Kedves Luca és kedves Janó! (Mert azért, Janó… te is kedves vagy. Akkor is, ha legtöbbször megpróbálsz úgy csinálni, mintha nem lennél az.)   Azt találtam ki, hogy úgy fogom írni ezt a naplót, mintha levelet írnék nektek. Így könnyebb lesz. Még soha nem írtam semmit, ami annyira hosszú, mint egy napló. Levelet viszont szoktam, nagymamáéknak, de az teljesen más. Kicsit olyan, mintha Kati néni minden nap föladna egy fogalmazás házit, de ilyet még ő sem csinált soha. Csak természet­isme­retből volt olyan, hogy a vattában csíráztatott babszemről kellett naplót vezetni. Emlékszel, Luca? És arra, hogy azt mondtad, beszéljek hozzájuk, mert akkor szebben nőnek? Bevallom, egyáltalán nem hittem neked, de  azért kipróbáltam titokban. És nem tudom, hogy mennyit használt, de ha van a baboknak jókedvük, nekik biztos az lett. Akkor legalább három hétig írtam, hogy melyik nap hány centit nőttek, és hogy már hány levelük van, és az volt a legszebb, amikor kivirágzottak. Az én cserepemben tűzbab volt, és le is rajzoltam azokat a gyönyörű vörös virágokat a füzetbe.   Arra gondoltam, hogy ebbe a naplóba sem csak írni fogok,  lesznek rajzok is, meg más képek. Így nem lesz olyan unalmas, és ti is jobban el tudjátok majd képzelni. Szóval, egészen olyan lesz, mint egy könyv. (Kati néni most biztos aláhúzná hullámos pirossal a szóval-t… De nem értem, miért, ez is egy szó, nem?) Anya csak nagyon kevés dolgot engedett a kézipoggyászba tennem. (Még soha életemben nem hallottam ezt a furcsa kifejezést. Poggyász… Olyan, mintha valamilyen foglalkozás lenne. Mint a madarász vagy a gombász. Pedig csak annyit jelent, hogy csomag. Mármint amit egy útra visz az ember. Nagyon elegánsan hangzik. Szóval egy előkelő nevű csomag.) Azt mondta, ha a nálam lévő poggyász túlsúlyos, a fölösleget elveszik a repülőtéren, és soha nem kapom vissza. Vagy egy csomó pénzt kell fizetni, hogy elvihessük. Gondolhatjátok, mennyire megrémültem… Mert nemcsak a füzetem, a zsebkendőm és a zsebvízfestékem, a cerkáim és a Nagy Indiánkönyv volt a szürke, fekete selyemvirágos tarisznyámba gyömöszölve, hanem a Márton-napi csillagos lámpás is. Ez persze titok volt, és most biztos ti sem értitek, de már nem volt mikor elmondanom. A Tücsökhangverseny után beszéltem Szibill-lel. Persze a szokásos módon rejtélyeskedett, de végül egyszerűen rákérdeztem, hogy hogy döntött. Képzelhetitek, mennyire örültem, amikor kiderült, hogy eljön! Majd kiugrott a szívem, akkorát dobbant! Soha nem gondoltam volna, hogy sikerül rávennem, hogy visszamenjen! Vissza oda, ahol született! A csillagos lámpást még délután találtam ki. Hogy abban utazhatna a repülőn, hogy el ne vesszen. Gondoltam, az elég biztonságos lesz, és a lyukakon keresztül levegőt is kap. Fűvel béleltem ki, hogy puha legyen. Szibill kicsit meglepődött, hogy tücsökkalitkába kerül. Ő, aki egész életében szabad volt! De nagyon kényelmesnek találta. Most alszik. Kivettem a tarisznyából a lámpást, hogy ne legyen sötétben, de nem ébredt fel. Azt hiszem, nagyon elfáradhatott. Apa is alszik. Anya és Bari mama az útikönyvet nézegetik, én pedig írok. Még legalább egy óráig ülünk a repülőgépen, és már szédülök a bárányfelhőktől! Janó, te biztos nagyon élveznéd! Innen fentről minden annyira más. Olyan jó lenne, ha itt lehetnétek ti is! Nemcsak azért, mert akkor nem kéne ezt az egészet leírnom, hanem, mert LEÍRHATATLAN. Az elején rettenetesen izgultam. Még soha nem hagytam el a földet. Persze álmomban vagy képzeletben igen, de az egészen más. Meg tornaórán is, ha tigrisbukfencet kell csinálni. Akkor azért tudja az ember, hogy egy pillanat, és újra ott a szőnyeg a lába alatt… De hogy órákon át fönt legyen a felhők között… A Duna fölött, a hegyek fölött, a tenger fölött… El sem tudtam képzelni, milyen érzés lesz. És ne gondold, Janó, hogy gyáva vagyok, de féltem. Nem is tudom, mitől. Nem a