Tamás Zsuzsa: Definiálásra nem vállalkozom. Úgy vélem, a gyerekirodalomhoz sokféle aspektusból lehet közelíteni, és ahány aspektus, annyiféle szakmai szempontrendszernek kell megfelelni. Gombos Péter úgy gondolja, tartunk már ott, hogy legyen egy olyan tudományos szakfolyóirata a magyarországi gyerekirodalomnak, amely minden szempontból megfelel az ilyen műfajú lapok elvárásainak: független, anonim lektorokkal (legalább kettő tanulmányonként), elismert szakemberekből álló szerkesztőbizottsággal. Tehát ő az egyetemi képzések, a doktori iskolák irányából néz a gyerekirodalomra (és az általa elképzelt lap még csak nem is konkurálna a meglévő gyerekirodalmi fórumokkal). Nekem meg vesszőparipám, hogy írni egy gyerekkönyvről még nem kritika, feltenni pár kérdést egy gyerekkönyv szerzőjének még nem interjú (de ezt nyugodtan kiterjeszthetem könyvre és szerzőre „gyerek” nélkül). Ayhan Gökhan: Szakmaiságon elsősorban a mindenféle személyes érdeket és kapcsolatot kizáró, csak az adott műre koncentráló esztétikai állásfoglalást értem. Péter, hogy nézne ki szerinted egy szakmai folyóirat? Gombos Péter: A "szakmai" helyett inkább a "tudományos" jelzőt használnám. Olyan periodikát képzelek el, amely az MTA Nyelv- és Irodalomtudományok Osztálya által elismert, elfogadott lenne. Ehhez többek között jeles, minősített szakemberekből álló szerkesztőbizottság, illetve a tanulmányok bírálatához több anonim lektor kell. Ebben a folyóiratban publikálhatnának a terület már ismert szakemberei mellett a doktoranduszok is. A célközönség ezúttal persze nem a szülők-pedagógusok köre lenne, hanem a tudományos közeg. A gyermekirodalommal mélyebben foglalkozók, illetve azok az eredetileg más területeken publikálók, akik valami miatt e terület eredményeit is keresik. Azt gondolom, jelenleg nem telne meg havonta egy-egy lapszám, de évente kettő-négy igen. Gökhan? Ayhan Gökhan: Úgy képzelem el, mint a Helikon Irodalomtudományi Szemlét, csak ez a gyerekirodalmat kutatná tudományos alapokra helyezve. Folyamatosan lennének benne tanulmányok a gyerekirodalomról, és átfogó elemzések, alapos kritikák jelennének meg a gyerekirodalmi trendekről és jelenségekről, miközben egy szakmailag kifogásolhatatlan szerkesztőség döntene a beérkező kéziratok sorsáról. Az sem lenne baj, ha egy tudományos intézmény állna a lap mögött. Mennyire kell elválasztani a szakmai beszédet és a közönséghez való beszédet egymástól? Szekeres Nikoletta: Szerintem alapvetően fontos lenne az, hogy bár léteznek csak szakmai fórumok, ahol nyilván maga a beszédmód is kicsit más, de az nem jó, ha a közönségnek szóló "beszéd" sosem mozdulhat el az - általam egyébként kedvelt, de hamar megunható - személyes hangú ismertetők és ajánlók szintjéről. Én még elhiszem, hogy az olvasók megértik a kritikákat különösebb erőfeszítés nélkül, akkor is, ha abban esetleg a szakmaiság erősebben van jelen. Hiszen egy filmes kritikában is olvashatunk olyan szavakat, mint snitt, meg körsvenk, akkor miért kellene megijedni hasonló dolgoktól egy gyerek- és ifjúsági irodalmi kritikában? Természetesen általában maga a médium az, ami alapvetően meghatározza a cikk milyenségét, a Díványra nyilván más hangon írnak könyvekről, mint a prae.hu-ra vagy a Papírhajóra vagy az Üveghegyre vagy a Tiszatájra vagy