De ma mégis magányosnak érezte magát, s ettől nagyon rossz kedve lett. Mikor felébredt, még nem volt rosszkedve. Izgatottan gondolt rá, hogy milyen nap is van. Különleges nap! Ma van a szülinapja! Hohó! Ezt meg kell ünnepelni. De előbb fel kell öltözni, ahogy az alkalomhoz illik.
A nagy szekrénybe bújva keresgélt és kotorászott. Egy öreg bakancs akadt a kezébe, megnézte, és dühösen hátra dobta.
– Ez nem jó! Vacak bakancs! – morogta.
Majd egy papucs akadt a kezébe.
– Vacak papucs! Ez se jó! – s a papucsot is a háta mögé dobta.
Majd kibújt kócosan és porosan a szekrényből, kezében egy fél pár kalucsnit tartott. Herregett és berregett mérgesen.
– Hrr! Brr! A nyavalya törje ki, hol a párja?
S a fél pár kalucsnit a falhoz vágta.
Majd a lábára pillantott.
– Ja? A lábamon van.
Leült a hokedlire, s rázta a fejét nagy dühösen.
– Mindjárt leesek a hokedliról! Brr! Menj te is a másik után! – s levette a lábáról a fél kalucsnit, s azt is a falhoz vágta. Szegény kalucsni nagyot nyekkent.
– Hű, de rossz kedvem van! Mitől legyen jókedvem?
Körülnézett a poros, pókhálós szobában, de ettől se lett jobb kedve. Belenézett a falon lógó nagy tükörbe.
– Ha a tükörbe nézek, talán jobb kedvem lesz.
Felállt, s belepislogott a homályos tükörbe. De nem lett jobb kedve.
– Nem látok, nem látok! Vacak villanykörte! Vacak tükör! Vacak, vacak, vacak! Homályos!
Megtörölte a könyökével a tükröt.
– Most meg a könyököm homályos. Nem baj. A könyökömben nem szoktam nézegetni magamat.
Újra belenézett a tükörbe, fintorgott, pofákat vágott, a nyelvét is kiöltötte.
– Ni, egy majompofa! Brr! Ronda majompofa!
Nagyot sóhajtott, a tükör megint homályos lett.
– Szép akarok lenni! Szép, szép, szép! Ma van a születésnapom!
A falinaptárhoz ment, s dühösen nézte.
– Fekete betűk! Hrr! Mért nem piros betűs? Mért nem ünnepnap? Vacak naptár!
Otthagyta a naptárt, s folytatta az öltözködést. Benyúlt a szekrénybe, kirángatott egy mellényt, s a tükör előtt felvette. A mellény lógott rajta, az egyik fele lejjebb volt, a másik meg feljebb. Vanda dühösen morgott.
– Ronda, ronda, ronda! Le vele!
Lecibálta a mellényt, a sarokba dobta.
– Ma gyönyörű akarok lenni! Mint egy rózsabimbó!
A szekrényben kotorászott, s előszedett egy nagy, nyári kalapot.
A tükör elé állt, s feltette a kalapot a fejére.
– Szép vagy, Vanda! Nem vagy randa! – suttogta reménykedve.
De a kalap kajla volt, elöl lelógott a karimája, hátul meg felhajlott. Mérgesen lekapta a fejéről s a földhöz vágta.
– Ez nem rózsabimbó! Ez tökvirág! Le vele! Fuj! Száradj el.
Kimerülten leroskadt a hokedlira. Kinyújtotta az egyik lábát, forgatta, nézegette.
– Milyen a lábam? Hááát…
Majd a másikat is kinyújtotta, forgatta, nézegette.
– És a másik? Hááát…
Vastag, piszkos zokni lógott mind a két lábán.
– Ez a ronda zokni! – morogta. – Le vele! Randa, randa, randa!
Leráncigálta a zoknit a lábáról, és a sarokba dobta.
– De mit vegyek fel? Mezítláb mégse járhatok a szülinapomon.