lezuhanástól, mert apa elmagyarázta, hogy a földön, például az autósokkal sokkal több baleset történik, mint a repülőkkel a levegőben, de mégis. Különben is: egy repülőgép közelről akkora, de akkora… Sokkal nagyobb, mint egy balatoni hajó. Az ajtaja olyan magasan van, hogy egy hosszú, gurítható lépcsőn kell hozzá fölmenni. Nagyon mókás egyébként egy ilyen kerekeken gurítható óriáslépcső! Nézzétek, megpróbálom lerajzolni: Fönt, a gép ajtajában két fekete kontyos, fekete szemű hölgy várt bennünket. Egyfolytában mosolyogtak, és nagyon, nagyon kedvesek voltak mindenkivel. Még akkor is, amikor az előttem beszálló néni megbotlott, és az egész kosara kiborult. Jó nagy felfordulás lett! Az egész előtér tele lett a néni szemüvegével, meg a gyógyszereivel, meg az unokái fényképeivel, meg kokárdákkal, meg Tibi és Boci csokival. A néni el is sírta magát, és míg felszedegettük a szétgurult dolgokat a fekete kontyosokkal, elmesélte, hogy  mennyire hiányoznak az unokái, és hogy csak évente egyszer tud hozzájuk eljutni Iraklionba, ahol élnek, mert az apukájuk egy görög orvos, akibe a lánya akkor szeretett bele, amikor még Budapesten járt egyetemre. És hogy azért viszi a kokárdákat, mert ezek a gyerekek mégiscsak félig magyarok, és Kréta gyönyörű, és ő nagyon örül, hogy a tengert láthatják, míg felnőnek, de legalább egy kis magyar édességet visz nekik, mert ők csak évente kétszer jönnek haza Magyarországra. Bari mama teljesen elérzékenyült. A mosolygós kontyosok nyilván egy kukkot sem értettek az egészből, mert ők görögök, és a néni magyarul szomorkodott, de mégis nagyon kedvesek voltak vele, és a mögöttünk türelmetlenkedő emberekkel sem morgolódtak, hanem mosolyogva intették őket nyugalomra. Amikor mindenki a helyén ült már, és be kellett kötni a biztonsági öveket, akkor egy kosárkában savanyú cukrot kínáltak körbe, hogy a felszállásnál ne duguljon be a fülünk. Az enyémet meg apáét eltettem nektek, mert apa megtanított egy jó kis füldugulás elleni trükkre. Egyszerűen be kell fogni az orrunkat, be kell csukni a szánkat, és olyan erősen fújni a levegőt, mintha a fejünk egy léggömb lenne. Elég vicces, de tényleg nem dugult be a fülem. A felszállás vacak, iszonyú hangos, és mintha az ember gyomra felnyomódna a bordái közé, de szerencsére hamar elmúlik. Azt hiszem, én nem szeretnék légikísérő lenni, vagyis stewardess. Persze nagyon izgalmas lehet állandóan repülni, és biztos meg lehet szokni a felszállást is. De képtelen lennék egyfolytában mosolyogni ennyi időn keresztül. Igaz, hogy a stewardess-egyenruha nagyon elegáns. Ezt a két kontyos nőt is mintha skatulyából húzták volna ki. De szerintem én nem úgy érezném magam egy ilyen ruhában, mintha kihúztak volna egy skatulyából, hanem mintha bezártak volna egy szűk dobozba. Nekem a hajam se marad soha rendes, mindig összekócolódik valahogy. Hiába fonja be anya reggel. Nekik meg olyan a kontyuk, mintha fekete fából faragták volna. A szemfestékük és a rúzsuk is tökéletes. Mintha egyenruhában lenne az arcuk is. Rémisztően komolyan veszik a kedvességet, és ettől olyanok, mintha mozgó és beszélő szobrok lennének. Emlékeztek, amikor a múzeumban anya elmesélte, hogy régen a görögök kifestették a szobrokat? Na, hát ez a két szép stewardess épp úgy néz ki, mint azok a festett szobrok, csak éppen nem hosszú lepel van rajtuk, hanem tengerkék kosztüm, a nyakukban selyemkendő, a kontyukon meg egy kicsi kalap. Tényleg nem értem, hogy bírják ezt az állandó kedvességet és szépséget. Próbáltam találni rajtuk valami kicsi hibát, nem azért, hogy rossz legyek hozzájuk gondolatban, csak hogy kiderüljön, ők is emberek, és nem szobrok vagy gépek. És annyira megörültem, amikor megláttam, hogy az egyiknek egy egészen kicsi hajtincs kijött a kontyából a nyaka tövénél. Annyira bámultam, hogy odajött hozzám, és megkínált még egy cukorkával. És akkor azt is megláttam, hogy