a Könyvesblogra vagy a Magyar Nemzetbe vagy a HVG-be vagy az ÉS-be vagy a Magyart Narancsba. Felsorolás volt ez a teljesség igénye nélkül, de az említett online fórumokon viszonylag rendszeres gyerek- és ifjúsági irodalom kritika folyik, az offline-okban pedig néha megjelenik egy-egy írás. Ayhan Gökhan: Minőség szempontjából semennyire. Az okos emberek felállította kánon arra van, hogy irányt mutasson, ez a gyerekirodalomnál sincs másképp. Azért az nem a véletlen műve, hogy a hazai gyerekirodalom klasszikusai között azokat találjuk, akiket. (Az én kedvenceim: Bálint Ágnes, Szepes Mária, Balázs Béla, Gáli József, Páskándi Géza). De nem ajánlott, hogy a szakmai beszéd és a közönséghez való beszéd között áthidalhatatlan szakadék keletkezzen, mert az olyan végzetes problémát teremt, hogy az olvasó végül a saját orra után megy, ami tudjuk, nem mindig szerencsés. Ezért a szakmai beszéd homlokterében örökösen ott kell legyen a drága olvasó. Alaposan ismerve az osztrák rendszert (lassan hat éve vagyok a osztrák Gyerekkönyvintézet tagja) úgy látom, hogy bár ott is szerteágazó a gyerekirodalmi szcéna, egy központi mag mégis nagyon fontos. A különböző gyerekirodalommal foglalkozó területekről, tudományágakból delegált képviselet feladata pedig a szempontok összeegyeztetése. És ez egyáltalán nem lehetetlen vagy megvalósíthatatlan feladat. Tamás Zsuzsa: Amikor 2001-ben – tehát, kimondani is szörnyű, 16 éve! – előfizettem a Csodaceruzára, amely akkor még szülők és pedagógusok gyermekirodalmi folyóirata volt, betekintést nyerhettem egy épülő világba, amelynek része volt egy álom egy gyerekirodalmi intézetről. Azóta nemegyszer elhittem, hogy valóban lesz ilyen, és röviden összefoglalva: nem lett. Bizonyára nem volna lehetetlen feladat létrehozni egy efféle intézetet, de bevallom, én most jóval hitetlenebb vagyok, mint akár csak tíz éve voltam. Szerintem nagy szükség lenne a külföldi szakirodalom fordítására is. És mintha hiányoznának a megfelelő szakkifejezések is. Péter, neked nagyobb a rálátásod erre, mit gondolsz? Gombos Péter: A friss szakirodalom fordítása, illetve idézése, eredményeinek közlése nagyon fontos lenne. Minden tudományterületet a folyamatos szakmai diskurzus éltet. Ha nem olvassuk egymást, ha nincsenek építő viták, ha nem jelennek meg tudományos eredmények és reflexiók, akkor az a terület valójában nem élő. A terminológia minden tudományterületen nehézséget okozhat. Bizonyos szempontból ez igaz a gyermekirodalom elméletére is, de korántsem ezt látom a legfőbb problémának. Ugyanakkor a fentebb említett lehetséges tudományos folyóirat ezekre a felvetésekre jó válasz lenne... A szakfolyóirat elengedhetetlenül szükséges. De úgy gondolom, hogy a konkurencia is fontos, hiszen az egészséges versenyszellem mindenkinek jó. Érdemes lenne tisztázni, hogy mit is értünk bloggeren, blogfelületen, olvasón és „anyukákon”. Mi a különbség? Van különbség? Ayhan Gökhan: Az „anyukákat” én soha nem a rosszindulat és a lenézés szándékával használtam, tudtommal a szót is csak egyszer (ennyi erővel „apukákat” is mondhatnék), az elmúlt időszakban azonban nem tudtam nem észrevenni (mivel az Üveghegy gyerekirodalmi oldal szerkesztőjeként rengeteg gyerekkönyv megy át a kezemen, amiknek a nagy részét ki is szórom), hogy nagyon