Második fejezet - Nanuk a nappaliban melyben Doma megnyugszik a magasságát illetően, Nanuk pedig először utazik a négyes metróban   Olyan jó! Olyan jó, hogy Nanuk ugyanúgy nevetett felénk a fehér fogaival, mint tavaly! Azt hittem, hogy egy kicsit szégyenlős lesz az elején, de aztán egyáltalán nem volt az! Ahogy megláttuk egymást, már futottunk is egymás felé! Persze miközben futottam, jól megnéztem, hogy mekkorát nőtt Nanuk. Jól megnőtt, de egy picivel meg egy felfelé állított zselés frizurával ÉN maradtam a magasabb.   Miután kihorgásztuk Nanukot a megérkező idegen emberek tömegéből, körbeálltuk, és boldogan üdvözöltük. Aztán mindenki kapott tőle igazi puszit, igen, még Bali bácsi is! Anyu azt mesélte, hogy az eszkimóknál eredetileg az volt a puszi, hogy összedörzsölték az orrukat. Hát, én inkább az ölelést választottam az orrdörzsölés helyett, mert nem akartam égetni magam azzal, hogy esetleg rosszul dörzsölöm oda az orrához az orromat. S mi van akkor, ha náluk már kiment a divatból ez a népszokás? Szóval nem kockáztattam!  Nanuk végre újra itt van velünk!  A hazafelé út egy csodálatos meglepetést tartogatott Nanuk számára. Az elején még nem sejtett semmit: ahányan csak voltunk, újra felszálltunk a 200E buszra, ahogy tavaly. Anyu Bali bácsi mellé ült, Apa mellém, Nanuk pedig rögtön Panni mellé. Úgy látszik, Nanuk komolyan gondolja a házasságát Pannival.  Aztán a KÖKI-n átszálltunk a kék metróra, persze ugyanúgy, ahogy tavaly! Csakhogy a Kálvin téren nem a villamosra szálltunk át, ahogy tavaly, hanem a vadonatúj négyes metróra, ahogy tavaly még nem!  Nanukon láttam, hogy sejti, hogy valami új helyen járunk–mondjuk itt még mindennek olyan új szaga volt, de arra nem gyanakodott, hogy talán elkészült az új metró, és mi most erre az új vonalra szállunk át. Az új metróvonal színe végül tényleg zöld lett, és nem arany, ahogy szerettem volna. Hamarosan leértünk a Kálvin téri négyes metró peronjára. Itt apu Nanuk csomagjaival volt elfoglalva, Bali bácsi kritikusan nézegetett jobbra-balra, hogy minden egyes csavar tényleg a helyén van-e, anyu pedig csak arra figyelt, hogy közülünk senki se vesszen el.  Amíg az új metróvonalon utaztunk, én voltam a legizgatottabb a családból, mert én már napok óta azt vártam, hogy végre megmutathassam az új metrót a régi barátomnak! Azt már régóta tudtam, hogy ezen a vonalon már nem a régi, kék színű szovjet metrószerelvények, hanem az új, már a piros vonalon kipróbált francia ALSTOM Metropolis szerelvények járnak majd. Szerintem ez lett Budapest legszebb és legérdekesebb metrója! Már csak pár hónap, és ezen a metró vonalon metróvezető bácsik és nénik helyett számítógép vezérelte kocsik fognak száguldozni velünk a mélyben, hasonlóan, mint azokon a repülőgépeken, melyeken robotpilótákat használnak. Olyan érdekes, hogy robogok egy vezető nélküli metróban és mégsem történik semmi baj. Hát nem izgalmas?  Amikor még csak építették az új metrót, a legjobban az érdekelt, hogy melyik vonal lesz a legmélyebben. Én úgy képzeltem, hogy minél újabb építésű egy vonal, annál mélyebben fekszik. De aztán kiderült, hogy ez nem igaz! Apa kiderítette nekem! A A három metróvonal: a piros, a kék és az új zöld, és az egy sárga földalatti vonal közül a legmélyebben még mindig a kék metróvonal van. Különben ezt onnan is lehet tudni, hogyha a Kálvin téren fel akarunk szállni a négyes metróra, akkor először lefele megyünk a mozgólépcsővel, de utána megint felfele visz az út, ugyanis a négyes metró állomásait felülről mélyítették, így nem csak a négyes metró vonala lett feljebb, hanem a Kálvin téren lévő megállója is. Eredményt hirdetek: Budapest legmélyebb metróvonala így tehát még mindig a hármas!  