– Szúr a Nap! – mondta reggel a tengerészkapitány, és szemébe húzta parancsnoki sapkáját, fogat mosott, és már indult is volna Narancshallal, le a hídról, a városba. Ám épp akkor haladt végig a hídon a Locsolókocsi. A Locsolókocsi zöld volt, és zöld volt a csöve is, ami az oldaláról tekergőzött a tetejére. Hordozta ez a Locsolókocsi a vizet, az utakra, járdaszélekre önthetőt; olyan volt, mint egy óriásira hizlalt öntözőkanna, ami alá kerekeket gyömöszöltek, épp négyet. – Szia, Locsolókocsi! – köszönt neki a kapitány. – Szia, Locsolókocsi! – tátogta Narancshal. A Locsolókocsi pedig spriccolt egy kicsit, úgy, mint a bálnák, köszönésképpen, aztán leült a hídfőhöz, a két oroszlán közé. – Kapitány, készíts rólunk egy fényképet! − mondta, s megölelte csövével az egyik tátogó kőoroszlánt. A kapitány fényképezőgépet formált az ujjaiból, és azt mondta: – Egy, két, há, katt! Aztán a másik oroszlánnal is lefényképeztette magát a Locsolókocsi, majd odaugrott Narancshal mellé, és a feje búbjára vette, befőttesüvegestől. Mikor ezzel is végeztek, a Locsolókocsi hálából elmesélt egy történetet: Volt egyszer egy Locsolókocsi és egy Tejeskocsi. Ha találkoztak, messziről hunyorogtak egymásnak a lámpáikkal, megszörcsögtették csöveiket, beszélgettek a literről meg a hektoliterről, néha kicserélték tartálydugóikat, megmutatták egymásnak a kikerülni való gödröket és a legszebb kanyarokat. Mondom, barátok voltak, így voltak ők, egymásnak. A Locsolókocsit egy szép napon – egy fagyos, éles téli nap reggelén – betolták egy garázsba, a garázs hatalmas ajtaját rázuppantották, és akkora lakatot tettek a zuppantott ajtóra, akár a fél kerekem. – Na, nyárig pihengess, öreg! – morogta egy szerelő, és dobbantott egyet havas csizmájával. A Locsolókocsi nem értette a dolgot. Mi az, hogy nyárig? Mi az, hogy pihengessen? Nem szokott ő pihengetni. Nem kisasszony ő. És mi az, hogy öreg? De bármit gondolt is, bármennyire igyekezett is megérteni, miért nem nyílik a garázsajtó napokig, hetekig, nem érthette, mert nem volt, aki elmagyarázza neki a dolgok rendjét. A Tejeskocsi sokáig kereste eltűnt barátját, törte a fejét, merre veszett el, hol bukkanhatna a nyomára. Nem volt, akivel hunyorogjon, csövet szörcsögtessen, beszélgessen, mutasson veszélyes gödröket és legszebb kanyart. Aztán egy fagyos délután odafentről hangot hallott a Tejeskocsi – madáré vagy ágé lehetett tán, fekete volt és recsegős. – A Locsolókocsit ne itt, az utcán keresd! Tél van, télen nem kell utcát locsolni, egy garázsba zárták, nyárig ki sem engedik, cikk-cikk. A Tejeskocsi előbb szomorú lett, majd mérges, zizzegtette a lámpáit, fújtatott nagyokat, végül a csövével hadonászni kezdett: – Majd megmutatom én nektek, ha bezártátok a barátomat, hogy télen is lehet locsolni! Idenézzetek! S már bugybogtatta is kifele a csövén a sok száz liter tejet, ömlött végig a terjeszkedő fehér lé mindenen, utakon, járdaszéleken, majd megfagyott. Így történt, hogy azon a fagyos délutánon tejcsicsonkává lett a világ: fehér tükör, kifordított fürdőkád. Az emberek pedig csak álltak, és az ámuldozásban nyitva felejtették a szájukat, és az megtelt hóval, ami a fagyos délután egéből hullott. A kapitány és Narancshal csak hallgattak a mese végén, és arra gondoltak, hogy most ők szorítják egymás kezét.   