Megint a szekrényhez ment, s turkált a félhomályban. Egy pár nagy vadászcsizma akadt a kezébe. Vigyorogva nézte, s csodálkozva motyogott.
– Egy vadászcsizma! Hogy került ez ide? Valaki a szekrényemben vadászott? Höhöhö! – röhögött döcögve. – Na, mindegy. Felhúzom.
Leült a hokedlira. Felhúzta előbb az egyiket, majd a másikat. Felállva nézegette.
– A legújabb divat. Igaz, hogy a fenekemig ér. Höhöhö! Igaz, hogy lötyög is. De legalább nem szorít.
Lépett egypárat, s figyelte a vadászcsizmát a tükörben.
– Na, milyen? Szép, mi? Meg jó hosszú. Legalább eltakarja a lábam.
Szélesen vigyorogva mondta a tükörnek:
– Ebben szoktak vadkacsára vadászni. Háp-háp! – hápogott, mint egy megkergült vadkacsa.
– Meg oroszlánra! Bööö!
Bőgött, mint egy oroszlán.
– Meg csikóhalra! Nyihahaha!
Nyerített, mint egy csikó, majd tátogott némán, mint egy hal.
Mikor megunta a hápogást, meg a bömbölést, meg a nyerítést, keservesen felsóhajtott.
– De én balettcipőt szeretnék! Egy gyönyörű balettcsukát! Nem ezt a ronda nagy vadászcsizmát. Hrr! Brr! – herregett, meg berregett mérgesen.
Nem is nézett többet a vadászcsizmára. A haját vette szemügyre, közel hajolva a tükörhöz.
– Milyen a frizurám? He?
Hát, a frizurája olyan volt, mint egy tüskebokor. Meg borzas, zsíros, csimbókos.
– Fuj! Randa, randa, randa! Meg kéne fésülni. Talán az segít.
A szekrényhez ment, s elővett egy nagy fésűt, s a tükör előtt fésülte a haját.
– Itt elválasztom. Itt hátrafésülöm. Most az egészet előre.
A fésű beleakadt a gubancos hajba. Vanda rángatta, cibálta, de a fésű nem jött ki.
– Jaj! Beleakadt a fésű! Nem jön ki, nem jön ki, nem jön ki!
Felvihogott, s a tükörben nézte a hajából kiálló fésűt.
– Gyökeret eresztett a fésű a hajamban! Höhöhö!
Nagyot sóhajtva hátat fordított a tükörnek, elment minden jókedve, elkeseredve letottyant a hokedlira.
– Hogy nézek ki! Mint egy madárijesztő!
S bőgni kezdett, hullt a könnye, mint a záporeső.
– Randa vagyok! Randa, randa, randa!
Megtörölte a szemét, s így vigasztalta magát két szipogás között:
– Ne bőgj, Vanda! Úgyse jön ide senki. Brühühühü!
Megint eltört a mécses, sírt keservesen.
Sírás közben mérgesen toppantott a lábával.
– Ne is jöjjön! Senki… senki… senki…
Hát, ahogy ott szipogott, meg duzzogott, valami megütötte a fülét, mintha valaki kopogott volna: kopp, kopp, kopp!
Vanda abbahagyta a szipogást, fülelt.
– Kopogtak? – majd legyintett. – Á, csak a fülem csengett.
Ám újra felhangzott a kopogás, finoman kopogott valaki: kopp, kopp, kopp.
Vanda hallgatózott.
– Megint kopogtak? Vagy megint a fülem csengett?
Felkiáltott az ajtóhoz rohanva.
– Bújj be!
Kinyitotta az ajtót s kinézett.
– Senki! Nincs itt senki! Nem kopogtak. A fülem csengett.
Mérgesen visszaült a hokedlira, háttal a nagy tükörnek.
S ekkor újra felhangzott a kopogás: kopp, kopp, kopp!
Vanda foghegyről szólt bele a levegőbe.
– Bújj be! Vagy ne kopogj! Most már azért se állok fel! Ha be akarsz jönni, gyere be. Tessék! Szabad!
|