– Néhány évvel a nagy háború előtt, amikor édesapám még csak nyikhaj kölyök volt, mint mink most, besorozták őt a seregbe. Szerette is, meg nem is, mert ugyan kapott enni, meg ruhát, azért sokféle népek gyűlnek ottan össze, oszt nem mind szívelik a magunkfajtát. Elég az hozzá, hogy valahol külországban jártak, és addigra azért csak tisztelte mindenki a századában őt. Volt, aki a muzsikája, a többiek meg az ökle miatt. Egyszer ott táboroztak valami puccos nagyváros mellett, amikor édesapámra került az éjszakai járőrözés sora. Egy tenyeres-talpas parasztgyereket kapott párnak, aki meg nem akart órákat caplatni, a lényeg, hogy a gádzsó lefeküdt a tábor mellett az árokba azzal, hogy amikor apám visszafele jön, majd költse fel, oszt együtt mennek vissza a táborba.   Igen ám, de ahogy édesapám ott bandukol a sötétben a nagy semmi közepén, egyszer csak hallja, hogy lovas kocsi közeledik. Katonaként kötelessége volt megállítani a kocsit, és igazoltatni a benn ülőket. Kiállt hát az út közepére, belobbantotta a kislámpáját, és integetni kezdett a fogatnak. De azok csak nem vették észre, már azt hitte, hogy el fogják ottan tiporni a lovak, amikor a kocsis végre észbe kapott, és durván megrántotta a gyeplőt. Na, volt ott aztán nagy káromkodás mindkét oldalon. A kocsis pörölt, hogy nem akárkit szállít ő, hanem fontos embert, nem lehet őket csak úgy leinteni. Az apám meg azt mondta erre, hogy szállíthat felőle bárkit a kocsi, ha neki az a dolga, hogy igazoltassa, és akkor ő igazoltatni is fog, akár tetszik, akár nem, oszt lehet reklamálni az ezredirodán. Szó szót követett, a vége az lett, hogy az apám csak kinyitotta a hintó ajtaját, és nekiállt igazoltatni az utasokat. Azaz csak nekiállt volna, mert valóban nem akárki ült ám a fülkében. Az apámnak földbe gyökerezett a lába, ahogy meglátta: egy világszép gádzsi volt a kocsiban, apám soha nem látott szebbet, pedig megfordult addigra már jó pár helyen. Gyönyörű szőke haja volt neki, és olyan égszínkék szeme, amilyet alig hordott a hátán a föld. Az apám csak állt, és bámulta a csudálatos teremtést, de aztán csak felülkerekedett benne a kötelesség, és elkérte a hölgy papírjait. Talán mondtam már, hogy az apám furfangos csávó volt, ugyanis az ellenőrzés után nem adta vissza az összes iratot, hanem az egyiket, amin a bárónő lakhelye meg a neve volt, észrevétlenül a zubbonya bélésébe csúsztatta. Elhatározta, hogy ha egyszer leszerel, felkeresi a hölgyet, és megkéri a kezét. De aztán pár évre rá kitört a háború, és az apámat átvezényelték egy másik ezredbe, másik országba, de ő nem felejtette a gyönyörű bárónőt, és naponta elővette a zubbonybélésből az a kis igazolást, amiről mindig, mindenhol azok a varázslatos kék szemek jutottak eszébe. Hiába feküdtek a jeges sárban a lövészárokban, az apám összeszorította a fogát, és kitartott, hogy majd egyszer megkereshesse a hölgyet. Később aszonta, hogy csak ez tartotta életben, miközben körülötte százával hullottak a bajtársai. Aztán a háborúnak vége lett, az apámat leszerelték, és annyi medál húzta a mellét, hogy a súlyától szinte botladozott. Nem maradt egy bajtársa se, ott állt egyedül a klarinétjával, az obsitjával meg a temérdek zsoldjával. Már épp azon gondolkodott, hogy újra megkeresi Janóékat, akikkel annak idején, még a sereg előtt alaposan összeveszett, no de ez egy másik történet, szóval már majdnem felkutatta a karavánt, és beszállt a bandába, amikor újra a kezébe került az a bizonyos kirongyosodott irat. Na, több se kellett neki, elment egy fürdőbe, egy borbélyhoz és egy szabóhoz, és olyan snájdig úriemberként kelt útra, hogy senki meg nem mondta, hogy min ment keresztül. Meg is találta a hölgy palotáját az adott címen, és amikor becsöngetett, láss csodát, otthon találta a hölgyet, sőt a bárónő