Hugo Cabret a forgalmas párizsi vonatállomáson él, teljes titokban. Az árva kisfiú az épület rejtett járataiból felügyeli a pályaudvar óráinak működését. Ám amikor a sorsa, akárcsak az általa javítgatott fogaskerekek, összekapcsolódik egy könyvmoly kislány és a pályaudvar mogorva játékboltosának történetével, élete és legféltettebb titka is végzetes veszélybe kerül. Egy különös rajz, egy féltve őrzött jegyzetfüzet, egy ellopott kulcs, egy mechanikus ember és Hugo apjának rejtett üzenete szövevényes, megható és lenyűgöző kalandba sodorja mindhármukat.   "... a gépeknek soha nincsenek felesleges alkatrészei. Pontosan annyi, és olyan alkatrészük van, mint amennyi szükséges. Hogyha pedig a világ valóban egyetlen nagy gép, akkor szerintem nekem is van, valami céllal kellett a világra jönnöm."   Komoly filozófiai kérdés ez, amit a tizenéves Hugo Cabret megfogalmaz. Akkor vagyunk igazán boldogok, ha megtaláljuk helyünket a világban. Hugo élete nagyon nehezen kezdődik, elveszíti a szüleit, majd a bácsikáját is, és egyedül kell boldogulnia a hatalmas párizsi pályaudvaron. Nagybátyja volt a pályaudvari órák karbantartója, miután ő eltűnt, Hugo végzi a dolgát helyette. Néha lop egy kiflit, vagy tejet, de próbál becsületesen élni. Egyetlen vágy hajtja: meg szeretné javítani apja örökségét, egy gépembert, amit egy múzeum porosodó padlásán talált. Abban reménykedik, hogyha megjavítja, az majd az apja üzenetét írja le neki. A pályaudvari játékárustól lopkodja össze a mechanikus játékokat, hogy legyenek alkatrészei a munkához, ám egyszer az öreg játékárus fülön csípi. Vajon milyen súlyos titkot hordoz ez a különös ember?  Hugo megismerkedik a férfi unokahúgával, és együtt a titok nyomába erednek. A könyv öregje Georges Méliès, valódi, létező személy volt, de minden más a történetben Brian Selznik fikciója. Gyönyörű grafikák és régi fényképek szakítják meg a betűk folyamát, bizonyos jelenetek csak képen elevenednek meg. Komplex olvasást igényel tőlünk a könyv, más, mint egy képregény, és más, mint egy regény. A két oldalt betöltő grafikák érzelmeket tükröznek, filmszerűn pörögnek, csodálatosak. A címszereplő árva kisfiú, Hugo Cabret tulajdonképpen a paradicsomban él – ezt gondolhatja minden kisebb és nagyobb gyerek. Egy vasútállomáson lakik, ahol jönnek-mennek a gőzmozdonyok, ahol van egy csodálatos, mechanikus játékokat árusító játékbolt és egy varázslatos könyvekkel teli könyvkereskedés is. A kötet első oldalait végiglapozva először csak egy kisfiú képét látjuk, aki régimódi ruhában szalad keresztül a csupa üveg és acél, füst és oszlop állomáson. Aztán beszalad egy alagútba, majd ráközelít a rajzoló kamerája, amint bebújik egy kerek kovácsoltvas kapun vagy fedélen át egy nyílásba. Az első oldalak után a színfalak mögött találjuk magunkat, az állomásnak egy olyan részében, aminek létezését a mindennapi utas legfeljebb csak sejti. A történet 1931-ben, az első hangosfilmek térhódítása idején játszódik, amikor a némafilmkorszak történelemmé kezd válni. (Lásd erről még A némafilmes – The Artist szintén Oscar-sikerét.) A 20. századi Twist Oliver, az árva kis Hugo a Montparnasse pályaudvaron bujkálva él, közben pedig mozgásban tartja az állomás óráit, ügyelve pontosságukra is. Szülei halála óta részeges órásmester nagybátyja nevelte, aki egy napon eltűnt, Hugo pedig észrevétlenül a helyére állt. Egyetlen becses tulajdona egy mechanikus bábu, amit egy leégett múzeumból mentett ki. A bábu működésképtelen, ezért Hugo mozgó játékokat lopkod az állomás játékboltjából, hogy azok alkatrészeit felhasználva megjavítsa. A játékboltos egy kislányt nevel, Isabelle-t, akinek különleges kulcs lóg a nyakában, és aki barátságba keveredik Hugóval.  