De nicsak, hogy megváltozott a padlás! Mintha tágasabb és világosabb lenne, mint máskor! Biztosan beszűrődik a Hold arany fénye a tetőcserepek között. Arany? Hogyhogy arany? A Hold fényes, ezüstfehér, néha kékes derengésű… de hogy arany?! – De ha ez nem holdfény – töprengett a kis szellem –, akkor micsoda? Odahussant a legközelebbi padlásablakhoz, hogy egy pillantást vessen a kinti világra – de azonnal vissza is húzódott, és szorosan becsukta a szemét. Az a fény odakint annyira vakította, hogy idő kellett, mire megszokta. Óvatosan hunyorogva pillantott ki másodszorra az ablakon. Jó darab idő telt el, mire ki tudta nyitni a szemét és alaposan körülnézetett. – Ó! – kiáltott fel lenyűgözve. Hogy fürdik a fényben a világ! És milyen színes! A kis szellem egészen eddig a pillanatig azt hitte, hogy a fák feketék, a háztetők pedig szürkék. Most megláthatta, hogy a fák valójában zöldek, a háztetők pedig pirosak. Minden egyes dolognak saját színe van! Az ajtókat és az ablakkereteket barnára festették, az ablakokban tarkabarka függönyök lógtak. A várudvart sárga kaviccsal szórták fel, a falakon zöldelltek a fűcsomók, a toronyban vörös-arany színű zászló lengett – és mindenek fölött ott ragyogott a nyári ég kék kupolája, úszó fátyolfelhőkkel, melyek úgy festettek, mint gazdátlan halászcsónakok a tengeren. – Gyönyörű, jaj, milyen gyönyörű! – ujjongott a kis szellem. Aztán rájött, mi történt. – Csak nem fényes nappal ébredtem? Újra megdörgölte a szemét, megcsipkedte az orrát – nem, nem álmodik! – Nappal van, fényes nappal! – kiáltott a kis szellem, magán kívül az örömtől. Csak azt nem tudta, miért és hogyan teljesült a kívánsága. Talán csoda történt? Ki mondhatná meg… De a kis szellemnek ebben a pillanatban ez édesmindegy volt. – Az a fő, hogy végre egyszer napvilágnál vehetem szemügyre a vidéket! Gyerünk, egy percet sem veszíthetek, Bagolyvár minden zugát a lehető legalaposabban meg akarom nézni! És a kis szellem kíváncsiságtól hajtva lesietett a padláslépcsőn.

VISSZA A KOLIBRI KLASSZIKUSOKHOZ