A kötet első meséjében, melyben Mimi az óvodától búcsúzik, egy különleges ajándékkal kedveskednek az óvónéninek. Mesélnél egy kicsit a saját ovibúcsúzós élményeidről? Van erős emlékem a saját ovis ballagásomról. Mi valóban ballagtunk, tehát körbejártuk az óvodát, de már túl voltunk ezen is, az ünnepélyes versmondáson is, amikor azt vettem észre, hogy az egyik fiatal óvó néninek (a nevére már nem emlékszem, de arra igen, hogy tündérszépnek láttam) patakzanak a könnyei. Talán hihetetlenül hangzik, de ez nagyon erős empátiát ébresztettem bennem. Később, anyukaként, amikor véletlenül belehallgattam a lányomék búcsúműsorába: mit mondjak, igen összetett érzéseket váltott ki belőlem. De arra törekedtem, hogy a búcsúzás ne a könnyekről szóljon, ne legyen mázsás súlyú az a kis ballagós tarisznya: ebben pedig valóban az segített, hogy saját készítésű ajándékokkal készültünk az óvó néniknek, a dadus néninek, még a kertész bácsinak is. Zsófikám rajzolt, agyagedényt festett, mackót tervezett (jó, azt én varrtam meg): hiszek abban, hogy míg az ajándékok készültek, nemcsak a keze, a lelke is dolgozott. A sulikezdés legalább annyira fontos mozzanat egy gyerek életében, mint az ovikezdés. Neked milyen személyes tapasztalataid voltak ezen a téren? Hogyan telt az utolsó, sulikezdés előtti nyarad kislányként és legutoljára, már anyaként? Vannak, akik minden évben örömmel, izgatottan várják a szeptembert, új kezdetet, új lehetőségeket látnak benne: sajnos én nem ilyen vagyok. Számomra már az augusztus is olyan, mint egy hosszúra nyúlt vasárnap délután, s ha várom is a „hétfőt”, hát inkább azért, hogy legyen már vége a bizonytalanságnak, jöjjön, aminek jönnie kell. Erről nem az első suli előtti nyaram tehet, sokkal inkább az egész (iskola)rendszer, amiben szocializálódtam. A lányommal igyekszem örömtelivé varázsolni a készülődést. Végül is együtt menni a papír-írószerboltba, együtt válogatni a füzeteket, otthon szépen felcímkézni őket: tényleg jó móka, a tárgyi javakon túl a közösen töltött idő élménye. Hogyan nyújthat segítséget a könyv a sulikezdésre készülőknek? Mit tanácsolnál a szülőknek, milyen “trükköket” érdemes bevetni? Nem vagyok nagy titkok tudója. Annyit javasolnék, hogy a „Várod már az iskolát?” kérdést felejtsük el, helyette tartalmasabb kérdéseket tegyünk fel, és figyelmesen hallgassuk meg a választ. Ne a saját előfeltevéseinkből induljunk ki (se abból, hogy biztos várja a gyerek, sem abból, hogy biztos fél tőle): térképezzük fel, mi az, ami valóban foglalkoztatja, és arról beszélgessünk, minél megnyugtatóbb formában. Ehhez jó kiindulópont lehet a Kicsi Mimi iskolás lesz, de akár más könyv is, nem beszélve arról, hogy az iskolatáskától a radírig megannyi közös döntést hozhatunk, amelyek mind lehetőséget biztosítanak beszélgetésre. Rengeteg könyv szól az iskolakezdésről. Szerinted hogyan lehet lényegre törően, mégis didaktikusság mentesen beszélni a témáról? Milyen szempontokat tartottál szem előtt az írás során? Az írás során a legfőbb szempontom az volt, hogy ez a mese is hamisítatlanul Kicsi Mimis legyen, ne változzon meg a hangulata az iskola miatt. A cselekmény váza elég hamar megvolt, de akkor éreztem, hogy meglesz a hangulat is, amikor kitaláltam azt a bizonyos ismerkedős játékot, amit Rozi nénivel játszik az osztály. Úgy éreztem, ennek a szövegen belül és vizuálisan is megvan az a többletjelentése, amit kerestem. Egyébként a „didaktikusság nélkül” válasz az előző kérdésre is: szerintem a legjobb „trükk” az őszinteség. A gyerekek nagyon szeretik, ha a szüleik a saját gyerekkorukról mesélnek: miért ne lehetne elmesélni, hogy a mai napig fel tudom idézni az első iskolatáskám szagát? Hogy köpenyben kellett iskolába járnunk? Hogy harminchatan voltunk az osztályban? Ma már nem így van, nem baj, sőt. A szülők (nagyszülők) története saját történetté válik, és eleve biztonságérzetet nyújt. Hol és mikor találkozhatnak veled legközelebb az olvasók? Szeptember 7-én 11 órától dedikálunk Horváth Ildivel a Pozsonyi Pikniken, a Naphegy Kiadó 103-104-es standjánál.