A történet második részében derül ki, hogy a játékboltos nem más, mint Mélies, az egykori legendás bűvész, illuzionista és filmrendező, aki – nemcsak ebben a könyvben, a valóságban is – az első világháború szörnyűségei közepette visszavonult, játékboltot nyitott és megkísérelte megsemmisíteni összes filmjét. Szerencsére a celluloidtekercsek egy része megmenekült, és ma – helyreállítva – a filmtörténet fontos része.   Vélemények a könyvről: "Minek oldalakon át olvasni arról, hogyan néz ki a Vaskapu a Dunán, ha mindezt egy perc alatt megnézhetem az interneten?” – kérdezik a mai fiatalok. A kötelező olvasmányokból ismert, hosszúra nyúló leírások helyett Selznick inkább rajzol. Amikor például Hugo a történet során először vonszol elő a rejtekéről egy nagy és súlyos tárgyat, a további részletekbe menő bemutatás helyett a következő lapon egyszer csak ott látjuk magunk előtt az automatát." (Széni Katalin) "A képek nem aláfestik, illusztrálják a mesét, hanem maguk is narratívát hoznak létre, amit a szerző megrajzolt, azt nem mesélte el, és amit elmesélt, az nincs megrajzolva. Képei kétoldalas ceruzarajzok, hol egészen közeli perspektívát mutatnak (kulcslyuk és két ujj), hol tágra nyitva a blendét egészen messzire tekinthetünk. Olyan magával ragadó világot teremt így Selznick, ami pillanatok alatt beszippantja az embert, közeli jó ismerőseink lesznek a szereplők, hiszen arcukat és tetteiket is egészen közelről figyelhetjük meg, mint a moziban ülő közönség, aki együtt sír és nevet a szereplőkkel. A könyv történetének egyik szála tisztelgés a mozi előtt, így magától értetődő, hogy filmvászonra került." (Edinger Katalin) Dunajcsik Mátyás, a könyv fordítója rámutatott: az 544 oldalas, 284 grafitrajzot felvonultató könyv nem tekinthető hagyományos regénynek, hiszen az illusztrációk egyenrangúak a szöveggel. “Olyan, mintha egy némafilm lenne könyvalakban” – vélekedett Dunajcsik Mátyás, kiemelve, hogy ez volt a korábban illusztrátorként dolgozó Brian Selznick első önálló könyve.    Brian Selznick 1966-ban született az amerikai New Jersey-ben. Első saját könyve, "A leleményes Hugo Cabret" megjelenése előtt többszörösen díjnyertes gyerekkönyv-illusztrátorként volt ismert hazájában. A könyv születéséről a következőket nyilatkozta: „Jó néhány évvel ezelőtt olvastam Gaby Wood "Edison estéje: a mechanikus élet kutatásának varázslatos története" című könyvét. Igaz történet volt egy felhúzható figurákból álló gyűjteményről, melyet egy párizsi múzeumnak adományozott a tulajdonosa. A gyűjtemény a múzeum beázott padlásán hevert évtizedeken keresztül, amíg végül ki kellett dobni az egészet. Én pedig elképzeltem egy kisfiút, aki megtalálja ezeket a törött, rozsdás szerkezeteket - így született meg Hugo és az ő története."   A leleményes Hugo Cabret-ért számos fontos díjat kapott, köztük a legjobb illusztrált amerikai gyerekkönyvnek járó Caldecott-érmet 2008-ban.