látta, hogy a folyó folyik Volt egyszer egy tengerészkapitány. Ez a tengerészkapitány olyan volt, mint a tengerészek, csak még olyan is volt, hogy parancsolgatott. Járta hajóval a tengereket, óceánokat, és azt mondta közben a tengerészeinek: − Húzzátok föl a vitorlákat! Engedjétek le a vitorlákat! Tekerjétek jobbra a kormányt! Tekerjétek balra! Hűtsétek meg a kakaómat! Varrjátok meg a lyukas zoknimat! Aztán egy szép napon megunta a tengerek, óceánok ingását, megunta, hogy mindig lesni kell, mikor érnek már szárazföldet. Fogott egy nagy halászhálót, belepakolta a pizsamáját, fogkeféjét, vasárnapi ruháját és a befőttesüvegét, amiben egy kicsi, narancssárga halat tartott. Bogra kötötte a halászháló négy sarkát, aztán a háló-batyut a hátára vette, és parancsolt: − Vigyétek a hajót egy város széléig, ott kiszállok! A tengerészek engedelmeskedtek, elhajóztak egy város partjáig, aztán elővették pöttyös zsebkendőiket, integettek a leszálló tengerészkapitánynak, és sírdogáltak. A tengerészkapitány nem integethetett, tartania kellett a nagy háló-batyut, így hát sírt egy keveset ő is, majd nyakába vette a várost. Járta a város utcáit napokon keresztül, vasárnap a vasárnapi ruhájában, hétköznap a hétköznapiban. Egy szép napon elfáradt, leült hát a parkban egy padra, és maga mellé ültette a befőttesüvegben fickándozó halat: − Tudod-e, te fickándozó kicsi hal, a sok utca után ismét vizet szeretnék látni! A kicsi, narancssárga hal a befőttesüvegben tátogott néhányat, azt is mondhatta, igen, azt is, hogy nem, bármit mondhatott. Maga a tengerészkapitány sem tudta kitalálni a hal válaszát, pedig igencsak értett a vízi állatok nyelvén, megvonta hát a vállát, vette a csomagját, és elindult a város belseje felé. Ott egy nagy híd nyújtózott, alatta folyó szelte ketté a várost. Ez az! Ez jó! Ideköltözöm, ide, a híd kellős közepére, innen látom a vizet! − gondolta a kapitány, és már rakosgatta is ki a híd korlátjára a fogkeféjét meg a befőttesüveget a narancssárga hallal. Kihúzta cipőjéből a fűzőt, kikötötte a hídra, majd fölcsíptette rá a pizsamáját és a vasárnapi ruháját, s közben mosolygott, tetszett neki az új otthona. S ahogy így állt, mosolyogva, eszébe jutott, hogy ő parancsolni is szokott, a folyó felé fordult hát, s parancsolt: − Folyj! − És a folyó folyt szépen. − Repüljetek! − parancsolt a sirályokra, és a sirályok repültek. − Ússzatok és hápogjatok! − parancsolt a vadkacsáknak, és azok úsztak és hápogtak. Aztán minden reggel így parancsolt. Így élt a tengerészkapitány a hídon, néha visszagondolt a régi időkre, a hajókra, a pöttyös zsebkendőkkel integető tengerészeire; szeretett rájuk visszagondolni, olyankor mindig felvette a vasárnapi ruháját. Visszagondolt és parancsolt, így teltek napjai. De aztán egyszer valahogy minden másképpen alakult. Úgy kezdődött ez a másképpen, hogy a tengerészkapitány elaludt. Már a hasára sütött a nap, delet harangoztak, amikor ijedten felült: − Jajajajj, elaludtam! Nem parancsoltam meg a folyónak, hogy folyjon, a sirályoknak, hogy röpüljenek, a vadkacsáknak, hogy ússzanak és hápogjanak! Azt a mindenit, mi lesz így? Lenézett a hídról, és látta, hogy a folyó folyik, a sirályok röpülnek, a vadkacsák úsznak és hápognak anélkül, hogy hallották volna az ő parancsát. S akkor a tengerészkapitány kicsit zöld, majd lila lett, és majdnem elpityeredett.    