A hóbirodalomban nem volt titkoknak helye. Az országlakók pontosan tudták, mikor nevet a felséges úr, mert jóízű nevetésétől minden alkalommal apró jégvirágok rajzolódtak ki az ablakokban. Azt is tudták, mikor sír, mert olyankor a gigászi jégcsapok is apró szilánkokra törtek. Meg kell hagyni, olyan ritkán sírt, hogy az emberek már nem is emlékeztek arra, mikor láttak utoljára szilánkokra tört jégcsapokat. Egy fogcsikorgató januári reggelen hiába hegyezték fülüket a hólakók, a király hangját nem hallották. Nem kiabálta bele a világba szokásos reggeli mondatát. Törték is a fejüket, tördelték is a kezüket az alattvalók. Itt valami nem kerek, itt valami nincs rendben. Fel is húzták a szokásos két bundasapkát, magukra öltötték a bundakabátot. Bele is ugrottak a vízhatlan bundacsizmába, nyakukra tekerték a sálat, hónuk alá csapták a bundakesztyűt, és a város főteréig loholva kotorták a ropogó havat. A hó ráérősen pilinkélt. Az alattvalók pedig egyik lábukról a másikra szökdécseltek, körmöt fújtattak, tiperegtek- toporogtak. Vártak. – Lehet, hogy elment halászni! – találgatott a pákász. – Lehet, hogy elásta magát a királyi teendőkbe! – pusmogta a kádár. – Lehet, hogy belefáradt a reggeli köszöntésekbe! – aggodalmaskodott a szűcs. – Lehet, hogy már látni sem akar minket! – mondta szontyolán a kályhás. A hólakók elnémultak. Se susmutolás, se motyorgás, se halk körömfújás, egy lábon toporgás. Mi van, ha tényleg látni sem akarja őket a király? Mi van, ha országot, alattvalókat vált? Jaj, bele sem mertek gondolni. – Menjünk, derítsük ki, mi történt! – intett a pék. – A királyi palota kapuja sosincs bezárva, indulás! Hömpölygött is a fázó tömeg a királyi palota felé. Mikor odaértek, alig akartak hinni a szemüknek: a palota kapuja zárva! Ilyen még sosem fordult elő, mióta világ a világ. A gyertyamártó átvergődte magát az előtte álló hólakókon, a kapuhoz lépett. Lehúzta a bundakesztyűjét, és az ajtókopogtatót meglóbálva pontosan hármat koppantott a kapun, ami nyikorogva, akadozva feltárult. Meglátszott a mozgásán, hogy régóta nem volt becsukva. Két szomorú ábrázatú, kopasz nyakigláb állt a hólakók előtt. Lábukon elnyűtt bundacsizma, vállukon harang alakú szőrmekabát, kezükben méretes alabárd. – Mit akartok itt? – kérdezte mogorván a jobb oldali. – Hogyhogy mit akarunk? Hát bemenni! – szólt a kovács, és a sor elejére állt. – Azt nem lehet! – húzta ki magát az alabárdos. – Mi az, hogy nem lehet? A királyhoz jöttünk! – toppantott apró lábával a varga. – A király senkit nem fogad! Sem ma, sem holnap, sem holnapután! Hess innen, tessék azonnal szétszéledni, egy-kettő! – hadonászott az alabárddal a bal oldali nyakigláb, majd belépett és behúzta maga után a nagykaput. – Még ilyet! – tátotta el a száját a mészáros. – Mit keresnek itt ezek a savanyú képű nyakiglábak? – kérdezte hangosan a lócsiszár. – Bevágta előttünk a kaput! – hüledezett a mézeskalácsos. – És egy veszélyes fegyverrel hadonászott! – dünnyögte a varga. – Na, de velünk nem fognak ki, de nem ám! – tette csípőre a kezét a kötélverő. – Mire várunk még? Irány a déli kőfal! Átmászunk és uzsgyiri a király ablaka alá! – fordult a hólakók felé a pákász. – Hú, de izgalmas! – csapta össze a tenyerét a kovács. – Tyű, de agyafúrt! – vigyorogta el magát az ács. – Ez ám a lángelme! – hümmögte elismerően a borbély. Elindultak egymás után, szó nélkül lépkedtek a déli kőfal felé. A pákász vezette a sort, mutatta az utat. Elhaladtak az ácsműhely mellett, átlépkedtek a jeges, szűk kőhídon, felbaktattak a kis templom melletti sikamlós dombon. Elcsoszogtak a tágas kádárműhely előtt, aztán egy pillanatra megtorpantak a pékség ajtajánál. Megbódította őket a kiáradó friss cipóillat, de elszántan folytatták útjukat. A déli kőfal végét nem lehetett látni, csak a palota hógömbcsúcsa jelezte, hogy jó helyen járnak. – Itt kell átmásznunk! – mutatott a kőfalra a pákász. – És hogy mászunk át? – kérdezte félénken a szűcs. – Egyszerű. Egymás hátára állunk, és egyenként átugrunk. – És mi lesz azokkal, akik utoljára maradnak? – Azoknak átdobjuk ezt a kötelet, és áthúzzuk őket – mutatott a vállára a kötélverő. – No, ki áll legalul? – húzta fel a szemöldökét a kovács. – Természetesen a legerősebb! – okoskodott a pici varga. – És ki lenne az? – nézett kétkedőn a kovács. – Azt hiszem, én – fintorgott a mészáros, és két kezét összekulcsolva a kőfalhoz lépett. Örültek a hólakók, izgett-mozgott bennük a gyerünk már. A kovács