|
Volt egyszer egy kis denevér, akit Demeternek hívtak, és aki nem akart denevér lenni. Egy padláson élt a testvéreivel, unokatestvéreivel és távolabbi rokonaival, egy vidám és állandóan morajló denevérkolóniában.
Reggelenként a kis denevérgyerekek lökdösődve elhelyezkedtek a szelemenfán, és fejjel lefelé lógva, puha kis szárnyaikba burkolózva várták az esti, akarom mondani, a reggeli mesét. Tudnotok kell, hogy a denevérek nappal alszanak, így nekik, a denevérifjaknak a hajnal első sugarai jelentették a lefekvés idejét.
Debóra néni, a legidősebb denevérasszonyság ilyenkor odaszállt a lurkókhoz, és megkérdezte tőlük:
– Na, meséljek nektek valamit?
A denevérgyerekek kórusban feleltek:
– Mesélj!
– Félelmeteset? – kérdezte mosolyogva Debóra néni.
– Igen!
– Ijesztőt, olyat, ami a fényes napvilágon játszódik?
– Igen, de ne véreset!
Ezzel aztán elindult a mese, és mire befejeződött, a kicsik rendre el is aludtak, a kis Demetert kivéve. Demeter teljes erőből nyitva tartotta a szemét, és amikor minden elcsendesedett körülötte, ő szépen kiröppent a padlásablakon, hogy körbenézzen a kinti, ébredező világban. Lenyűgözték a kék fellegek, a tetőcserepeken megcsillanó napsugár, az odalent gördülő autók, és legfőképpen a madarak. Ámulva figyelte, amint a fák ágaira telepedve hosszú trillába fognak, és egymásnak felelgetve hasítják szárnyaikkal az eget. Az egyik környékbeli kertben valaki madáretetőt függesztett egy ágra. A kis denevér vágyakozva bámulta, amint a madarak leereszkedtek, és felcsipegették csőrükkel a magokat. Belesajdult a szíve a vágyakozásba, hogy neki nincs csőre, nincs tarka tollazata. Egy alkalommal, hajnalban, amikor senki sem látta, nekirugaszkodott a levegőnek, felcsippentett néhány napraforgómagot, aztán a nagy fénytől elvakulva, szédelegve navigált vissza a padlásablakhoz. A mag rossz ízű volt, de ez sem tántorította el, mert addigra a lelkében fészket vert a vágy.
Nem akarok többé denevér lenni! – gondolta elkeseredetten.
Onnantól kezdve minden áldott nap a szökés tervén gondolkodott, ezt forgatta a fejében. Egy szép napon aztán, amikor Debóra néni ismét mesélni kezdett a többieknek, a mi Demeterünk észrevétlenül kiröppent a tetőre. Nagy reggeli fényesség fogadta, szinte hasogatta szemét a szikrázó napsütés. Bent a padláson a nagyok mindig azt tanították nekik, hogy ultrahanggal kell tájékozódniuk, de Demeter úgy döntött, ő mától igenis madár lesz, és a szemét fogja használni. Legelőször is elröpült addig a fáig, ahol a madáretető volt kifüggesztve. Tudta az utat, hiszen járt már itt egyszer, igaz, akkor nem ültek madarak az ágakon. Most éppen reggeli ideje volt, és a meggyvágók, cinkék, zöldikék rémülten, tollukat borzolva rebbentek szét a különös, fekete szárnyú lény láttán.
– Sziasztok, én is madár vagyok! – kiabálta Demeter, de a madarak csak kacagtak rajta. Na, majd én megmutatom nektek, ki az igazi madár – futotta el a méreg Demetert. Szemeit tágra nyitva kinézte magának a következő repülési célpontot, az újságosbódé csúcsos tetejét. Igaz, alig látott, de a szárnyaiban érezte az erőt és a lendületet. Nekivágott a tágas, szelektől fodros levegőnek.
Hatalmas ütést érzett, olyan keményet, mintha a padlás falának ütközött volna. Egy lámpaoszlop tövében tért magához, a piszkos aszfalton. A szárnya sajgott, a feje zúgott. Cipőket látott, hatalmas lények jöttek-mentek körülötte a járdán. Az úttesten pedig, alig egy méterre az oszloptól, lefékezett egy zajos, olajszagot árasztó busz. Demeter arrébb szeretett volna kúszni, de mozdulni sem tudott.
