Ismered azt az érzést, mikor a szobában már minden alszik csak te nem? Ott fekszel az ágyadban, kényelmesen elhelyezkedtek a takaró alatt a kezecskéid és a lábacskáid, minden jázmin illatot áraszt, a takaród melegen ölel át, és a falak visszhangozzák édesanyád utolsó mondatát mielőtt kiment volna a szobádból: Jó éjt kedvesem, szép álmokat! S ekkor meghallod szemhéjaidat, miként ezt mondják: pitt–patt, s nem jön álom a szemedre. – Gondolkodjunk csak! – kezdte Flóra ekkor éjszakai tűnődését. – A tapétán összesen negyvennégy vitorlást számoltam össze, kikötöttek nálam, és most ők is alszanak. S ez a kis hangya hova igyekszik a falamon? Vitorlázott egész nap, s most bizonyára hazasiet a családjához, hogy apró függőágyában végre álomra hajthassa apró hangyafejét. Flórának ekkor eszébe jutott, hogy ő jó kislány, s megígérte anyának, hogy alszik! Minden erejét összeszedve szorította össze szemhéjait, és nekikezd mondókájának: Alszom, alszom, álmodom, Álmodom, mert jó nagyon! Annyira büszke volt versére, hogy izgatottságában aztán teljesen kiment az álom a szeméből. Meg aztán annyi mindenről kellett még gondolkodnia! Miért nem vastagabb a szivárvány, hiszen annyi szín van benne? A hatszáz éves teknős emlékszik-e a gyerekkorára? Ha van kutyaiskola, akkor ott kutya-e a tanár? Ha egy nap ilyen hosszú lehet, akkor én sohasem fogok felnőni? Flóra ekkor elhatározásra jutott. Kicsit körülnéz a kertben, úgy is mindenki alszik. Csak hát nagyon félt, mert maga a sötétség vette körül, így elmondott magának egy önvigyázó verset: Hálóingben a sötétben lépkedek, Csúszik rólam feketeség, lepereg. Fényes testem Sötétségtől védj meg engem! S már kint is volt a kertben. Leült a ház lépcsőjére és szétnézett. Aludt a kert, a kutya, a fű, a virágok, a kavicsok és a szél is. Flóra beleszippantott a levegőbe és felkiáltott: – Éjszakai illat! És csak én vagyok ébren az egész világon! – És én – mondta szerényen egy hang Flóra mellett. A hangocska fénylő gazdája ott ücsörgött már egy ideje Flóra mellett a lépcsőn. Hat lábacskáját három keresztbe fonta maga előtt és egyenesen Flóra szemébe nézett. Flóra alig hitte el, amit látott. A zöldes ragyogásban ücsörgő lény egy bogár volt. – Te ki vagy? És miért nem alszol? – kérdezte Flóra meglepetten. – Te miért nem alszol? Én egy egyszerű fénylő bogár vagyok. Éjjel vagyok ébren, egy olyan éjjeli bagoly típus – és elmosolyodott. – Bagoly? Most már semmit sem értek! – Nem, én nem vagyok bagoly, ez csak egy hasonlat. Olyan vagyok, mint egy éjjeli bagoly, mert éjjel én sem alszom, meg a bagoly sem. – Most már én is olyan vagyok, mint egy éjjeli bagoly? – Igen, meg mint egy szentjánosbogár! Alig jöttem ki a kertbe és már mennyi mindenkire hasonlítok! Ez tetszett Flórának, ő, mint bagoly és szentjánosbogár! Aztán elgondolkodott. – Kérdezhetek valamit? – Akármit. – Akkor nem mi vagyunk az egyetlenek akik az éjben ébren vannak? A szentjánosbogár röhögni kezdett. Talán még csuklott is, annyira bele-feledkezett a viháncolásba. – Nem, dehogy! Csak az éjjeli csöndben közelebb kerülsz önmagadhoz, és emiatt gondolhattad azt, hogy csak neked adatik meg az ébrenlét! Nézz csak rám, én most a legpompásabb munkaruhámban vagyok. Nemrég ment le a Nap, nekem már dolgoznom kéne, csak megleptél ahogy itt ültél egyedül a lépcsőn, így aztán idejöttem ismerkedni. Bátor kislány vagy, ha csak úgy kimerészkedsz egyedül a sötétbe. Van egy ötletem: mutatkozzunk be egymásnak! – Jó, én Flóra vagyok. – Én Szent János Bogár vagyok, de neked csak Jancsi. – Flóra és Jancsi, ez tetszik. – Hát, örülök, hogy