A hajnali napsugár ragyogóvá varázsolta Pettson háza táját. Csiripelés és madárdal töltötte be a kertet. A darazsak vígan zümmögtek az almafák körül, a tyúkólból pedig halk kotkodácsolás hallatszott. Egy hang azonban sehogyan sem illett ide: pang, reccs, pang, reccs. A ház felől jött. Reggel négy órakor általában minden rendes ember alszik. Pettson szobájában viszont nem mindenki volt olyan, mint minden rendes ember. Ez a valaki Findusz volt.   A kandúr ugyanis kapott egy saját ágyat, egy jó rugózású, igazi kis ágyat, amiben kedvére ugrándozhatott. Mihelyst felébredt, azonnal nekifogott. Pang, reccs, pang, reccs. Pettson a fejére húzta a párnát. – Kibírhatatlan ez a lárma! – kiáltotta végül szitkozódva és felült. – Miért nem maradsz csendben, Findusz? Már elfelejtetted, hogy mit ígértél tegnap? A kandúr abbahagyta az ugrálást és gondolkozni kezdett. – Mit? Azt, hogy nem ülök többé a kéményre? – kérdezte. – Nem arra gondoltam, hanem arra, amit már tegnapelőtt meg azelőtt is megígértél – válaszolt Pettson. – Hogy… nem ugratom a tyúkokat? – Nem! – Hogy neeeem… – törte a fejét a kandúr, miközben óvatosan ugrott egyet. – Azt ígérted, hogy nem állsz neki minden reggel négy órakor ugrálni! – Miért, már négy óra van? – csodálkozott Findusz. – Azt hittem, csak fél öt. – Teljesen mindegy – hagyta rá az öreg. – Az a lényeg, hogy korán van az ugráláshoz. Minden reggel felébresztesz, amióta megvan az az ágy. Ha nem fejezed be, ki kell vinnünk. – Ha nem fejezem be… kivisszük az ágyat? – rettent meg a kandúr. – Úgy bizony – felelte Pettson. Findusz töprengett egy darabig, majd így felelt: – Akkor inkább elköltözöm. Pettson nagy szemet meresztett rá. – Micsoda? De hát nem költözhetsz el csak úgy! – Dehogynem! – vágta rá Findusz. – Ha nem ugrálhatok az ágyamban, akkor elköltözöm. – Nem lenne jobb, ha inkább megvárnád, amíg felébredek?     – Nem, azt nem lehet! Egy macskának azonnal el kell kezdenie tornázni, ahogy felébred. Különben úgy elmerevedik, mint egy öregember, és csak csetlik-botlik jobbra-balra. – Értem, értem, de azért mégis… csak úgy elköltözni itthonról! Hogy juthat eszedbe ilyesmi? Hol akarsz majd lakni? – Hát… azt még nem tudom, talán valami házban – mondta Findusz. – Nincs valahol egy régi házad? Egy kicsi, egész nagy? Olyan, mint egy magas hétvégi ház, csak kisebb? Elég, hogyha csak ILYEN nagy – mutatta, és akkorát ugrott, amekkorát csak tudott. – A régi kerti vécénk pont ilyen – jutott eszébe Pettsonnak. – De hát az egy ócska vécé! – kiáltott fel a kandúr és hirtelen abbahagyta az ugrálást. – Vécében nem lehet lakni! Mi van, ha ugrálás közben véletlenül belepottyanok a lyukba, a kaki közepébe? És egyébként is túl messze van. – Az nem gond. Idehozom, felállítom a kertben és rendbe teszem. Pettson teljesen felélénkült a gondolattól, hogy újra szegecselhet meg pepecselhet. – Majd még meglátom – felelte Findusz. – Ha eltünteted a lyukat, akkor esetleg… Pettson reggeli után elment a kerti vécéért. Nem volt különösebben nehéz, csak fel kellett raknia egy talicskára és eltolni a kertig. Az öreg ott aztán felállította, kiszedett belőle néhány deszkát, és addig fűrészelt meg szegecselt, hogy délutánra el is készült a ház.     Eljött az ideje, hogy az öreg és a kandúr átvigye az ágyat. Miután beállították, Findusz kipróbálta az ugrálási magasságot. A ház mérete pont megfelelt az ugráláshoz. A kandúr sehol sem verhette be a fejét a plafonba, és a vécét rejtő lyuk is eltűnt. – Jó kis ház lett belőle – örült Findusz. – Nagyon kedves ember vagy, Pettson. – Nem ezen múlt – motyogott az öreg –, csak szeretek reggel tovább aludni, mint te.