Egyszer csak egy arcot látott meg maga előtt, és két kék, kíváncsi szemet. Egy kisfiú bámult rá közvetlen közelről.
– Nahát – mondta neki a kisfiú –, te megsérültél! Szegény kis madárka, na várj csak, hazaviszlek! – azzal óvatosan felemelte Demetert, és belefektette a pulóverébe. Puha, meleg pulcsi volt, nem vitás, Demeter azonban aggódott kissé, hogy hová viszi őt ez a hatalmas gyerek.
Otthon a kisfiú kicsit magára hagyta őt, mert ki kellett másznia keresgélni a házuk padlására.
Padlás – hasított Demeter lelkébe a szó, és szomorúan gondolt vissza az ő padlásukra, ami elérhetetlenül messze került tőle.
A kisfiú közben visszatért, és egy rég halott kanárimadár kalitkáját lóbálta a kezében. A kalitkát letörölgette, megtisztította, aztán magokat szórt az aljába egy kis tálkába.
– Itt jó helyed lesz – mosolygott Demeterre.
Demeter kissé kelletlenül bemászott a kalitkába, és csak akkor kezdte kicsit jobban érezni magát, amikor este a kisfiú, ahogy egykor a kis kanárimadarat, őt is letakarta egy sötét ronggyal.
A kalitkában végre kellemes sötét lett, ám Demeter még mindig éhes volt. A magokat nem bírta megenni.
Reggel a kisfiú ismét szemügyre vette új barátját.
– Hát te nem ettél egy falatot sem! – fakadt ki aggódva. – És különben is, nagyon furcsa madár vagy te – és a kalitkába nyúlva megsimogatta Demeter még mindig sajgó szárnyait.
– Finom, redős, puha szárnyacskád van, de nincsen csőröd. És nem hallottalak csicseregni sem – tűnődött a kisfiú.
– Nem vagyok madár! Én denevér vagyok! Denevér! Denevér! – kiabálta Demeter nekikeseredve.
A kisfiú szeme elkerekedett! – Egy igazi denevér! Ó, hát ez csodálatos!
Rögtön lefényképezte a hunyorgó kis állatot, és elküldte a barátainak a képet. Délután sorban érkeztek látogatóba a kíváncsi osztálytársak. Az egyik legyecskét hozott, a másik egy könyvet
a denevérekről, a harmadik jó tanácsot. Ültek a kalitka körül, törték a fejüket, míg végül arra jutottak, hogy a legjobb volna szépen hazavinni Demetert.
– Meg tudod mutatni, hol laksz? – kérdezték tőle.
Demeter szomorúan rázta a fejecskéjét. Mindössze arra emlékezett, hogy egy nagy, tágas padlástérben volt a kolóniájuk, és a padlásablakon át egy nagy kertre lehetett látni, ahol madáretető lógott a fán.
– Ha visszaviszlek a lámpaoszlopig, ahol találtalak, onnan hazatalálsz a padlásotokra? – kérdezte a kisfiú.
Demeter bizonytalanul bólintott.
Délután hat volt, mire a gyerekcsapat a lámpaoszlophoz ért. Még mindig nagy volt a forgalom, de szerencsére már közeledett az alkony, így Demeter sokkal jobban tudott tájékozódni, mint a nagy nappali fényességben, és nem is érezte olyan fáradtnak magát. A gyerekek a magasba tartották, és biztatták, hogy repüljön. Demeter forgolódott kicsit, csapkodott a szárnyaival, és próbálta bemérni, merrefelé esik az újságosbódé, amelyiknek a tetejére annak idején annyira szeretett volna eljutni. Ahogy így forgolódott, látta, hogy a járdán kíváncsi verebek és kotnyeles galambok figyelik, miben mesterkedik ez a csapat gyerek, de senki ügyet se vet rájuk. Mindenki csak vele foglalkozott, vele, a kis denevérrel!
