Nyári estéken, amikor lement a nap, és felgyújtották a lámpát,anya azonnal megszólalt: – Kislányom, becsuknád az ablakot? Bejönnek a bogaraka fényre. Mire apa rögtön rávágta: – Pont most, mikor végre nincs az a dög meleg? Hadd járjon a levegő! Ha bejönnek, majd kitessékelem őket! Így hát Zsálya ülve maradt, az ablak pedig nyitva, és a különböző szárnyas rovarok rövidesen körülvették a lámpát. Apa szívfájdalom nélkül lecsapta volna valamennyit, de Zsályának – bármennyire is félt tőlük, főleg a szőrös szárnyú, hangosan pirregő éjjeli lepkéktől – megesett rajtuk a szíve, és könyörgőre fogta: – Jaj, apa, ugye nem ölöd meg őket? Ilyenkor apa óvatosan rájuk borított egy üvegpoharat, alácsúsztatott egy kartonlapot, és a foglyul ejtett, verdeső rovart megmutatta Zsályának, hátha meg tudja békíteni a kislányát vele. – Nézd csak meg, ez egy kacsafarkú szender! Milyen szép! Ennek meg a nyelve olyan, mint egy kolibri csőre. – Hiába. Zsálya ugyanúgy irtózott tőlük. Úgyhogy apa a végén kihajította őket az ablakon. Ezen az estén egy különösen nagy éjjeli lepke csapódott a lámpának, aztán ahogy az ütközéstől megszédülve menekülni próbált, az ablaknak. Pont Zsálya szobájában. – Apa! – sikoltott fel rémülten a kislány. – Bejött egy ronda, dagadt, szőrös szárnyú szender vagy mi! – Nem vagyok szender! – szólalt meg váratlanul a lepke, abbahagyva a hasztalan csapkodást. – Fényilonca vagyok. És... és ha te is azzal jössz, hogy dagadt vagyok...! Vedd tudomásul, hogy volt egy sérülésem, és egy csomó ideig nem tudtam repülni. És hát ettem, meglátszik, na. Majd lerepülöm. Különben is – tette hozzá sértődötten –, ha neked én dagadt vagyok, hát akkor... hát akkor nem láttál még pohoslepkét. Zsálya mozdulatlanná dermedt a döbbenettől. Közelebb hajolt az ablaküveghez, és a szürkés, szőrös szárnyak alatt a tor és a potroh helyett karcsú emberi testet, a három pár ízelt láb helyett pedig vékony emberi kezet és lábat pillantott meg. A lepke arca egy kislányarc volt, csak a fején imbolygó csápok árulkodtak róla, hogy mégis valami furcsa lény. Leginkább egy tündérre hasonlított. – Te ki vagy? – kérdezte Zsálya suttogva. – Most mondtam. Fényilonca vagyok – válaszolt még sértődöttebben a lény. – Tündér? – Olyasmi – hagyta rá sóhajtva Fényilonca. – Valójában tűzpille. De jó a tündér is. – És hozzám beszélsz? – Ki máshoz? Ha egyszer hozzád küldtek – méltatlankodott a tündér, miközben gyűrött, szőrös szárnyát igyekezett kisimítani. – Csak megzavart ez az éles, vakító fény. Nem lehet benne normálisan tájékozódni. Különben nem repültem volna az ablaknak. Ne mondd el senkinek, hogy nem vettem észre az üveget. Nem akarom, hogy nevessenek rajtam. – Hozzám küldtek? – hüledezett Zsálya. – Mégis ki? – Ne haragudj – hajolt meg a lepketündér –, zavarba hozott ez a kis baleset. – Megköszörülte a torkát, és ünnepélyesen csengő hangon folytatta: – Salvia hercegnő, köszöntelek Aevus hercege nevében... – Sajnálom, de azt hiszem, eltévedtél – vágott közbe Zsálya. – Nem hívnak Salviának. És sajnos nem vagyok hercegnő. – Pontosan tudom, hová jöttem! – háborgott Fényilonca. – Salvia a neved, csak a szüleid Zsályának szólítanak. És ha a szüleid király és királynő, akkor te nyilvánvalóan hercegnő vagy. – Semmi király meg királynő! – kelt ki magából Zsálya, talán csalódottságában, hogy a tündér mégis téved. – Az apukám egy irodában ül egész nap, anyukám meg egy boltban! – Attól még bizony király és királynő – bólogatott bölcsen Fényilonca. – És ez? – mutatott körül Zsálya. – Úgy néz ki talán, mint egy palota? És látsz te itt kincseket? – Nem a kincs számít – hajolt meg újra Fényilonca –, hanem a szív. Hidd el nekem, az apukád igazi király, az anyukád valódi királynő, te pedig hercegnő vagy! Most már meghallgatod az üzenetet, Salvia hercegnő? – Meg – vont vállat lemondóan Zsálya. Fényilonca harmadszor is meghajolt, de akármennyire igyekezett, már nem tudott ugyanolyan ünnepélyes hangon megszólalni, mint elsőre. – Salvia hercegnő, köszöntelek Aevus hercege nevében! A herceg a segítségedet kéri, mert nagy bajban van, és rajta keresztül az egész birodalom. Te vagy az egyetlen, aki ennek a világnak lakójaként ugyan, de vele egyazon hónapban, napon, órában és percben születtél. Csak te juttathatod őt megérdemelt trónjára. Ha a segítségére leszel, jutalmad nem marad el. Vállalod a feladatot? – Jó, de mit kellene csinálnom? – értetlenkedett Zsálya. – A herceg nem jöhet a te világodba, és te is csak segítséggel juthatsz el hozzá. Viszont személyesen szeretné feltárni előtted szorongatott helyzetét, ezért arra kér, látogasd meg! – Te fogsz odavinni? – Szerinted elbírnálak? – méltatlankodott Fényilonca. – Hát nézd már meg, mekkora vagy! És hogy én mekkora vagyok. – Nem úgy gondoltam – mentegetőzött Zsálya, de Fényilonca a szavába vágott: – Egy unikornis hátán tudsz Aevus Királyságba jönni. Ha vállalod a feladatot, akkor oda kell adnom a tojást. – Miféle tojást? – Hát az unikornisét... Na, döntsd már el, mert különben meg se mutathatom! – Megyek – jelentette ki Zsálya.   <<VISSZA A HÓNAP KÖNYVÉHEZ