A szerelem – főleg a legelső – a legszebb érzés, amit az ember átélhet. A remegés a gyomorban, a lopva váltott pillantások utáni vágyódás, a szédelgés, a sóhajtozás és a dalra fakadás ugyanolyan normálissá válnak, mint egy átlagos napon a jóllakottság, a fáradtság vagy a szomjúság. Ilyenkor azt akarod, hogy megálljon az idő és örökké tartson a határtalan boldogság, amelynek részese vagy, és nem tudod elképzelni, hogy ez a szerelem valaha is véget érjen. – Bánáti Anna ajánlója. Bart Moeyaert tizenhét évesen kezdte írni a Duett hamis hangokra című regényét a szintén tizenéves Lander és Liselot szerelméről. Kissé sztereotip módon indul a könyv: Liselot új lányként kerül Lander iskolájába, és egyből kinézi őt a balhéiról elhíresült Alex bandája, ám Lander kiáll mellette. Azt soha nem fogom megérteni, hogy miért van minden új lány az iskolában-jellegű könyvben vagy filmben az, hogy az új tanuló a nap felénél lévő tanóra közepén esik be a terembe az igazgatóhelyettes kíséretében, mindenesetre mind Liselot, mind Lander másfeledik pillantásra szerelembe esik. Azt várnánk, hogy a könyv arról szól majd, hogy hogyan kerülgetik egymást, hogyan féltékenykednek, és milyen akadályok gördülnek eléjük, míg végül valóban össze nem jönnek; azonban a két kamasz kissé váratlanul ugyan, de viszonylag hamar járni kezd, így a könyv nagy része arról szól, hogy valóban mennyire csodálatos és meghatározó az első szerelem, és hogy milyen meglepő dolgokat tud kiváltani az emberből ez az érzés. Hogy amikor órán rajtakapnak titeket levelezés közben, még örültök is a büntetésnek, amennyiben az azt jelenti, hogy le kell írjátok ötszázszor a másik nevét. Hogy azt a három percet sem bírod ki a nélküle, amíg az vécére megy. Hogy amikor a fiú, akibe szerelmes vagy, eljátssza a színdarabban, hogy meghal, és sokkot kapsz, és azt hiszed, tényleg megtörtént, amit a színpadon láttál. Lander és Liselot minden idejüket együtt töltik: együtt tanulnak, együtt sétálnak a karácsonyi vásárban, és amikor éppen kétségbeesnek, hogy mihez kezdenek egymás nélkül azalatt a pár nap alatt, amíg Lander a színjátszó csoporttal körúton van, Liselot lehetőséget kap arra, hogy ő is beszálljon a darabba, méghozzá Lander feleségének szerepében. A belgiumi úton átszöknek egymás szobájába, nézik egymást, ahogy alszanak, hideg sült krumplit rágcsálnak és megtörténik az első óvatos érintés – ez talán az egyetlen felesleges rész a könyvben, mert semmi következménye nem lesz, és visszautalás sem történik rá. Lander és Liselot felváltva mesélik el szerelmük alakulását, így mindkettejük érzelmeinek formálódását végigkövethetjük. Ez az első veszekedésük alkalmával éleződik ki a leginkább, hiszen mindkettejük álláspontját pontosan megértjük. Ekkor láthatjuk, hogy a tökéletesnek hitt szerelem nem feltétlenül az, mert éppen az váltja ki a veszekedést, hogy folyton együtt akarnak lenni (ami bizonyos szint felett nem biztos, hogy egészséges egyébként). Liselot megharagszik Landerre, amiért az későn jelentkezik az esti bulinak helyszínt adó tornaterem díszítésére, így a fiú helyett két másik osztálytársával kell elvégeznie a különmunkát. A lány mérge nem enyhül, elkezd a díszítés során megismert idősebb iskolatársaival lógni, így velük megy el a buliba is, ahol veszekedni és féltékenykedni kezdenek, Liselot pedig Landert faképnél hagyva lelép egy autó elé. Az, hogy valaki egy ilyen semmiségen ennyire felszívja magát, eléggé hiteltelennek tűnik; ugyanakkor pont ez a pillanatnyi gyerekes szeszélység teszi annyira tragikussá az ezután következő eseményeket: azt, hogy Liselot lebénul mindkét lábára, és Lander eleinte kitartóan látogatja a kórházban, de végül nem bírja tovább és szakít vele. A könyv vége nyitva marad, néhány egymás nélkül eltöltött hónap után a két fiatal újra találkozik, és Liselot megint csatlakozik a színjátszó csoporthoz, ugyanakkor egyértelmű happy endről természetesen (és szerencsére) nem beszélhetünk. A szerelem a legpusztítóbb érzés, amit az ember átélhet. A kezdeti szirupos imádatot hirtelen felváltja a kegyetlen valóság, hiszen egy olyan helyzetet kell kamaszként kezelniük, amelyben a felnőttek sem mindig tudnak megfelelően helytállni. Előbb-utóbb minden szerelemben adódnak olyan szituációk, amikor tényleg ki kell tartani a rosszban is, ugyanakkor felmerül a kérdés, hogy hol van a határ. Mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy meddig és mennyit hajlandó feláldozni a saját boldogságából a másik boldogsága érdekében. Van, aki lelkiismereti kérdést csinál ebből, és küzd a másikért a végsőkig; de néha jobb elengedni egymást, mert az őszinte boldogsághoz mindenkinek joga van.