nekiveselkedett, jobb lábával dobbantott egyet, és már fent is állt a mészáros vállán. – Siessetek – szólt hangosan a mészáros -, egy-kettő, másszatok fel mind! A lócsiszár következett. Felmászott a mészáros vállára, majd a kovácséra, és leereszkedett a palota udvarára. Utána a pákász, a gyertyamártó, a szűcs, a kádár, a kályhás, a pék, az ács, a borbély. A mészáros, a mézeskalácsos és a pici varga nem másztak át. Ők inkább felvigyáztak. De az is lehet, nem szerettek falra mászni. – És most mit csinálunk? – kérdezte suttogva az ács. – Erre – intett a kályhás. – Ott a király ablaka – mutatott egy felső sarkain legömbölyített, téglalap alakú nagy ablakra. A hólakók egymás mellé álltak. Ámuldozva nézték a cifra ablakot. A pákász lehajolt, felmarkolt egy marék követ, és jobb kezét hátralendítve, se szó se beszéd, célzott. Kopp, aztán még egy kopp, aztán kopp, kopp. A negyedik koppra az ablak kicsapódott. Az udvari bolond sipkája jelent meg az ablakban. – Azt a hóbuckás hajnalát! Ti meg mit kerestek itt? – recsegte. – A királyhoz jöttünk, de azok a savanyú képű kopasz nyurgák a kapu előtt nem akartak beengedni, így hát átmásztunk a kőfalon! – magyarázta szelíden a pék. − Szerencsétek van, hogy a királyné most utazott el, másképp fejeteket vetetné! − A király ma reggel nem állt ki az erkélyre, nem kiáltotta „Jó reggelt, hólakók, köszönöm, hogy a királyotok lehetek”! – dünnyögte orra alatt a borbély. − Ilyen sosem fordult elő, mióta ő a királyunk! – magyarázta a pákász. − Tán megharagudott? – aggodalmaskodott a kádár. − Tán elhagyta az országot? – hüppögte a gyertyamártó. − Dehogy haragudott, dehogy hagyta el az országot, dehogy teperte le az ellenség. De valami mégis legyőzte! A nátha! – mondta savanyúan az udvari bolond. − A náthaaaa? – csodálkoztak az alattvalók. − Megvan, mit csinálunk! Mi majd meggyógyítjuk! – csapta össze kesztyűs kezét a borbély. – Bolond, elrohanunk, hozunk neki finom gőzölgő húslevest, mézet, citromot. Mi majd kikúráljuk szeretett királyunk! A pék köszönés nélkül hátat fordított, meg sem állt a kőfalig. Megragadta a kötelet, felmászott sebtiben, és le is ereszkedett a túloldalon. − Na, mondd már, mi történt! – türelmetlenkedett a pici varga. − A király náthás, fekszik. Ezért nem tudott kiállni az erkélyre ma reggel – válaszolta lihegve a pék. Egyenként érkeztek a hólakók. Utolsóként a lócsiszár ért földet. − Jaj, végzetes! Jaj, borzasztó! – ájuldozott a pici varga. − Dehogy végzetes, dehogy borzasztó! Meggyógyítjuk és kész – ütögette meg a pici varga vállát a pék. − Akkor mire várunk? Indulás! – kiáltotta csípőre tett kézzel a kályhás. Útközben szépen megegyeztek, kiket küldenek újra át a kőfalon, ki mit visz a királynak. Amikor a templom órája elütötte a delet, a hólakók újra ott álltak batyusan a déli kőfal mellett. Felpakolták a péket, a pákászt, és a borbélyt, akik újra megbirkóztak a vastag kőfallal. A pákász felkapott egy apró kődarabot, és célzott. Pattant is az ablakzár, az udvari bolond lenézett. − Itt vagyunk – szólt halkan a pákász. – Engedj le valamit, hogy beletehessük,amit a királynak hoztunk. Az udvari bolond három összecsomózott lepedőre egy nagy zöldséges kosarat erősített. Lassan, leengedte a parkban meghúzódó hólakók lába elé. A borbély óvatosan belehelyezte a batyuk tartalmát a kosárba. Volt ott kacsaleves, túrós bukta, sokéves borocska, véres hurka, frissen sült cipó, akácméz. A pék kigombolta télikabátját, és belső zsebéből egy könyvet vett elő. − A felséges úrnak, hogy olvasgasson, míg az ágyat nyomja! – mondta, és azt is beletette a kosárba. − Köszönöm nektek, hólakók, a király nevében is! – hálálkodott az udvari bolond. Felhúzta a kosarat, és gyorsan bepattintotta a palota ablakát. Szállingózni kezdett a hó. A hólakók megkönnyebbülten tértek haza. Attól a naptól kezdve egy héten át mindennap megmászták a kőfalat. Vitték a megrakott batyukat beteg királyuknak. Már a hetedik kőfalmegmászáshoz készülődtek, amikor a reggeli csendet megtörte egy ismert, nagyon szeretett hang: − Drága hólakók, jó reggelt! Minden köszönök! Hálás vagyok, hogy a királyotok lehetek! Szeretlek titeket! És a hólakók örömködve nyitották ki ablakaikat. Megkönnyebbülten kiabálták vissza: − Felséges királyunk, neked is jó reggelt! Köszönjük, hogy a királyunk vagy! Mi is szeretünk! A hólakók azóta is a szeretett királyuk uralkodásának örvendeznek. Ha arra jársz, öltözz fel melegen, és ne felejts visszakiáltani a királynak!