Ezen a szép nyári délelőttön ődöngött az egyik szobából a másikba, bekapcsolta a tévét, majd ásítva kikapcsolta, csavart egyet a rádió gombján, majd visszacsavarta, kinézett az ablakon, majd hátat fordított az ablaknak. Hát ahogy így ődöngött, meg sétált, meg ténfergett, az előszobában meglátott egy nagy kulcsot a falon, egy szögre akasztva. Nézegette, majd felágaskodott és levette. Nagy, régi kulcs volt, kicsit már rozsdás is, látszott, hogy nem nagyon használják. „Hm!” – hümmögött magában. – „Egy kulcs. Eddig észre se vettem. Vajon melyik ajtót nyitja? Kipróbálom.” Körülnézett a lakásban, szemügyre vette az ajtókat. Először a hálószoba ajtajához slattyogott, kipróbálta a kulcsot, de a nagy kulcs nem ment be a zárba. Azután a saját szobája ajtajánál próbálkozott, de abba se illett a kulcs, azután a kamraajtót célozta meg, de abba se volt jó. A bejárati ajtóhoz trappolt, onnan az erkélyajtóhoz ügetett, de egyiket se nyitotta a kulcs. „Nincs több ajtó!” – állt meg tétován. – „Legalábbis itt nincs több. De akkor hol van az igazi?” Gondolkozott, s egyszerre csak felderült az arca, elmosolyodott, s mosolyogva suttogott: „A pince! Ott még van ajtó!” Lerobogott a pincébe. A hatalmas, boltíves pincében félhomály volt, meg hűvös, nyirkos levegő. Robi megkereste a kapcsolót, felgyújtotta a villanyt, s kicsit borzongva körülnézett. És igen, ott volt a sarokban egy öreg ajtó, rozsdás vaspántok lógtak rajta, nagy kulcsluk sötétlett a kilincs alatt. Robi beledugta a lukba a kulcsot, pontosan beleillett. Furcsa izgalom futkosott benne, eddig még ilyet sose érzett, kíváncsi is volt, meg félt is egy kicsit, de végül a kíváncsiság győzött, s elfordította a kulcsot. A kulcs nehezen forgott, lassan kattant a zár, óvatosan lenyomta a kilincset. – Krrr! – nyikorogta az ajtó. – Brrr! – borzongott Robi. Az ajtó nyikorogva kinyílt, s Robi pislogva bámult a sűrű sötétbe. Egy lomtár volt, régi, elfelejtett kacatok, limlomok fonnyadoztak benne, olyasmik, amik már nem voltak jók semmire, de azért még nem akarták a szemétbe dobni. Robi a nyitott ajtóban állt, és megbűvölve bámult befele. Már nem félt, és nem borzongott, inkább kíváncsi volt, s várt, hogy a szeme megszokja a benti homályt. Óvatosan beljebb lépett, lenyúlt, és felemelt valamit a földről. Egy régi, kilukadt, összetöppedt labda akadt a kezébe. Robi forgatta, megnézte, majd bedobta a sötétbe. – Na! Nanana! – szólalt meg valaki a lomtár mélyéből. S rögtön utána hatalmas ásítás hallatszott: – Á! Á! Áááá! Robi egy picit hátrább lépett, összegyűjtötte a bátorságát, és suttogva megkérdezte. – Ki van itt? Van itt valaki? Hol vagy? Az ásítást mintha elvágták volna, helyette egy kissé rekedt hang hallatszott. – Van! Persze hogy van! Például én. De most megmondom rögtön, hogy nem vagyok céltábla! Robi meresztgette a szemét, de még mindig nem látott senkit. – Hol vagy? Merre vagy? – kérdezte most már bátrabban. A rekedtes hang sürgetve biztatta. – Gyere a hang után! Figyelj, jelzőhangot adok ki. Töftöf! Töftöf! Töftöf! Töftöf! A rekedt hangú valaki szorgalmasan töfögött, mint egy gőzmozdony. Robi óvatosan lépkedett a limlomok között a hang után, mikor egyszer csak pontosan a lába előtt hangzott fel a töftöf. – Itt vagyok! Rám ne lépj. Beszorultam a nyugágyba. Nyisd ki, légy szíves. Robi kitapogatta az összecsukódott nyugágyat, s erőlködve szétnyitotta. A töfögő valaki kikászálódott a nyugágyból, hálásan sóhajtott. – Na, végre! Gyerünk ki innen, nehogy újra rám csukódjon. Kitalpaltak, kilépkedtek a lomtárból, s Robi végre meglátta a töfögő valakit. Egy poros bőrű, hosszú ormányú játék elefánt volt, s apró, vidám szemekkel nézte Robit. – Először is köszönöm, hogy felébresztettél! Már hosszú-hosszú idő óta alszom a nyugágyban. Hajaj, de milyen hosszú idő óta! A poros bőrű játék elefánt bánatosan lengette az ormányát. De újra vidám lett, és így folytatta. – De már felébredtem! Az idő meg nem számít. És köszönöm, hogy kiszabadítottál. És engedd meg, hogy bemutatkozzam. Úgy hívnak, hogy Töf-Töf elefánt! És azért aludtam olyan hosszú ideig, mert nem volt kedvem felkelni. És azért nem volt kedvem felkelni, mert nem játszott velem senki. Érted? Robi bólintott, hogy érti, ámulva és mosolyogva nézte Töf-Töf elefántot. – Szia, Töf-Töf! Engem Robinak hívnak. Töf-Töf trombitált az ormányával, ami úgy hangzott, mint egy üdvözlés. A trombitálás után félve és halkan megkérdezte. – És nem hagysz itt? És játszol velem? És barátok leszünk? Robi átölelte Töf-Töföt, azt se bánta, hogy poros lesz, nem számít, majd megmosakszik, csak az számít, hogy találkozott ezzel a csuda fura elefánttal, és már nincs egyedül! Töf-Töf fülébe suttogott, de most a suttogás se volt érdekes, mert mind a ketten jól hallották. – Barátok leszünk. És nem hagylak itt. És játszom veled. Töf-Töf harsogva trombitált, ide-oda gurult aprókat lépve a pincében. – Hát akkor mire várunk? Hát akkor menjünk ki a szabad levegőre. Éljen a szabadság! Éljen a friss levegő! Töf-töf! Menet közben perdült egyet, fél lábon egyensúlyozva. – Ezt azért csinálom, mert örülök! Azután bukfencezett egyet. – Ezt azért csinálom, mert jó kedvem van! Azután az ormányára állt, egyensúlyozott. – Ezt azért csinálom, mert vidám vagyok! Talpra ugrott, s egy hatalmasat tüsszentett. – Haaapci! Ezt azért csinálom, mert belement valami az ormányomba. Robi szélesen mosolyogva nézte Töf-Töf elefántot. – Tudsz még mást is? – kérdezte. Töf-Töf elefánt fölényesen legyintett. – Hajaj! Meg fogsz lepődni, hogy mit tudok! Kitrappolt a pinceajtón, Robi követte, otthagytak csapot-papot, lomtárat és rozsdás kulcsot, az unalmat meg a magányt.