart, és úgy tűnik, nem nagyon veszít lendületéből. Izé, lassúságából. Nem tudom, ki hogy van vele, de én speciel az egyik nagyapámat nem ismertem, a másik meg vadász volt, keveset beszélt, és bár mesélt vadásztörténeteket, ezekhez képest sokkal élénkebben él bennem az, hogy alig tizenéves koromban már biztos kézzel bántam a Slavia 631-essel, merthogy megtanított vele bánni, egészen jól lőttem célba. Ha ma, nagyjából húsz év elteltével használnom kellene egy légpuskát, nem jelentene gondot, bár a működése amúgy sem túl bonyolult. Gondolom, ha a másik nagyapám, aki iskolaigazgató volt, élt volna még, amikor én megszülettem, akkor vele valószínűleg egészen más elfoglaltságban állapodunk meg, attól is teljesen függetlenül, hogy imádtam lövöldözni. De ezt a kérdést igazából nincs értelme feszegetni, nem tudhatom, mit csináltunk volna, ha. Mindenesetre az egyszer nagyon is biztos, hogy a nagyszülőkkel tartalmasan vagy éppen tartalmatlanul eltöltött idő nagy mértékben befolyásolja emlékeink színét. Nekem, hiába volt ott a fegyver, elég meleggé tették ezt a színt, semmi hidegség. Valószínűleg Fisch Gábor László munkássága hasonlóan meleg színnel tölti majd el unokáinak emlékezetét, hiszen mindig felolvas nekik egy-egy részletet saját mesekönyveiből. És ha az még nem elég, hogy saját mesekönyv, olyat is felolvas nekik, ami még nem is igazán van kész: azért lövi el mégis történeteit a megjelenése előtt, hogy a könyvben aztán már ne maradjon olyan hiba, ami a gyerekeknek szemet szúr. Fisch legfőbb kritikusai tehát az unokái, és még csak nem is csupán az unokái, hanem a Fisch-sel rokonságban nem lévő, szintén olvasó gyerekek. Utóbbiaknak például rendszeresen küld előolvasásra meséket, hiszen egy gyerek szeme és füle másként lát és hall, mint egy felnőtté, és egyébként a logikai hibákat is kiszúrja. Ilyen boldog összeszedettséggel írja Fisch most már évek óta Rapandi cmű mesekönyv-sorozatát, amelyben minden évben egy könyv jelenik meg, és most már háromnál tartunk. A Magyar Naplónál megjelenő sorozat különlegessége leginkább az, hogy abban tényleg egy nagyapa mesél unokáinak arról, mi történt vele az ő gyermekkorában, ami esetünkben az 1960-as éveket jelenti. A főszereplő-elbeszélőt ugyan hivatalból nem azonosíthatjuk a Rapandi-könyvek szerzőjével, de ha nem vagyunk hivatalosak, akkor ezt minden további nélkül megtehetjük, ez elől Fisch sem zárkózik el. Ahogy a legtöbb író, ő is saját életéből táplálkozik. Az unokák pedig időközben nőnek, így a történetek az ő szintjüknek megfelelően, velük együtt változnak, s teszik ezt úgy, hogy mindeközben megmaradnak az 1960-as években. Ez azért különös vállalkozás, mert az a gyerekkorosztály, amelyik olvassa a Rapandi történeteit, már bőven a 21. században él, az okos telefonok korában, de talán annyira még nem nőttek bele, hogy ne tudnák nagyon is élvezni a sokkal lassabban zajló 20. századot, a számukra – és talán már számomra is ismeretlen – régi játékokat. Azért az almaleves, a krumplis tészta vagy a szilvás gombóc még nekem is ismerős. Meg azért az úgy általában mindenkinek az. Fisch nosztalgiából ment vissza az 1960-as évekbe, s ugyan nem tervezte ezt az utazást előre, de ha már elindult, és ha már az út kellemesnek és izgalmasnak és játékosnak mutatkozott, akkor teljesen jogosan nem látta értelmét visszafordulni. De most idézem a mesélőt a Rapandi-könyvek első részének hátuljáról, hogy érezzük egy kicsit a nyelv könnyen érthetőségét és szerethetőségét: „Kisgyermekkorában minden embernek van varázslója, akit elfelejtünk, mire felnőttek leszünk. Ez a varázsló mindenki más számára láthatatlan, csak a gyerekek látják. Segít, ha nagy baj van, vigaszt nyújt, ha kell, társaságot jelent a magányban, és végső esetben a varázserejét is használja az érdekünkben. Ezt onnan tudom, hogy nekem is volt varázslóm – ezüstköpenyes, hosszú süveges, cvikkeres, varázspálcás, olyan, mint a varázslós mesékben –, csak valami fura csoda folytán én máig emlékszem rá. Az enyémet Rapandinak hívták: ő segített át gyerekkorom sok nehézségén, buktatóján. Igazi barát volt. Olyannyira, hogy időnként ő kért tőlem segítséget. Ez a könyv is egy ilyen esetet mesél el. Barátaimmal egészen hihetetlen kalandban volt részünk, amikor egy hideg, havas télen segítettünk visszaszerezni a Vimpáci Madonnát. Hogy mi az? Hát az elveszett szobor! De ha elolvassátok ezt a könyvet, mindent megtudtok belőle. És főleg: megismeritek Rapandit!” Innen, nagyjából a gyerekek 9-10 éves korától indulunk, hogy aztán a varázspálca és a váci remete történetén, a második és a harmadik köteten át eljussunk a szereplők – és egyébként nagyjából az olvasók – 12-13 éves koráig. A könyvek szereplői között van négy fiú – Gabesz, Ferkó, Moly és Favi –, mindenféle csodás lények, és persze aztán képbe jön egy lány is, Bori, akinek személyével kéz a kézben jár a szerelem. Itt viszont akadt egy kis probléma: az író unokái számára ugyanaz az író és a mesélő, és a nagyapjuk a könyvek alapvető szereplőjeként vesz részt ebben a játékban, és bizony ő jön össze Borival. Az unokák ekkor közbeszóltak, mert nagyapjuk így egy olyan lányba lett szerelmes a mesében, aki nem az ő nagymamájuk. Úgyhogy Fisch Gábor Lászlónak cselekednie kellett, a harmadik kötetre elköszönt Boritól, és helyette megérkezett a nagymama, Györgyi. Szóval a kalandokkal teli mesefolyam most már nyugodtan folytatódhat tovább, ahogy az olvasók elvárják – és persze a nézők, akik Bányay Anna illusztrációival kapcsolatban először azt jegyezték meg, hogy a gyerekeknek a rajzokon nincs orruk és szájuk. Aztán mit ad Isten, a második részben már lett nekik. Ha minden ilyen könnyen menne… (3) Rapandi ​és a váci remete vissza a kiskamaszok rortozatához vissza a sorozathoz