megismertelek. Mennem kell, vár a munka! – Ne! Ne menj el, én erről az egészről nem tudok semmit! – kiáltotta Flóra, és kitárta kis karjait az éjszakába, majd hirtelen felkapta a szentjánosbogarat és a tenyerébe rejtette. A bogár nem jött zavarba, megvárta míg Flóra megnyugszik, majd mind a hat lábával türelmesen kopogtatni kezdett Flóra ujjainak falán. – Barátom, én nem vagyok játék – mondta halkan. – Most kieresztesz, én a válladra szállok, elindulunk, és mutatok neked ezt-azt. Így is lett. Flóra egy apró fénygömböcskével a vállán nekivágott a kert végén kezdődő fenyvesnek. Belegabalyodtak az éjszakai erdő rejtett ösvényeibe, Flóra mégsem félt, mert a bogár egyre erősödő fényessége épp akkora teret világított be amennyire szükségük volt ahhoz, hogy ne tévedjenek el. Út közben Flóra megtudta a szentjánosbogártól, hogy a teknősbéka remek memóriája megőrzi gyermekkorának emlékképeit, a szivárvány nagyon okosan be tudja sűríteni ívébe az összes színt, hogy közben légiessége is megmarad, és hogy a kutyaiskolák tanárai a legjámborabb kutyák, de ők nem letörlik, hanem lenyalják a táblát. – Hú, te aztán mindent tudsz. De mi is a te igazi munkád? Éjjeli csámborgás az erdőben álmatlan gyermekekkel? Ezen mind a ketten megint nagyot nevettek, mert hasonlított a humoruk. – Figyelj, az, hogy jól érezzük magunkat, még nem jelenti azt, hogy nem dolgozunk! Most megyünk a holdfény csapdákhoz. Csak egy tisztás kell hozzá, egy olyan felhőtlen éj mint a mai, és én, akiről belepattan a holdfény sugara egy befőttes üvegbe. – Honnan van neked befőttes üveged? El sem bírnád! – Hát honnan, a nagyanyádtól! Nagyon is régóta a barátom. Ő nappal dolgozik, én éjjel. – A nagyanyám és te? Éjszakai szövetségesek vagytok? – Persze, a legtöbb nagymamának van egy titkos barátja, te nem tudtad? Valakinek macska, galamb, csiga, de akad akinek növények. Kijutottak egy lápmezőre. Telihold volt, és a kis tavak sejtelmesen tükrözték vissza ezer felületen a holdfény érkező sugarait. A tavak fölött rengeteg szentjánosbogár repkedett, és láthatóan mindenki elmélyülten dolgozott valamin. Az egyik tóban, egy fonott moszatcsónakban tényleg ott hevert egy jókora befőttesüveg. A bogár kifeszítette fénylő páncélját a holdsugarak elé, melyek megtörtek rajta és a befőttes üvegbe estek. – Olyan, mint egy óriási fénypókháló gyár! – Olyan, de nem az. Mi itt ábrákat készítünk magunkból és holdsugarakból a vándormadaraknak, hogy szórakoztassuk őket mikor éjszaka átrepülnek felettünk. Főleg így tavasszal nagy a jövés-menés a levegőben. Egymilliárd dobogó kis madárszív suhan el a Föld felett éjszakánként, ti meg az egészet átalusszátok! Hogy mi volt ebben olyan nevetséges, azt Flóra nem értette, de a bogár ezen is csak röhögött. – Ebben meg mi a vicces? – Csak eszembe jutott, hogy a madarak nappali vándorlását meg én alszom át! Viszont alig akad ember, aki nappal óriás rajzokat készítene a madarak-nak az utazás fáradságának elfeledtetésére. De ma éjjel te is részt veszel a készítésben. Merthogy most nyomatot veszünk a tenyeredről! – Hogyan? – Könnyű – mondta a bogár, és egy lapulevélre mutatott. – Mártsd bele a kezedet a tó tükrébe, majd a holdfénnyel teli befőttesüvegbe. Aztán rányomod a levélre a tenyeredet, ahol holdfénysugárból kirajzolódik a pontos tükörkép. Ekkor felsugározzuk a tenyered nyomatát a madaraknak, így meg tudod simogatni őket. Te lenn, ők fenn, de mégis együtt. Sok képet festettek fénnyel azon az éjjel Flóra meg a bogarak. Órák múlva kapott csak észbe a bogár: – Flóra, nekünk haza kell érni hajnalra! A bogár lapulevelet