sok, a világot leegyszerűsítő, a szülő-gyerek univerzum élményanyagából dolgozó, a nyelvet a maga hétköznapiságában, alulexponáltan, sekélyes élőbeszédszerűségében használó és meghagyó, meseként feltüntetett szöveg lát napvilágot, és hát a szerzőjük, megint nem bántani akarok, mentsen Isten ettől, egyszerűen nem író, és attól még, hogy gyermeke van, hogy anyuka, apuka, nagypapa, még nem nyílik meg előtte jobban a gyerekek világa, a rózsaszín, szénhidrátban gazdag vattacukorköd viszont tombol erősen. (Én is írtam ilyen mesét, tombolt abban is, azóta szépen elsüllyesztettem).   A „gyermekmennyország”, ugye, saját gyerek nélkül is megismerhető, feltárható, átmenthető, lásd Kormos István vagy Csukás István műveit. Egy természetfilmes, aki hosszú ideig dolgozott Afrikában, mesélte nekem, hogy Rejtő Jenő Szahara-szövegei nem egyszer hitelesebbek, mint a nagy Afrika-kutatók egy-egy leírása. (P. Howard állítólag soha nem járt Afrikában). Bármilyen blog tud rendkívül színvonalas lenni, ha működik a minőség öncenzúrája, tehát a szerző nem él vissza a blog nyújtotta, elsőre jótékonynak tűnő, csalóka szabadsággal, és tesz közzé csillapíthatatlan közlési vágyában szinte bármit. Én örülnék a legjobban, ha a magyar gyerekirodalomnak is meglenne az a néhány sztárbloggere, aki, ha mond valamit, irányt mutat a gyerekkönyvek lassan átláthatatlan és mindenkit súlyosan maga alá temető rendszerében. Tamás Zsuzsa: „Gyerekirodalmi blog” hallatán két különböző dolog jut eszembe. Az egyiktől szomorú vagyok: úgy látom, mindig vannak, akik magas színvonalon foglalkoznának gyerekirodalommal, de megfelelő háttér, támogatás híján nem áll módjukban egy önálló oldalt működtetni, így vagy eleve blogként indulnak, vagy  megjelenési formáját tekintve ugyan nem blogot üzemeltetnek, de mondjuk nem (vagy alig) tudnak fizetni a szerzőiknek, stb. A szomorúságomat nyilván a támogatás hiánya okozza (ez egyébként egyáltalán nemcsak az anyagiak hiányát jelenti, hanem prioritásokat tükröz, egy egész értékrendet). Pontosan tudom, miről beszélek, hiszen annak idején nagy reményekkel indítottam útjára a prae.hu csapatának bizalmát élvezve a portál gyerekrovatát, és nem kisebb lelkesedéssel vetettem bele magam a Meseutca megálmodásába és működtetésébe – utóbbi megszűnt, és ha jól tudom, előbbit is jobbára a szerelem nevű üzemanyag hajtja, de javíts ki, ha tévedek. Sajnos valóban nagyon kevés állami támogatással működik a prae.hu portál. Másrészt, mivel a kritikaírásból nem lehet megélni (a gyerekirodalmat ne is említsük) nagyítóval kell keresni a gyerekirodalomra szakosodott, független kritikust, újságírót. Tamás Zsuzsa: Összefüggenek ezek a dolgok: valahol szintén a „támogatás hiánya” kategóriába tartozik, hogy aki (gyerek)könyvekről szeretne írni, annak általában muszáj valami mást is csinálnia, amiből meg is él. V isszatérve a blogokra: a másik jelenségtől inkább bosszankodni szoktam. Meglehet, régimódi vagyok, és mint ilyen, tévedek, de én hiszek a szerkesztőségekben, a szellemi műhelyekben, az együtt gondolkodás inspiráló (és jó értelemben korlátozó!) erejében. Szóval engem zavar, hogy boldog-boldogtalan blogot indít, és attól kezdve kritikusnak, irodalmárnak érzi magát. Gyerekirodalmi berkekben őket szokás leanyukázni, de a blogoszférában