hová lettek a hálóból a csillagok Minden csendes volt, nem mozgott a világ. Két könyvet húzott elő zsebéből a kapitány, szép halak úsztak bennük ide és oda; ezt a két könyvet a feje alá tette, betakarózott a halászhálójával, a pipáját a hídfőn strázsáló kőoroszlánok szájába dugta, s így szólt: − Szervusz, világ, vetett ágy! Aludni próbált, de nem jött álom a szemére, nézte hát a kőoroszlánokat innen, aztán onnan. A kőoroszlánok szoborból voltak, és ásítósra tátották a szájukat. − Ti, szegények, hát ti sem tudtok aludni? Várjatok csak, hadd mutassak valamit nektek! Fogta a halászhálóját, és kivetette a folyóra. A folyó vastag sötétjén csillagok lebegtek, mintha apró éjszakai fürdőzők lennének arany fürdőbugyogóban. Ott csillogtak, valahányszor hullámot lökött a víz. − Nézzétek csak, kedves oroszlánok, a bűvészmutatványomat: bevetem a hálómat a folyóba, alámerül, és amikor kihúzom, na, mi lesz benne? Ugye, azt mondjátok, „sok csillag lesz benne, kapitány uram”? Lássuk csak! − mondta hunyorogva, a pipáját szájába lökve a kapitány. − Hahaha-hahaha, na, gyertek csak ide, ti csillagok, éjszakai csepcselők, ti aranybugyogósok, hálóval mindent kiszedek én, ki én a halat, a hínárt, a Duna alját és tetejét! Hóó-rukk! Hóó-rukk! − rugaszkodott neki, és húzta, húzta a hálót. A háló üresen hullott a hídra, hozta a semmit. Egy szem csillag sem volt benne. nem mozgott a világ Aztán valahogy mégsem sírt a tengerészkapitány, csak annyit mondott: − Hjajj! − De azt olyan nagyon sóhajtotta, hogy annak erejétől a folyón haladó vitorlások nagyot lódultak, felborzolódott a vadkacsák búbja, és cikcakkosan repültek a sirályok. Kicsit meg is ijedt ettől a kapitány: jobbnak látta lesietni a hídról, nehogy még a végén felforduljon a világ az ő nagy sóhajtozásától. Aztán, ahogy ott imbolygott a platánfák alatt, egy embert pillantott meg, aki nagy fazakában valami pálcára tűzött, fehér puhhantságokat növesztett, és így kiabált: vattacukrot vegyeneeek, noo, vattacukrooot! Szépek voltak ezek a fehérek, s ahogy ott állt a kapitány ebben a gyönyörűségben, ismét kiszakadt belőle, hogy: − Hjajj! Leejtett vállakkal mondta, mint akire ráült két súlyemelő − s a sóhaj nehezétől már szálltak is  kifele a vattacukros ember fazakából, szét a világba a szálazott cukorpuffok. S ahogy szálltak, alattuk állva eszébe jutott a kapitánynak, hogy elfelejtette magával hozni a kicsi, narancssárga halat, pedig most ő is láthatná ezeket a repülő szépeket. Sóhajtott ezért ismét egyet a kapitány: − Hjajj! S mire ezt elsóhajtotta, már repültek is a járda melletti kupacból az összegereblyélt száraz levelek, lett nagy kavarodás, sárgák-barnák kuszája, s abban a kuszában két utcaseprő rohant feléje, hadonászva a seprűikkel, hogy: − Álló napja seperjük a járdát, erre idejön, és mindent telesóhajt száraz levéllel! Na, megálljon csak, megsóhajtozzuk mi mindjárt! Kicsit csodálkozott a kapitány, bár szíve szerint sokat csodálkozott volna − ott, a platánok alatt, ahol a faágakon édes vattacukrok himbálóztak, a járdán pedig térdig ért az őszi falevél −, de futnia kellett, igen-igen gyorsan, hogy el ne kapják a vicsorítva hadonászó utcaseprők, futott hát vissza a hídra, az ő hídbeli lakóhelyére. Megetette a narancssárga halat, pizsamába bújt, beledugta fejét a befőttesüvegbe, úgy mesélte el Narancshalnak, mi történt vele. A sóhajtást valahol futás közben kiejthette magából, mert minden csendes volt, nem mozgott a világ.