az orra alatt van egy alig látható piros pötty. És nagyon örültem a pöttyének is. Közben anya szólt, hogy már csak fél óra, és megérkezünk. Azt hiszem, nem is bánom, mert ez a zúgás annyira álmosító. Nem csoda, hogy apa és Szibill átalusszák az egész utat. Mondjuk apa felébredt, amikor az ennivalót egy emeletes fémszekrényben végigtolták az ülések között. Az egész utasteret betöltötte a zöldséges tészta illata. A papírdobozban, amiben a szalvétát, a zsömlét és a műanyag evőeszközöket hozták, még volt egy meglepetés is. Egy citromos pita, ami nem más, mint citromkrémmel töltött sütemény! Sajnos nagyon picike, még legalább kettőt meg tudtam volna enni! Bari mama azt mondta rá, hogy pite, mire én kijavítottam, de anya rám szólt, és azt mondta, hogy Bari mama nem is tévedett nagyot, mert sok nyelvben van a pitához hasonló szó, a magyarban például éppen a pite az. És hogy ez a görög szó végigvándorolt a világon, és amerre járt, ott megtelepedett. Nálunk pite lett belőle, és egy kicsit másfajta lepényt jelent, de ez csak azért van, mert a görög és a magyar konyha különbözik. Ez nagyon tetszett nekem, és remélem, szerintetek is izgalmas, hogy egy szó vándorolni tud. Jó, nyilván egy vándor viszi magával, akárcsak a pitét a tarisznyájában, de akkor is. Anya megkérdezte, hogy nem fáj-e a kezem, és hogy csak most látja, hogy mennyit írtam. Tényleg fáj egy kicsit, de írás közben észre sem vettem. Este Már csak kicsit írok, mert mindjárt leragad a szemem. Antea házában vagyunk, ő várt minket a repülőtéren. Nagyon szép, az ő haja is fekete, mint a fából faragott kontyúaknak a repülőn. Mégis teljesen, egészen más! Antea haja hosszú és bungyur, és ő is feltűzi kontyba, ami nem is csoda, mert iszonyú hőség van itt. De percenként kell a füle mögé dugnia egy rakoncátlan tincset, hogy ne lógjon a szemébe. A repülőtérről Antea kocsiján mentünk hozzá haza. Az út szélét végestelen végig hatalmasra nőtt leanderek szegélyezik. Hófehérek és rózsaszínűek, de láttam sárgákat is. Halványak, mint a vaníliafagylalt. Nem lehet elhinni ezt a rengeteg virágot! A legszívesebben lenyelném az egész tájat a szememmel. A tenger például… sosem tudtam elképzelni a végtelent, amikor Kati néni matek órán beszélt róla, de most, hogy a saját szememmel láttam a vizet, aminek sehol nincs vége, azt hiszem, kezdem érteni, mit is jelenthet. Persze tudom, hogy a tengernek valójában van vége, meg is néztem a térképen. Ennek a tengernek, vagyis a Földközinek például Afrikában van az egyik vége a sok közül. De látni nem lehet, és ez a lényeg. Mert így el tudom képzelni, hogy milyen az, amikor valaminek tényleg nincs. Akárhogy meresztgeti az ember a szemét. Van egy pont, amikor egészen eggyé válik a víz az éggel, és már nem lehet megkülönböztetni a kettőt. Szibill azt mondta, hogy ezt az összemosódást jól jegyezzem meg. Az elválaszthatatlanságot. De nem kellett volna mondania. Mert nem lehet elfelejteni. Éppen olyan, mint amikor bevizezem a papírt, és ahogy a zöld festékkel ráfestem a füvet, fölé meg kékkel az eget, és a szélükön jól összefolynak. Azt a színt szeretem a legjobban. Nagyon hasonlít Antea spalettájának színéhez. Tudjátok, mi az a spaletta? Én nem tudtam. Hatalmas, nyitható és csukható fatábla, amivel teljesen el lehet sötétíteni az ablakokat. Itt, a halászfaluban, ahol Antea háza áll, minden ablakon vannak spaletták. Kékek, türkizek, téglavörösek. Ha egyszer megnövök, és még egy házam is lesz, biztos, hogy készíttetek rá! Egy spalettás ház egész másmilyen, mint egy spalettátlan… A spalettától a háznak arca lesz. És ezek a hófehér arcú házak délután, a legnagyobb hőség idején mindannyian becsukják a szemüket, és alszanak egy jót. Ahogy most én is. Anya már harmadszor jött be, hogy kapcsoljam le a lámpát. Szibill is ezt javasolja. Úgyhogy: Jó éjszakát, Luca, szép álmokat, Janó!

<VISSZA A KISKAMASZ OLDALRA