mindennek megtalálni az önjelölt szakértőjét. Ajánlom mindenki figyelmébe a South Park Kritikusok lázadása című (19. évad 4. rész) epizódját, ott éppenséggel mindenki étterem-kritikussá válik, de nem nehéz az irodalomra transzformálni a helyzetet... Megértem, ha a kiadók a Facebookon udvariasan örvendeznek a lelkes bloggerek figyelmének – Gábor Zsazsát parafrazálva: „Nem az a fontos, hogy igaz legyen, csak beszéljenek rólam. Az se baj, ha rosszul.” –, de hadd ragaszkodjak annyira a (definiálatlan) szakmaisághoz, hogy azt mondjam, engem nem tesznek boldoggá a könyvekről  szóló dilettáns szövegek. (Ugye nem kell leszögeznem, hogy nem minden bloggert tartok dilettánsnak?) A másik sarkalatos kérdés, a kiadó „neveli” az olvasót vagy az olvasó a kiadót? Melyik a jobb? Szekeres Nikoletta: Csodás lenne, ha a kiadó főszerkesztője, aki nyolc évvel ezelőtt még boldogan rohangált a bolognai könyvvásáron egyik standtól a másikig (értsd világméretű terepasztal, mert ott aztán tényleg találsz Kínától Olaszországon át Grönlandig mindenféle csemegét), és próbálta behozni Magyarországra a jobbnál jobb gyerekkönyveket, nem adta volna fel, és megpróbálta volna meghonosítani itthon például a picture bookot. Vagy nem akarna a szerzőjétől sorozatot minduntalan, vagy lenne egy stáb, aki megnyomná a könyvek marketingjét, mert bizony sokszor ezt itthon a szerzőnek kell felvállalnia. Közben a kiadó munkatársait nyomja a vezetés, hogy bizony pénzt kell csinálni, a közönség meg, akiket jobb esetben a stáb – egy darabig – lelkesen és elhivatottan igyekszik nyitottá tenni, tömegét tekintve érzéketlen az újításokra. Talán ott látom az egyik gyenge pontot nálunk, hogy a kulturáltság foka, mértéke, milyensége az évszázadok alatt nem mutat egységes fejlődést, ami bizonyos európai országokban természetes és egyértelmű, az nálunk még mindig idegen és értetlenséget okoz. Nézz meg egy francia filmet, nemrég játszottak egyet a mozikban Az eljövendő napok címmel. Egy filozófus tanárnő lelki drámáját láthatjuk, furcsa módon engem nem is ez fogott meg a legjobban (lehet, mert ez a része nem volt valami erős), de egyszerűen szomjaztam arra a környezetre, ami ezt a nőt, annak ellenére, hogy élete egyik legszörnyűbb periódusában van, körülveszi. Vitaórákat rendez a fűben a diákjaival, a kultúra élő és szükséges dolog ebben a világban, ahol amúgy szintén opálosodik a múlt fénye, változnak a dolgok, mert a nő küzd a kiadóval, amely egy filozófiai sorozatot ad ki, és a kiadó új vezetői keményen hajtanak arra, hogyan lehetne populárisabb, eladhatóbb a termék. Mikor jelenik meg ma egy magyar filmben mellékszálként az, hogy anyámék megírták a Mesebeszéd című tanulmánykötetet, és milyen gondok, nehézségek merültek fel a szerkesztés során? Ha nincs erre igény, hogyan tarthatunk ott, hogy újra kellett nyomni egy tanulmánykötetet? Talán nem egymást kellene először nevelni, hanem saját magunkat - ami tény, hogy energia és fáradság -, hogy aztán legyen később kit nevelni kinek. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy efféle környezetben élek, talán ezért is olyan fájó a különbség, ha hazajövök... A legutolsó gyerekirodalomról való beszélgetésben Niki így fogalmazott: „zárványok vannak, erős és jó zárványok akár, de ebből csak ritkán tud kitörni a gyerek- és ifjúsági irodalom...” A magam részéről nagyon pontosnak tartom ezt a mondatot. Azt is gondolom, hogy a legelső feladat egy kapcsolati háló létrehozása lenne. Mert a sejtek már megvannak, csak az információáramlás nem működik. Mit gondolsz, Zsuzsa? Tamás Zsuzsa: Ritkán tudunk kitörni: mármint hogy mindannyiunkra jellemző, hogy nem látunk túl a magunk körein. 2015-ben, a Magyar Gyerekkönyv Fórum (HUBBY) megalakulásakor úgy éreztem, igenis össze tud fogni ez a szakma, tud egyet akarni, felülemelkedni. Volt egy kegyelmi pillanat, aztán ezt a szép pillanatot is ilyen-olyan jogi hercehurcák követték. Nem akarok senkit megbántani, az előbb mondottakban is az „igenis”-en volt a hangsúly! És mondom mindezt úgy, hogy akkor például a pár hónapos második kislányom mellől szöktem el a PIM-be, vagyis az én „köreim” már jócskán beszűkültek, mára pedig (több mint 6 éve elsősorban gyerekezve) szinte teljesen kör(ök)ön kívül érzem magam. Niki, mi hívta életre a HUBBY-t, és hogyan kapcsolódtok az előző szervezethez? Szekeres Nikoletta: A HUBBY-t részemről a kétségbeesés hívta életre, az, hogy a lelkiismeretes Békés Pál halála után az előző egyesület nem csinált semmit, és közben a magyar IBBY-nek nevezte magát, pedig kitették az IBBY-ből, mert nem fizetett tagdíjat. Aztán még az is, hogy míg mindenféle egyéb helyekre is betagozódtak az egyesület vezetői, addig én nagyon szerettem volna egy viszonylag független entitást, amelyet az állam a benyújtott pályázatok alapján támogasson, mert rengeteg dolog van a gyerek- és ifjúsági irodalom körül Magyarországon, úgyhogy jó, ha van egy egyesület, ami tényleg foglalkozik ezzel. Ez a válasz személyes része volt. Hogy miért még? Mert szeretnénk külföldön bemutatni a magyar könyveket, mert szeretnénk, ha lennének itthon könyvdíjak, mert szeretnénk izgalmas projekteket csinálni, amelyek elviszik a közönséghez is a könyveket, és amelyek a szakmaiságot is erősítik. Arra már rég rájöttem, hogy nem fogunk mindenkinek megfelelni, és hogy az emberekben kevés megértés és türelem van, például nehezen vette be a tagok gyomra, hogy a bíróság háromszor dobta vissza az alapítási kérelmünket. De végre, mi is működhetünk egyesületként, az IBBY magyarországi tagozataként, és aki felmegy a blogunkra, láthatja, nem unatkozunk. Elég sok munka van ezzel, úgyhogy arra bíztatok mindenkit, hogy lépjen be. Nem rossz látni, amikor újra van stand Bolognában, és ott vannak a magyar könyvek. Csak ne felejtsék el a kiadók kirakni a könyveinket! Az elnökségnek is fel kellett nőnie a szerephez, és ki kellett találnunk a működési elveket, a gyakorlatban is. Szerintem megindultunk, és ez engem nagy boldogsággal tölt el, mert sok munka van benne. Igen, az Év Gyerekkönyve díj kiosztása idén kifejezetten példaértékű volt több szempontból. Adja magát a kérdés, hogy mi volt az, amit mindenképp meg kellett teremteni vagy teljesen új alapokra kellett helyezni? Szekeres Nikoletta: Nem tudom, én nem szeretném már a múlt viszonylatában értékelni a HUBBY-t, mert a létrejötte lehet, hogy valaminek az ellenében történt, de azóta sok mindent elértünk. A Békés Pál-i hagyományt tartom követendőnek, kiszélesítve a feljebb már felsorolt dolgokkal. Rengeteg tanulnivalónk van egy egyesület működéséről is. Gondolom, nagy