– Dolgom van. Meg kell figyelnem bizonyos embereket – felelte. Titokzatosan megveregette a zsebét, és elindult a buszmegálló felé. Így aztán egyedül sétáltam be a városba. Elmentem a Waterstones könyváruházba, és vettem egy példányt az 500 recept kezdőknek című szakácskönyvből. Még szépen be is csomagoltattam, ami szintén jó sokba került, majd elindultam hazafelé. Apa nem igazán tudta eldönteni, hogy mélyen megilletődjön-e, vagy inkább enyhén sértve érezze magát. De megmondtam neki, hogy majdnem az egész zsebpénzem ráment az ajándékára, úgyhogy jobban teszi, ha használja. Nem akartam, hogy a szüleim elváljanak, márpedig ha ehhez apának meg kell tanulnia rendes pásztorburgonyát sütni, akkor nincs mese. – Nem nehezebb, mint repülőgépmodellt építeni – mondtam. – Csak kövesd az instrukciókat. Ami Charlie-t illeti, sajnos tévedtem. Esze ágában sem volt elunni magát, és nem is kapták rajta. Akármikor belebotlottam, csak annyit mondott, dolga van, és rohant tovább. Kezdtem egyedül érezni magam. Állandóan unatkoztam és bosszankodtam. Vasárnap reggel a park kőkerítésén ültem a házunkkal szemben. Próbáltam felidézni, mivel töltöttem az időt, mielőtt Charlie-val összebarátkoztam, és azt fontolgattam, melyik nem-kedvenc-barátomat hívjam fel. Ekkor váratlanul megjelent előttem Charlie, teljes testi valójában. – Uramisten, a frászt hoztad rám! Charlie ép kezével narancssárga füzetet húzott elő a zsebéből, amin az állt: Szpudvecs! – Ez meg micsoda? – Nyisd csak ki – mondta Charlie. Hát kinyitottam. Mr. Kidd naplója volt, persze attól eltekintve, hogy nem Mr. Kidd vezette, hanem Charlie. Péntek 6:30 Vegyesbolt (kolbász, kukoricapehely, sampon, tej, brokkoli, répa és narancslé) 8:00 Arsenal–Everton-meccs a tévében 10:00 Kiviszi a szemetet   – Álljon meg a menet! – szóltam. – Honnan tudod, hogy mit nézett a tévében? – Nem húzta be a függönyt – felelte Charlie. – Rendben, de… – Belopóztam a kertbe – mondta Charlie. – Van egy rés a kerítésen. – Te megbolondultál. Tovább olvastam a füzetet. Volt benne egy térkép és egy halom fénykép is. A füzet második fele Mrs. Pearce napjait dokumentálta. Napló, térkép és fényképek. Charlie még a könyvtári olvasójegyének a másolatát is megszerezte. Közveszélyes pszichopaták rejtegetnek ehhez hasonló füzeteket a matracuk alatt. Azon tűnődtem, vajon Charlie végleg elvesztette-e az eszét. – Úgy élnek, akár a szerzetesek – mondta Charlie. – Nem járnak kocsmába, soha nem látogatnak el senkihez. Bevásárolnak, rendbe teszik a kertet, és lemossák a kocsit. – Rám nézett. – Nem gondolod, hogy ez gyanús? – Nem – feleltem. – Az a gyanús, ha van egy bunker a házad alatt, Charlie, ha műbajusszal indulsz el otthonról, vagy ha elmész egy elhagyott gyártelepre százezer fonttal az aktatáskádban. Nem is figyelt rám. – Be kell jutnom a házukba. Először Mrs. Pearce-hez, oda könnyebb lesz. Mondjuk, kedd este, amikor tanári értekezletet tartanak. Muszáj körülnéznem. – Arról szó sem lehet – vágtam rá. – Nem, nem és nem! El tudod képzelni, mit csinálnak veled, ha elkapnak? A rendőrség, az igazgató, a szüleid… Ostoba, őrült, végzetes ötlet volt. Annál felfoghatatlanabb, miért döntöttem úgy, hogy segítek a megvalósításában. Valószínűleg azért, mert Charlie volt a legjobb barátom, és hiányzott, és ráadásul nem is volt jobb dolgom. Nem mintha azt gondoltam volna, hogy ezekkel az eszement érvekkel nagy hatást érnék el a rendőrségnél, az igazgatónál vagy akár a szüleimnél. Így utólag visszatekintve azt gondolom, ez volt az a pillanat, amikor az életem visszafordíthatatlanul kisiklott addigi nyugodt medréből.   Csütörtök este felpattantunk a negyvenötös buszra, leszálltunk a Canning Roadnál, és besétáltunk a Mrs. Pearce kertje mögött lévő kis parkba. Legjobb lett volna sötétedés után nyélbe ütni az akciót, de mivel Mrs. Pearce soha nem hagyja el a lakását naplemente után, nem volt választásunk. Megvártuk, amíg a hinták körül játszadozó gyerekcsapat lelépett a színről, aztán elindultunk a kerítés felé. Csak ekkor merült föl bennem egy igen fontos kérdés. – Charlie! – Mi az? – Hogy fogunk bejutni a házba? Charlie elmosolyodott, és a zsebéből kulcsot húzott elő. – Elloptad a lakáskulcsát? – Nem akartam elhinni. – Dehogyis, Jimbo – felelte Charlie. – Csak kölcsönvettem. Múlt héten. Mindig a virágcserép alá rejti, amikor elmegy hazulról, úgyhogy bevittem a városba, és másolatot készíttettem róla. Nem tudtam eldönteni, hogy csodáljam a barátom vakmerőségét, vagy még jobban berezeljek tőle. Végül is úgy okoskodtam, ha már kénytelen vagyok betörni valakinek a házába, még mindig jobb, ha kulccsal kinyitjuk az ajtót, mint ha betörjük az ablakot. – Nincs sok időnk – szólt Charlie. – Indulás!