dobott a befőttes üveg szájára, beleszürcsölt a legkisebb tó hűvös vízébe, aztán beleröppent Flóra hajába, hátha valaki azt hiszi ő egy zölden égő csat Flóra fürtjeiben. Visszatértek a fenyves ösvényre és nagy sietve elindultak hazafelé. Hosszas hallgatás után Flóra megszólalt: – Csak egy utolsót kérdezhetek? Olyan ritkán találkozom éjszakértővel! – Te nem tudsz utolsót kérdezni – fölényeskedett kicsit a bogár, de közben nagyon jól esett neki, hogy Flórával ilyen értelmesen el lehet beszélgetni a szakmai dolgokról. – Hogy van ez az álmokkal? Akkor is létezünk amikor csak álmodunk? – Az álmokban ugyanúgy jelen vagy, mint ebben az éjben, csak testetlenül. – Nem értem. Miről beszélsz? – Semmi olyasmiről, amiről nem szabadna tudnod, csak eddig talán senkinek sem jutott eszébe, hogy beszéljenek róla neked. – Ha visszatérünk a házatokhoz, el fogsz ámulni, mert olyasmit látsz, amit még eddig sohasem figyelhettél meg, pedig mindvégig ott volt melletted! Kijutottak az erdőből. Flóráék háza körül még mindig aludt minden, az éjszakai illatok sem változtak. A bogár a ház egyik ablakhoz irányította Flórát. Igaz, nem illik leskelődni, de az illemet elnyomta Flórában a kíváncsiság. Nagyanyja arca alig látszott a párnák között. A szentjánosbogár ekkor valami szokatlan dolgot tett: eloltotta önmaga fényét, teste egészen feketévé vált, aztán hirtelen a zöld fény a nagymama arca fölött jelent meg ismét, s lassan kirajzolódott a látomás. – Ott egy sárga legyező! És bogár, te is látod? Táncol? Ez a lány a nagyanyám! Ő az, meg nem is ő! – Ja, igen! Már miért ne? Attól, hogy a testünk megöregszik, a lelkünk még fiatal maradhat! Nagy álca az öregség, megtéveszti az ébren lévőket. Álmodban aztán lehetsz minden: öreg, fiatal, víz, fény, bogár is. Ha jól érzem, akkor édesanyád például épp orgonabokrok közé álmodja magát, apád meg – hát apád aztán vicces alak – ő egy ezeréves bagollyal vitatkozik álmában. Aztán hirtelen eltűnt a jelenés a nagymama feje fölül, a bogár visszakapta fényét, és mintha mi sem történt volna, visszaültek a lépcsőre. Derengeni kezdett. A bogár a vörös felhőkre mutatott: – Na erről beszélek, semmi nem tarthat örökké, de ez így természetes, tehát minden a legnagyobb rendben van! Lejárt a munkanapom, ne ijedj meg, nem sokára pislákolni fogok és rémesen fáradt leszek. Ekkor a szentjánosbogár letépett két harmatcseppes muskátli levelet, két legügyesebb lábacskájába fogta és megszólalt: – Az úgy van Szívem, hogy még kicsik vagyunk, de rettentő erősek! A te dobogó szíved és az én kíváncsi tudásom megalkotta nekünk ezt az estét. Erre innunk kell – s miután koccintottak a levelekkel, kiitták a harmatot belőle. Ebben a pillanatban feljött a Nap, s Flóra belenézett a vörös korongba. Épp kérdezni akart még valamit, de a bogár már nem volt sehol. Ott ült Flóra egyedül a fényben, és élvezte volna a napsugarak tündöklő játékát, ha nem ijedt volna meg annyira attól, hogy egyedül maradt. – Ó, hát persze, félsz búcsúzkodni! – gondolta Flóra. De hogy nekem se fájjon annyira az elválás, gondolok neked egy verset: Ültünk a lépcső legtetején, mert Éjjelből hajnalba Most látjuk a Napot, hogy nő nagyra. A tegnapi holnap mává válik, Az a ma meg tegnap lett. Minden holnap bennem rejlik Áhított és szeretett. Most eszmélt csak rá, hogy mennyire fáradt. Fehér lábacskái visszavezették Flórát a szobája falain ébredező vitorlásokhoz, bele egyenesen az ágyába. – Milyen hosszú utak várnak még ezekre a kis talpakra! – gondolta talán, de akkor már az álom titkos birodalma kitárta a kapuit Flóra előtt.

TOVÁBB>