titkot nem árulok el azzal, hogy a minőségi könyvek, a szakmaiság, az egyesület egészséges működésének biztosítása, és majdan egy szakmai érdekképviselet is a céljaink között szerepel. Mi az, amit várnál egy gyerekirodalmi intézettől, Péter? Gombos Péter: Attól függ, kik vezetik, kik a tagjai. Ha a területtel tudományos szempontból foglalkozók, akkor az említett folyóirat kiadója is lehetne az intézet. De mindenképpen koordinálná, szervezné a szakmai események, konferenciák egy részét. Ahogy például a népmeseügyben szinte megkerülhetetlen a Hagyományok Háza, úgy ez az intézet is betölthetne hasonló szerepet. Összefoghatna kutatásokat, pályázatokat írna ki.  Nyilván emellett fontos lenne az is, hogy írókkal, illusztrációkkal, kiadókkal tartson kapcsolatot. De ne  kizárólag az egyik rész legyen a tevékenysége. Péter, te a gyerekirodalom két nagy területét ismered kiválóan. Mennyire látod átjárhatónak a különböző területeket? És itt most nem csak az olvasóvá nevelés (HUNRA) és az egyetemi képzés (a gyerekirodalom elmélete) az, amikre gondolok. Gombos Péter: Az olvasáspedagógia és a gyermekirodalom elvileg két különböző terület, gyakorlatilag persze össze-összekapcsolódik. Mindazonáltal mindkét területnek van elméleti alapja, terminológiája, szakirodalma, és nem feltétlenül ugyanazok foglalkoznak a két témával. Nálam ez szerencsésen összekapcsolódott, de nagy sikerként könyvelem el, hogy például a leendő tanítók Kaposváron külön tanulnak gyermekirodalmat, illetve olvasáspedagógiát. Szerintem nem baj, ha megmarad a diszjunkció, de az alkalmi összekapcsolódást is természetesnek kell venni. Sok más terület így van még. A young adult és a csecsemőkönyvek két külön világ, nem nagyon van átjárás. Vagy ott vannak a képeskönyvek, amelyek alig vagy egyáltalán nem tartalmaznak szöveget. Számomra izgalmas kérdés például, hogy ezek a kötetek berakhatók-e ugyanabba a "dobozba" (nevezhetjük ezt 'gyermekirodalomnak'), mint Weöres Sándor vagy Varró Dániel versei vagy épp a mesék. És nem a minőség, hanem a jelleg miatt. Lehet valami 'irodalom' szöveg nélkül? És ha van szöveg, de alig? Hol a határ? Nekem sincsenek válaszaim, de szerintem ez például egy izgalmas elméleti kérdés. Hogyan viszonyulnak a magyar irodalmi szervezetek egymáshoz? (Mennyire integrálódnak, lehetséges-e, kell-e egyáltalán?) Szekeres Nikoletta: Szeretném felderíteni az egyetemek és főiskolák karain található gyerek- és ifjúsági irodalmi oktatás színtereit, velük a Plüssre tervezünk egy interjú sorozatot is, és olyan konferenciát szervezni majd, ahol az ország mindenféle felsőoktatási intézményéből érkeznek az előadók. Most zárványok vannak, amelyek mind az önmeghatározásban, mind a mások meghatározásában csak tapogatóznak, ennek köszönhetően rengeteg a sértődés, illetve a paranoia. Persze, hogy fontos a különféle szakmai bázisok találkozása, de a működésüknek nem elengedhetetlen feltétele. Biztos, hogy minden jobb lenne, ha sokkal nyitottabbak lennénk egymásra, és megfelelően tájékozódnánk a különféle kezdeményezésekről. A legfőbb jó pedig az lenne, ha az emberek nem veszítenék el a humorérzéküket. Tamás Zsuzsa fotóit: Belicza László Gábor készítette Ayhan Gökhan fotóját Bach Máté készítette Németh Eszter fotóját Halmai Sylvia készíte Forrás: prae.hu