Apa azt is mesélte, hogy a négyes metrót már akkor meg akarták építeni, amikor a hármas metrót, de erre a negyedik vonalra aztán nem maradt pénz. Ennyi ideig spórolni valamire? Ez igen! Jó nagy lehetett az a malacpersely, amibe gyűjtötték azóta a pénzt.  A Kálvin téri megálló után a Fővám tér következett. Ekkor a szerelvényünk szövegcsíkján megjelent a MI megállónk neve: Gellért tér. Nanuknak hirtelen felcsillant a szeme. Rám nézett és hangosan felkiáltott: Gellért tér, Doma ház! Gellért metró! Odaugrott hozzám, és felemelt! Aztán a Pannit is. Majd ugrálni kezdtünk a metróban, de anyáék nem szóltak ránk, mert tudták, hogy ez örömtánc, nem rosszaság. Onnantól kezdve úgy lépkedett Nanuk a metró kövezetén, mintha egy föld alatti királynál lenne vendégségben. Mindent egyszerre akart megnézni, párszor meg is pördült maga körül, aztán Pannit pördítette meg. Azt hiszem, ezt hívják a lányok simizésnek.  A mi Gellért téri megállónk a világon a legszebb! Olyan, mintha én rajzoltam volna. Olyan, mintha a Gellért fürdő már a metróban elkezdődne, tele vannak a falak lassan forduló mozaik csíkokkal az aluljáróban, engem egy spirál alakú színes csigaházra emlékeztetnek. Vagy egy épp működni készülő időkapura. És milyen tágas! Szerintem kényelmesen elférne benne egy metrózni kívánó afrikai elefánt is! Anyuék már előre tudták, hogy az új mozgólépcső sem fogja megúszni egyetlenkipróbálással. Igaz, most én is segítettem Panninak és Nanuknak a lépcső alapos megvizsgálásában. Nagyon sokat mentünk vele le meg föl meg le meg föl. Kicsit olyan érzés, mintha ez a mozgólépcső már egyenesen a mi előszobánkba vezetne. Persze Bali bácsi nem ugrált velünk, nem volt különösebben lelkes sem. Ő szerinte ez az egész metróépítkezés a téren nem tett jót annak a csodálatos cseppkőbarlang rendszernek, ami a Gellért tér alatt terül el. Erről eszembe jutott egy remek ötlet: miért nem cserélik ki a Gellért tér betonját egy óriási üveglapra? Akkor minden reggel egy bámulatos barlangrendszerbe nézhetnénk be felülről. Hát nem lenne nagyszerű?  Mozgólépcső, utca, zebra, bejárati kapu, lift, bejárati ajtó, és Nanuk végre újra a nappalinkban volt. Nem vártuk, hogy ajándékot hoz, ő mégis mindenkinek hozott valamit.  Én kaptam a legjobbat! Egy rozmáragyarból csiszolt xilofont!  Panni egy csontokból kifaragott bálnás szélharangot,  a babájuk pedig egy rozmárbundából készült téli pólyát. Apa fából készült napszemüveg büszke tulajdonosa lett (kinézem apuból, hogy hordani fogja), anya viszont a második legjobb ajándékot kapta, egy apró feketekő-fókát,  Bali bácsi pedig egy olyan CD-t, melyen öreg inuitok ősi dalokat énekelnek.  Bali bácsinak ettől az ajándéktól könny szökött a szemébe, nekem viszont a borítóján lévő fogatlan eszkimó bácsitól nevethetnékem támadt. Bali bácsival egy kicsit nem vagyunk egyformák.  Aztán Nanuk egy óriásit ásított, anyu meg kiparancsolt minket a szobából, hogy huszonkét óra utazás után hagyjuk már szegénykét aludni is egy kicsit. Nanuk ismét ott hortyogott a nappalinkban! Holnap végre újra nyakunkba vehetjük a várost!