Mikor a vonat begördült az állomásra, és a férfi végre felébredt, Tim kezet nyújtott neki. – Örülök, hogy megismerhetem, Larsen! Igyon citromos vizet, és vegyen sálat! – Honnan tudod, hogy Larsennek hívnak? És miért kellene citromos vizet innom és sálat vennem? – hüledezett az idegen. – W.L. van az íjára vésve. – Na, igen, de… – Gondolom, az íjászversenyre jött. – Igen, de… – Akkor pedig nem jó, ha fáj a torka. – Hát igen, de… – Az Íjászat mindenkinek legfrissebb számában olvastam, hogy maga a legnépszerűbb íjász. De amíg horkolt, láttam, hogy tűzpiros a torka. Náthásan nem fogja megnyerni a versenyt! Larsen elmosolyodott. – Szóval az egyik rajongómhoz van szerencsém – állapította meg. – Csak nem egy híres emberrel utaztunk? – kérdezte izgatottan papa, aki épp a hátizsákjainkkal egyensúlyozott kifelé. Papa odavan a híres emberekért. – Na de Fredrik! – szólt rá mama. Ő is eléggé odavan a híres emberekért, csak nem mutatja ki annyira. – Mondjuk inkább azt, hogy viszonylag ismert vagyok – felelte Larsen. – De áruld el, ki vagy te? – Csak egy nyolcéves fiú – felelte mosolyogva Tim. Ez persze nem igaz. Az öcsém ugyanis zseni. Már a szemén is látszik. Nagy, zöld, és mindig tágra nyitja, becsukni pedig nem nagyon szokta. Még csak nyolcéves, de mindent észrevesz, ami csak történik körülötte.  A füle szépen eláll, és egyetlen hangot sem szalaszt el. A szaglása is hihetetlenül kifinomult. Nem úgy, mint az enyém, mert az teljesen átlagos. Én Tim nővére vagyok, Jennynek hívnak. Tízéves vagyok, és nincs bennem semmi különleges. De azóta, hogy Timmel nyomozóirodát nyitottunk, egész sor különös és titokzatos történet résztvevője lettem. Annak, amit most elmesélek, majdnem csúnya vége lett. 2. Az átlőtt kalap – Szóval már… már... meg is ismerkedtek! – hebegte Lunde Per, mikor meglátta, hogy Larsennel együtt szállunk le a vonatról. – Nagyszerű! Lunde Per volt a mindenes és a sofőr a Napos-tetőn. Most tetőtől-talpig zöldbe öltözött, a fején háromszögletű kalapot viselt. – Végül is… végül is… nyaralószomszédok lesznek. Lunde Per hangja rendszerint mélyen zengett, ám most szinte csak sipákolt, és képtelen volt összefüggően beszélni. – Mókás a kalapja! – mondta papa. – Larsen ti… ti… tiszteletére – magyarázta Lunde Per, és elpirult. – Lunde Per Robin Hoodnak öltözött – magyarázta nekünk Tim, – annyira csodálja Larsen íjásztudományát. – Fantasztikus interjút adott az Íjászat mindenkinek-ben – sipákolta Lunde Per Larsennak. – És kö.. köszönöm az a… autogramot. Jensen adta át a nyáron. Alig hogy kimondta, Lunde Per egész testében megremegett. Háromszögletű kalapja felemelkedett a fejéről, és elrepült. Egy magas, kövér, puffadt arcú nő előtt ért földet, aki egy arany nyakláncot viselő férfival állt a peronon. A pár Kornélia asszony és Kurt volt. Irtó gazdagok voltak, az övék volt a legdrágább nyaraló egész Napos-tetőn. – Mi a csoda volt ez? – kiáltotta Lunde Per, és rémülten a fejéhez kapott. Kornélia asszony felsikkantott. – Ez Reinert! Hurrá! Reinert, megtaláltad, amit otthon felejtettél? Odaszaladt egy vékony, sápatag fiúhoz, aki íjjal a kezében közeledett felénk, és a keblére ölelte. A fiúnak szőke, zsíros haja és hegyes orra volt, az álla alig vált el a nyakától. – Igen – felelte Reinert –, ott volt a folyosón a szekrényben, úgyhogy el is értem a következő vonatot. Rekedtes, sértődött hangon beszélt, mintha végtelenül unná magát. Kurt rátaposott Lunde Per kalapjára. – Hát ez meg mi? – kérdezte, ahogy felemelte. – Itt egy zöld kalap, amit nyíllal átlőttek. – Az az én kalapom – mondta Lunde Per. – És az én szerencse-nyilam – mondta Reinert. – Ezért mentem haza. – És milyen ügyesen lősz vele! – gurgulázott lelkesen Kornélia asszony. – Tudom, Nella néni – ásított Reinert. Kurt kihúzta a nyílvesszőt és odanyújtotta Reinertnek, a kalapot pedig a földre dobta. – Reinert ifjúsági bajnok – mondta nekünk. – De most már induljunk, különben megég a libasült! – azzal elindult egy hatalmas Mercedes felé, amelynek motorja egész idő alatt járt. Reinert és Kornélia asszony követték. Papa felvette a kalapot a földről, és odaadta Lunde Pernek. – Sporttárs! – kiáltott Larsen. Reinert visszafordult. – Mit akar? – Az íj nem játékszer – mondta Larsen, és köhintett egyet. – Nem is játék volt, sporttárs – felelte gúnyos hangon Reinert. – Gyakoroltam. Különben is, egy méterről lőttem, azt nem lehet elhibázni. Egyébként magának nem kellene náthásan versenyeznie. Ha lövés közben eltüsszenti magát, könnyen eltalálhat valakit. Azzal beült az autóba Kornélia asszony és Kurt mögé. Pár pillanat múlva el is tűntek a hegynek tartó út egyik kanyarulatában. Lunde Per a nap felé tartotta a kalapját, és felsóhajtott. Kilyukadt. – Még örülhet, hogy csak a kalap lyukadt ki! – mondta Tim. – Mi lett volna, ha Reinert elhibázza a lövést? Papa a fejét rázta. – Egy méterről? – Igen – felelte Tim. – Láttam, hogy reszketett a keze, amikor átvette a vesszőt Kurttól. Félt. Lunde Per megrökönyödve nézett rá. – Mitől? Tim megvakarta az orrát és Larsenre nézett. – Azt hiszem, magától. Larsen összerezzent. – Tőlem? – Igen, szerintem attól fél, hogy le fogja győzni az íjászversenyen. Persze nem tudom biztosan, csak tippelek. Larsen gyanakodva nézett az öcsémre. – Elég sokszor tippelsz helyesen – mormogta, és köhögött egyet. Tim elhúzta a száját, ami mosolyra hasonlított. – Megesik – hagyta helyben. – Az én fiam – büszkélkedett papa. – Timnek hívják. Tim Barknak. Én Fredrik vagyok. Nagyon sokat íjászkodtam gyerekkoromban, tudja?   vissza a kezdő olvasókhoz