– Anya, a lovat nem kell megitatni? – kérdezi Janó. – A lovat? – csodálkozik anya. – Miféle lovat – Hát a Mikulás lovát – feleli Janó. – Mégis kiteszem a cipőm ma este. Répával együtt. De mi van, ha a ló szomjas? – Nyugodtan kikészíthetsz neki egy vödör vizet – mondja anya. Janó így is tesz. – Az meg minek? – kérdi Janka, amikor belép a szobába. – A lónak – feleli Janó büszkén. Hiszen a vödör víz az ő ötlete volt. – A ló nem tud mit kezdeni vele – vitatkozik Janka. – Nem ő mászik le a kéményen. Anya azt mondja, hogy a Krampusz ereszkedik le a kéménykürtőn. Ő viszi el a répát meg a szénát a cipőkből. A vizesvödröt nem tudja magával vinni! – Az én anyukám meg azt mondja, hogy a lónak bizony vízre van szüksége! – erősködik Janó. – Na jó, a te dolgod. De én egy szót sem hiszek belőle. Janó dúl-fúl, de ott hagyja a vizesvödröt. Másnap reggel egy mézeskalács-figurát talál a cipőjében. Meg egy aprócska vonatot. A répa eltűnt. Meg a víz is. A vödör üres. – Na látod! – kiált fel Janó. És nézd csak, a vödör alján egy levél lapul. Az áll benne: Kedves Janó. Köszönjük a vizet. A ló éppen szomjas volt. Nem ment könnyen, de egy locsolócsővel kiszivattyúztuk a vödörből. Viszlát: Krampusz. Anya felolvassa a levelet. Janó dermedten hallgatja. Azonnal Jankához rohan a levéllel. – Nézd! Nézd csak! – rikoltozza. Janka sem tud még olvasni. Janka mamája azonban felolvassa. – A ló tehát megitta a vizet – nyugtázza. – Nos, Janka, ma este mi is megitatjuk! Janka most már belátja, hogy Janónak igaza volt. Sál a Mikulásnak Janka azt kérdezi: – A Mikulásnak december ötödikén van a születésnapja? – Igen, akkor – feleli anya. – És nem kap semmit? – Nem – mondja anya. – Semmit sem kap. Ő csak ajándékoz, de nem kap semmit. – Fura, nem? – jegyzi meg Janka. – Ő maga szeretné így – mondja anya. – De ez olyan szomorú! Én szeretném megajándékozni. – Rendben. Mit szeretnél adni neki? – Horgolok neki egy sálat – feleli Janka. – Akkor bizony sietned kell – mondja anya –, különben nem lesz kész. Janka azonban nagyon gyorsan tud horgolni. Hatalmas hurkokkal készíti a sálat. Egy óra múlva el is készül vele.   – Nézd! – mutatja. – Szép, ugye? – Ez a sálacska nagyon pici – állapítja meg anya. – Igen – feleli Janka. – De szép sárga. – Nagyon-nagyon-nagyon aprócska sál – mondja anya. – Szerintem nem éri körbe a nyakát. De kedves tőled. Beletesszük a cipődbe. És írunk hozzá egy levelet. Hogy te magad horgoltad. És hogy ez egy sál. Nehogy a ló azt higgye, valami ennivaló! Így is tesznek. Másnap reggel Janka levelet talál a cipőjében. Az áll benne: Kedves Janka! Milyen szépen tudsz horgolni! A sálacska nem éri körbe a nyakamat, viszont jó lesz a szakállamra. Amikor nyakat mosok. Minden jót, Mikulás. – Hogyan? Amikor nyakat mos? – kérdezi Janka. – Szerintem sosem tudta ilyen jól megmosni a nyakát. Ott lógott előtte a szakálla. Most meg összeköti. A te kis sáladdal – magyarázza anya. – Tényleg! – csodálkozik rá Janka. És nagyon büszke magára.