A Ha lenne egy cirkuszom egy másik oldalát mutatja meg Dr. Seussnak, mint a Kalapos Macska. Ebben sokkal több a csinnadratta, a bűvészkedés a szavakkal, mert ez a könyv a határtalan gyermeki képzelőerőről szól, ami egy elhagyatott, üres telekre képes odavarázsolni a világ legfantasztikusabb cirkuszát, tele lélegzetelállító mutatványokkal és híres-neves, sose látott, bablevesbe belemártott bestiákkal. Sorjáznak benne az alliterációk („hátán hárfáz három híres Hurikáta”), a szuperlatívuszok (illetve „szupercirklatívuszok”) és a jellegzetes Dr. Seuss-i fantázialények jellegzetes Dr. Seuss-i fantázianevekkel, mint a Buffogó Böff meg a Balkörmű Dúvad. Mellesleg Dr. Seuss valójában egyáltalán nem is volt doktor, ezt csak úgy odabiggyesztette a neve elé, hogy a kitalált, nonszensz lényeinek egy kis áltudományos komolyságot kölcsönözzön.

A mi kedvenc Dr. Seuss könyvünk az üdítően nonszensz Zöld sonkás tojás, amiben egy kisnövésű kalapos szőrmók próbál rátukmálni egy tál hupizöld ételt egy langaléta, kalapos szőrmókra, akinek esze ágában sincs azt megkóstolni, de a kisnövésű nem tágít. Ebből aztán lényegében egy Hacsek és Sajó jelenet kerekedik: a kisnövésű az agyára megy azzal a langalétának, hogy hülyébbnél hülyébb javaslatokkal áll elő, hogy hol, milyen körülmények között kóstolja meg a hupizöld egytálételt (autó orrán, fenn a fán, sötétben, záporban, vagy egy ládában egy rókával összezárva), hátha úgy ízleni fog neki, a langaléta szőrmók pedig egyre idegesebben pukkadozva küldi el őt a fenébe. A végén hosszas unszolás után aztán mégiscsak megkóstolja, hogy leszálljon róla a másik, és hogy a szülő is megnyugodhasson, hogy tanulságos történetet olvas a csemetéjének, de a gyerekeket persze egyáltalán nem érdekli a tanulság, csak az odavezető vicces út: a tukmálás és a pukkadozás.

A Zöld sonkás tojásban az a legérdekesebb, hogy ami felnőtt fejjel olvasva viccesen abszurd gondolat (hogy egy étel, amit alapból nem szeretünk, egy fa tetején ülve, vagy egy kecske társaságában esetleg ízleni fog) az gyerekszemmel nézve teljesen érvényes felvetés. Középső kisfiam, Jancsi például nem szereti a sajtot, soha semmilyen formában nem ette meg. Úgyhogy nagyot néztünk, amikor megtudtuk az óvónéniktől, hogy az oviban mindig jó sok reszelt sajttal eszi a spagettit. Mikor szembesítettük ezzel Jancsit, úgy reagált, mint aki nem is érti a kérdést. – Hát, otthon nem szeretem a sajtot – vonogatta a vállát –, az oviban meg szeretem.

A Kell egy kedvencben, aminek érdekessége, hogy nemrég került csak elő Dr. Seuss hagyatékából, közel 25 évvel a szerző halála után, újra a Kalapos Macskából ismerős testvérpár és szóhasználat szerepel (bár a kislány masnija átkerült a fejbúbjáról a lófarkára, és ebben nem Sárinak, hanem Katinak hívják, de ez senkit ne zavarjon meg). Ebben is felbukkan egy-két különös lény Dr. Seuss bestiáriumából – az egyik hórihorgas, de kis helyen is elfér, a másik viszont, a Prutty, külön lakósátrat igényel –, és ez is egy minden gyerek számára könnyen átérezhető problémáról szól: hogy válasszunk ki egy kisállatkereskedésben egyetlen házikedvencet, ha egyszer mindegyik annyira cuki? (Nálunk ez inkább a kisboltban szokott felmerülni, ahol mindegyik gyerek szigorúan egy darab nyalánkságot választhat magának, de a probléma ugyanaz: a bőség zavara.)

A gyerekeket egyáltalán nem zavarja, hogy a könyv végére se derül ki, hogy döntöttek a tesók, ők boldogan találgatnak, a bosszankodó felnőtt pedig, ha akarja, kiokoskodhatja magának, melyik állatot vitték haza végül, ha a Kell egy kedvencet a Kalapos Macska előzményeként olvassa. Én nem árulom el, tessék elolvasni a könyveket, kedves szülők, és rájönni!

Forrás: libri.hu/konyvszakerto/varro-daniel