Szívét hála és büszkeség töltötte el. Még egyszer rápillantott a kisfiúra, aztán a levegőbe emelkedett. Egyenesen a padlásablakig szállt, ahonnan kiszűrődött a régi, ismerős morajlás. Demeter beröppent, és elhelyezkedett a többiek mellett a szelemenfán, mintha ő is éppen most ébredezne a hosszú, nappali álom után.
Később aztán mindent szépen elmesélt a társainak, akik hitetlenkedve, nevetve hallgatták a kalandot.
De mindez régen történt már, azóta újabb denevérnemzedék nőtt fel azon a tágas, sötét padláson. Most is van egy öreg denevérasszonyság, aki reggelente megkérdezi a fejjel lefelé lógó, szárnyukba burkolódzó kicsiket, hogy miről meséljen nekik elalvás előtt. A kicsik fészkelődnek, aztán azt válaszolják vékony kis ultrahangjukon:
– Mesélj nekünk a kis denevérről, aki madár akart lenni!
A vízisiklók királya
(részlet)
Augusztus volt, Lili a strandon üldögált szüleivel. Egészen addig a vízben hancúrozott, de már nem volt kedve visszamenni.
A nagyfiúk a parti kövek között mászkáltak, és összefogdosták a vízisiklókat. Amikor elkaptak egyet, a magasba tartották, és riogatták a menekülő lányokat. Közben azt kiabálták, hogy kígyó, kígyó, a szerencsétlen kis állat meg rémülten vergődött a kezükben.
Lili felállt, megfordult, hogy az anyukája újra bekenhesse krémmel a hátát. Ahogy a víz felé nézett, észrevette, hogy a nagyfiúk eltávolodtak a parton, és messzebb a mólónál keresgélnek. A fedeles műanyagdobozt, amelybe a siklókat zárták, ott hagyták a betonszegélyen.
Lili villámgyorsan döntött. Odaszaladt a dobozhoz, felnyitotta a fedőt, és a már kábult állatokat visszaöntötte a tóba. A fedőt rázárta az üres dobozra. A siklók hamar erőre kaptak a vízben és elmenekültek. Lili pedig visszaült a törölközőre.
Amikor a fiúk vissszatértek, elképedve látták, hogy a dobozuk üres, de senkit nem találtak, akit gyanúsíthattak volna. Nézelődtek, aztán mérgesen megvonták a vállukat.
Később Lili faarccal lesétált a partra. A srácok abbahagyták a siklóvadászatot, hiszen zsákmányuknak nyoma veszett, inkább labdáztak. Lili letelepedett a szegélyre, és belelógatta a lábát a vízbe. Ahogy így üldögélt, egyszer csak egy gyönyörű, aranyló fejű sikló jelent meg a lábfeje mellett a sziklán.
- Menekülj, te buta, még mindig itt vannak! - mondta neki Lili a fiúk felé intve a fejével.
A sikló még kijjebb emelkedett a vízből, és emberi hangon, halkan válaszolt:
- Nincs mitől félnem, mert én a siklók királya vagyok. Köszönöm neked, hogy segítettél bajba jutott testvéreimnek. A jóságodért cserébe hoztam neked valamit.
Lili lenézett a kövek közé, és látta, hogy a sikló a fejélvel egy ütött-kopott, rozsdás mobiltelefont lökdös ki a lapos kőre. A telefon rozsdás volt, valaki nagyon régen ejthette a vízbe. Lili még mindig nem akarta elhinni, hogy a sikló beszél, ezért lehajolt, hogy belehallgasson a mobilba, hátha onnan jön a hang.
A kígyó folytatta:
- Nem tudsz rajra emberekkel telefonálni, meg se próbáld! De ha víz közelébe tartod, a hanghullámok eljutnak majd hozzám, a sikókirályhoz, és bárhol légy is, rögtön a segítségedre sietek - azzal eltűnt a vízben, mintha ott sem lett volna..
Tóth Krisztina meseszép története arra tanítja kis olvasóját, hogy különbséget tudjon tenni az apró kellemetlenség és a komolyabb probléma között.
Ebben segít a Balatonból előbukkanó siklókirály, aki a „Jótét helyébe, jót várj” népmesei fordulattal segítséget ajánl Lilinek, ha bajba kerül.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
ÖSSZES FOGLALKOZÁS