emlékezett is az éjszaka igazoltató katonára, és beinvitálta egy teára a leszerelt hőst. Ezután hetekig teázgattak így együtt, apám szóval tartotta az úrihölgyet, és eljött a nap, hogy megmutassa neki a tudása legjavát, odavitte a klarinétját is. Innen már rövid volt az út a bárónő szívéig, és hát tik mán tudjátok, hogy ő lett a mi… Ebben a pillanatban valaki felrántotta a kocsi ponyváját, és belefojtotta Kispaliba a szót. – Gyertek, segítsetek, elakadt az első kocsi! – kiabálta Laci, és rohant is vissza a többi kocsihoz nyomában Jámborral és Makeccal. Kispalival, Karcsikával és Ferkóval azonnal ugrottunk. Kispali szaladt elöl, és a válla fölött magyarázott. – Ha elakad egy kocsi a hóban, az nagy baj, mert a ló csak húzná, de a kocsi nem mozdul, szegény pára meg úgy kifárasztja magát, hogy a végén összeroskad, és akkor elpusztul a hóban. Ha meg az első kocsi az, az még nagyobb baj, mert a többi is el fog akadni mögötte, ha egyszer megállnak. A benti meleg után először jólesett a hideg, de mire az első kocsihoz értünk, már a csontunkig hatolt a jeges szél. A hó közben majdnem térdig ért, ráadásul a szél is hordta veszettül. A kocsi alig pár perce akadt el, de a kerekei körül már össze is gyűlt egy kisebb hókupac. – Toljátok, fiúk! – vezényelt Jakab, és mindannyian nekifeszültünk a szekérnek. Mi Kispalival, Palival és Ferkóval hátulról toltuk, a többiek oldalt kapták el. A talpunk alatt pillanatok alatt jégpályává változott a letaposott hó, hiába próbáltuk belevágni a sarkunkat, minduntalan megcsúsztunk és térdre estünk. Ha meg is indult egy picit a kocsi, amikor valaki elcsúszott, mindig visszazökkent ugyanoda, ahonnan indultunk. Kispali adta fel először. – Valamit ki kell találnunk, ezt így nem mozdítjuk meg – rázta le a szoknyájáról a havat. Dühösen rugdalni kezdte a kereket, és erről eszébe jutott valami. – Gyorsan hozzatok szerszámot, túrjuk el a havat a kerekek elől! – rikkantotta, és már szaladt is az egyik első kerékhez. Mikor Laci visszaért a lapáttal meg két seprővel, Kispalival nekiálltunk megtisztítani az utat a szekér kerekei előtt, miközben a felnőttek minden erejükkel tolták a kocsit. Nagyon lassan, de megindult a szekér. Minden méterért meg kellett küzdenünk. Kezünk percek alatt vörösre fagyott a hótól meg a széltől, és a lábbelink beázott. Néha hátrapillantottunk a többi szekérre, azok is araszolva tudtak csak utánunk jönni. Nem tudom, mennyi ideig küzdöttünk, de gyorsan ránk sötétedett. A szél az arcunkba hordta a havat, és mindenünk átázott, aztán jéggé fagyott rajtunk. A mellényem minden mozdulatnál olyat roppant, mintha kemény papírból vagy bádogból lett volna. A fejemen nem volt sapka, de a hajamba annyi havat fújt a szél, hogy tincsenként összefagyott, mintha befonta volna valaki. Mellettem Kispali küzdött, ő sem nézett ki sokkal jobban. Szoknyája csuromvíz volt, és a mellénye prémgallérján is több volt a hó, mint a prém. – Letáborozunk! – hallottam egy örökkévalóság után Janó hangját. – Úgyse jutunk így semeddig. Mindenhonnan megkönnyebbült sóhajok hallatszottak. Mire utolsó erőnkkel körbeállítottuk a kocsikat az út melletti rézsűn, Mári meg az asszonyok már meg is rakták a tüzet. Láttam, hogy rengeteg tüzelőt szedtek le a kocsikról, és néhány jókora kidőlt fenyőt is becibáltak a tűz mellé az erdőből. Pali és Laci épp ezeket kezdte el legallyazni és felaprítani. – Ez már itt a farkasok meg a medvék birodalma, úgyhogy most a lovak is a szekértáboron belül éjszakáznak – magyarázta Kispali, amikor az utolsó lovat is kifogtuk, és a szekér mellé kötöttük a körön belül. – Más se hiányzik, mint hogy elvigye az egyiket valami fenevad. A következő pillanatban, mintha csak hallották volna, amit mondott, a kavargó hóviharon túl, az erdő mélyén üvölteni kezdtek a farkasok.